Robert Sarah bíborossal beszélget Nicolas Diat

Hogyan határozná meg a Cor Unum dikasztériumot, amelyben több évet szentelt az életéből a minden nyomor elleni küzdelemre? Egyébként miért beszél olyan gyakran Isten és a szegények szoros kapcsolatáról?
Az Evangélium nem jelszó. Ez áll a mi munkánkra is, amelyet az emberi nyomorúság enyhítéséért végzünk. Nem beszédről, szónoklatról van szó, hanem alázatos munkáról és mélységes tiszteletről a szegények iránt. Például emlékszem, mennyire fellázadtam egy katolikus karitatív szervezet nyilvános jelszavát hallva, amely szinte sértette a szegényeket: „Harcoljunk a zéró szegénységért…” Egyetlen szent se – és egyedül Isten ismeri a szeretet szentjeinek oly nagy számát, akiket az Egyház szült kétezer év óta – mert soha így beszélni a szegénységről és a szegényekről.

Jézusnak sem volt semmiféle ilyenfajta törekvése. Ez a szlogen nem tiszteli sem az Evangéliumot, sem Krisztust. Az Ószövetség óta Isten a szegényekkel van, és a Szent Iratok nem győznek lelkesedni „Jahve szegényei” iránt. A szegény érzi Istentől való függőségét. Ez a kapcsolat képezi lelkisége alapját. A világ nem pártfogolta, ám a szegény minden reményét Istenbe vetette, aki az ő egyetlen világossága volt. A 107. zsoltár buzdítása különösen is sokatmondó: „Hálát adjanak az Úrnak irgalmasságáért és csodáiért, melyeket az emberek fiaival művelt. Mert megelégítette a szomjúhozó lelket, s az éhezőt betöltötte jókkal. Kik sötétségben és a halál árnyékában ültek, megbilincselve vassal és nyomorúsággal. […] De kisegítette a szegényt a nyomorúságból, és a nemzetségeket megsokasította, mint a nyájakat.”

A szegénység Krisztus által is megerősített bibliai érték,

aki így kiált: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék az Isten országa” (Mt 5,3). Szent Pál ugyanígy azt mondja, hogy Jézus Krisztus „a mi Urunk noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).

Igen, a szegénység krisztusi érték. Szegény az, aki tudja, hogy saját maga által képtelen élni. Szüksége van Istenre és másokra, hogy kibontakozzon és növekedjen. Ezzel ellentétben a gazdagok senkitől sem várnak semmit. Ők saját szükségleteiket ki tudják elégíteni anélkül, hogy felebarátjukat vagy Istent hívnák segítségül. Ebben az értelemben a gazdagság nagy szomorúságba és igazi emberi magányosságba torkollhat, ahol rettenetes lelki nyomorúság van. Ha egy embernek szüksége van ételre és gondozásra és mások felé való fordulásra, ebből nyilvánvalóan következik az emberi szív kitágulása. Íme, ezért vannak a szegények legközelebb az Istenhez, és a legnagyobb szolidaritást élik meg egymás között. Ebből az isteni forrásból merítik a másikra való figyelmes élet képességét.

Az Egyháznak nem a szegénység ellen kell küzdenie, hanem a nyomor ellen, mégpedig az anyagi és lelki nyomor ellen. Döntő fontosságú elkötelezni magunkat abban, hogy az embereknek meglegyen a létminimumuk. Az Egyház kezdetétől fogva a szívek átformálását célozta, hogy visszaszorítsa a nyomor határait. A Gaudium et spes a nyomor, nem pedig a szegénység elleni küzdelemre hív minket: „A szegénység és a szeretet szelleme valójában Krisztus Egyházának jele és dicsősége.”

Lényeges különbség van szegénység és nyomor között. Ferenc pápa a 2014-es nagyböjti üzenetében megkülönböztet erkölcsi, lelki és anyagi nyomort. A pápa szerint a lelki nyomor a legsúlyosabb, mert az ember el van vágva természetes forrásától, Istentől. Azt írja, hogy: „…lelki nyomorúság szakad ránk, amikor eltávolodunk Istentől és visszautasítjuk szeretetét. Ha úgy gondoljunk, hogy nincs szükségünk Istenre, aki kezét nyújtja felénk Krisztus által, akkor a kudarc útjára lépünk. Egyedül Isten ment meg minket, és valójában Ő szabadít meg.” A pápa szerint az anyagi nyomor ténylegesen embertelen életformába vezet, amely nagy szenvedések forrása. Ilyenkor úgy tűnik, nincs többé kiút.

