Szent Tamás szerint a halál nem más mint a lélek és a test elválása. Ezt az állapotot a természetet meghaladó (praeter naturam), sőt természetellenes (contra naturam) állapotnak is nevezi.

Miért?

Mert a halál állapotában a lélek valami olyan valóságtól, a testtől, a testtel való egyesüléstől van megfosztva, ami számára lényegi, esszenciális fontosságú. A lélek lényege ugyanis az, hogy a test formája legyen. A halál a bukott ember természetéhez tartozik, ugyanakkor a lélek állapotát is jelzi. A halál tehát egyrészt feszültséggel teli, másrészt egyfajta hiányállapotot jelöl.

A halál az ember, az emberi természet legrettenetesebb állapota, mégpedig érdekes módon elsősorban nem a test, hanem sokkal inkább a lélek számára.

Érdemes itt egy pillanatra elidőzni az ún. hylemorphizmusnál. Ez a filozófiatörténetben meglehetősen késői fogalom Arisztotelész természetfilozófiájában és metafizikájában gyökerezik, és azt akarja kifejezni, hogy minden fizikai létező két alapvető elemből, anyagból (hylé) és formából (morphé) áll. Az anyagból jön létre a test, a formából pedig az a belső valóság, természet, ami az adott létezőt azzá teszi, ami. Vagyis az anyagot, az állati testet az teszi mondjuk zsiráffá, hogy az anyagot áthatja a zsiráf-természet, a zsiráfság.

Mielőtt legyintenénk ezen a kicsit naivnak tűnő gondolatmeneten, érdemes belegondolni, hogy vajon mi tesz egy létezőt azzá, ami. A zsiráf vajon miért nem levelibéka? A dolgot természetesen le lehet írni természettudományos úton is, egy kérdésre azonban nem fogunk választ kapni: a „mi ez?” kérdésre.

A genetika, biológia, stb segítségével meg tudjuk mondani, hogy egy adott létező miért ilyen és ilyen, de hogy a létben miként és hogyan foglal helyet, azt csak a metafizika oldaláról tudjuk megválaszolni, a létből kiindulva. A létezők tevékenysége (biológiai megjelenése, megnyilvánulása, működése) ugyanis követi a létüket, azt a módot, ahogyan a létben ők léteznek. Ez pedig empirikus, tapasztalati úton nem írható le, csak kikövetkeztethető.

Említettük, hogy a halál természetellenes a lélek számára. Mivel a lélek a test formája, a lélek természetéhez az tartozik hozzá, az a természetes számára, hogy egyesülve legyen a testtel. A testtel való egyesültség, mint ami a lélek természetéhez tartozik, azért nem veszíti érvényét a halállal, mert a lélek halhatatlan. Vagyis a testtől való elszakítottság után a lélek tovább létezik, és mintegy „sóvárog” a testtel való újraegyesülés után.

Ám a testtel ez pont fordítva van: a halál teljesen megfelel a test természetének. Miért? Mert a test természeténél fogva alá van vetve a változásnak