Ám nincs jogunk összekeverni a nyomort a szegénységgel, mert akkor súlyosan ütközünk az Evangéliummal.

Emlékezzünk csak, mit mondott nekünk Krisztus: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek” (Jn 12,8). Aki gyökeresen ki akarja irtani a szegénységet, az meghazudtolja Isten Fiát. Tévedésben és hazugságban van.

A pápa el akarta jegyezni Szegénység Úrnőt, mint Szent Ferenc. Az assisibeli Poverello azt akarta, hogy testvérei szegényes ruhát hordjanak, munkájukból éljenek, biztosítva a közösség szükséges javait, de sohase követeljék a munkabért, mint ami kijár nekik. Azt kérte tőlük, hogy az anyagi javakból semmit se sajátítsanak ki maguknak, hanem mindenütt „mint jövevények és idegenek éljenek ebben a világban szolgálva az Urat alázatosságban”. Assisi Szent Ferenc szegény akart lenni, mert Krisztus a szegénységet választotta. Azért nevezi a szegénységet királyi erénynek, mert Jézusnak, a királyok királyának és urak urának életében és anyjának, a Názáreti Máriának életében nagy fénnyel felragyogott. Ne felejtsük el a mi pápánk nagyszerű szívbéli vágyát, amelynek hangot adott 2013. március 16-án az egész világ újságírói előtt pápasága kezdetén: „Ah, de szeretnék egy szegény és a szegényekért élő Egyházat!”

Ugyanakkor gyakran gondolok a szerzetesek szegénységi fogadalmára. Tudja-e még a mi világunk, hogy azok a férfiak és nők, akik leteszik a szegénységi fogadalmat, a lehető legközelebb akarnak lenni Krisztushoz? A Fiú szegény akart lenni, hogy nekünk megmutassa a legjobb utat, amelyen Istenhez juthatunk. A zéró szegénység programja fizikailag felszámolja és kiiktatja a szerzetesek és a papok fogadalmait. Tudom, nem minden pap teszi le az abszolút szegénység fogadalmát.

De erősen hiszem Krisztust szemlélve, hogy a papság a szegénységhez van kötve.

A pap Isten embere, az imádság és az alázatosság embere, szemlélődő, aki azt keresi, hogyan segíthetné testvéreit behatolni Isten szeretetének misztériumába. Papnak lenni annyi, mint úgy viselkedni, mint Jézus, semmit sem birtokolni, semmit se kívánni, és egyedül Istenért lenni: „Mihi vivere Christus est et mori lucrum” (Számomra az élet Krisztus és meghalnom nyereség) (Fil 1,21).

A Cor Unum Pápai Tanács elnökeként napjaimat a nyomor elleni harcnak szentelem, különösen az emberiség legfájdalmasabb frontjain. E harc azt követelte, hogy közvetlen segítséget nyújtsunk azoknak, akiknek semmijük sem maradt, sem élelmük, sem ruhájuk, sem gyógyszerük. Imádságaimban gyakran gondolok a magányosság nyomorúságára és azokra, akiket emberileg figyelembe sem vesznek.

Az emberiség sohasem volt olyan gazdag, mint ma, és mégis ma eléri az elképesztő erkölcsi és lelki nyomorúság tetőfokát a személyes kapcsolatok szegénysége és a közömbös globalizáció miatt. A nyomor elleni harcban ott van az alapvető dimenzió, amely abban áll, hogy visszaadjuk az embernek istengyermeki hivatását és az Isten családjához való tartozás örömét. Ha nem kapcsoljuk be a nyomor elleni küzdelmünkbe ezt a vallási szempontot, akkor egyfajta filantrópiába esünk, vagy laikus humanitárius tevékenységbe, amely elfelejti az Evangéliumot. Íme, ez a különbség a keresztény karitász és a civil szervezetek jótékonysági akciója között. Krisztus a különbség!

Isten Fia szereti a szegényeket, mások viszont ki akarják irtani. Milyen hazug, irreális és szinte [zsarnoki] utópia… Engem mindig elkápráztat és csodálkozásra indít a korábban említett Gaudium et spes kijelentése: „A szegénység és a szeretet szelleme valójában Krisztus Egyházának dicsősége és jele”.

Pontosnak kell lennünk a szavak megválasztásában.

Az ENSZ és ügynökségei nyelvezete, amelyek fel akarják számolni a szegénységet, és összetévesztik azt a nyomorral, nem Krisztus Egyházának nyelvezete.

Isten Fia nem azért jött, hogy a szegényekhez ideológiai szlogenekkel szóljon. Az Egyháznak ki kell söpörnie nyelvezetéből a szlogeneket, mert azok lezüllesztették és lerontották a népeket, amelyek lelkiismerete azonban próbált szabad maradni.

Nem tart attól, hogy nem értik meg, ha ezt a megkülönböztetést használja?
A szeretet hiányozna belőlünk, ha becsuknánk a szemünket. A szeretet hiányozna, ha hallgatnánk a szavak és szlogenek ilyen összezavarása láttán.

Nem kell tartani annak hangoztatásától, hogy az Egyháznak az emberi nyomorúság ellen vívott harca elválaszthatatlan az Evangéliumtól. Harcunk ettől csak erősödik. Ha figyelmesen olvassa a Gaudium et spes latin szövegét, azonnal észrevenni ezt a megkülönböztetést. Tehát engem naivnak tartanak? Bizonyára tévedhetek. Nem egyszerű mindig felismerni egy szélhámos szegényt, aki rongyaival takarja gazdagságát. Mégis, ha valóban Jézus tanításait hallgatom, inkább lopjanak meg, mint nélkülözzem a szeretetet.

Emlékszem egy történetre, amelynek püspöki szolgálatom kezdetén voltam részese Conakryban. Egy elefántcsontparti származású asszony jött a rezidenciámra. Elmondta, hogy meglopták. Nagyon siettem, mert egy konferenciabeszédet kellett elkészítenem, és Abidjanba készültem utazni. Sírt, mert azért jött, hogy színes afrikai ruhákat vegyen itt, és a hazájába vigye azokat. A pénz jó része a barátaié volt, akik azért adták, hogy nekik is vásároljon. Mivel semmije sem maradt, attól tartott, azzal gyanúsítják majd, hogy a pénzt személyes célra használta. Kértem a püspöki prokurátort, hogy adjon neki egy összeget, amely megnyugtatja. Másnap a repülőtéren láttam viszont ezt az asszonyt, aki velem együtt szállt repülőre. Azt állította, hogy semmi pénze nem maradt. Nyilvánvalóan becsapott. Ám ha nem adtam volna választ könnyeire, nem válaszoltam volna Krisztus felszólítására, aki azt kéri, segítsük a bajban lévőket. Biztos voltam benne, hogy így Szent Pál szavai szerint cselekedtem: „A szeretet mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Ennek az asszonynak saját lelkiismeretével kell szembenéznie. Valójában nem szabad, hogy a mások szándékaira vonatkozó megkülönböztetés megakadályozzon a szeretet megélésében. Az Égben a szeretet szerint leszünk megítélve, ahogy Keresztes Szent János mondta. Ne feledjük soha Máté Evangéliuma szavait: „Bizony, bizony mondom nektek: amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Latin-Amerikában a felszabadítás teológiája pontosan a legszegényebbeken akart segíteni a nagy egyenlőtlenségeket mutató társadalmaknál. Elfogadja ön ezt a mozgalmat?
Még akkor hallottam a felszabadítás teológiájáról, amikor Afrikában voltam. Első olvasmányaimban érdekesnek találtam, ahogyan a szegényeket a figyelem középpontjába helyezi. Hazámban és sok más afrikai vidéken a latin országokhoz hasonló gazdasági drámákat éltünk meg. Afrikában akkoriban inkább a kulturális keresés fázisában voltunk, a hagyományos örökségünk és a kereszténység összekapcsolásának egy jobb módját akartuk megtalálni. A felszabadítás teológiája valamelyest mégis megigézett bennünket.

Amikor felismertem e teológia bizonyos képviselőinek marxista indíttatását, személy szerint azonnal elhatárolódtam tőle.

Az osztályharc ideológiája volt Sékou Touré politikájának középpontjában. A társadalmi valóságok e végzetes felfogása volt az oka Guinea számos szerencsétlenségének. Úgy akartak segíteni a nyomorban lévőkön, hogy nem adtak nekik szabadságot és felelősséget, ezáltal csak a nép szorongását növelték. Nem értettem, hogyan kerülhetett a harc fogalma a keresztény tanítás középpontjába.

Az Egyház csatája a szívek megtérítéséért folyik. A megtérés pedig csak úgy lehetséges, ha létezik olyan emberi föld, amely képes befogadni Isten kegyelme által az Evangélium magvait. Végül is Afrikában a felszabadítás teológiája nem keltett nagy visszhangot. Azt is mondhatnám, hogy ennek a teológiának a ferdeségei nem feleltek meg az afrikai léleknek.

(In: Isten vagy a semmi. Beszélgetés a hitről. Szent István Társulat, 2015)

Létrehozva 2016. július 16.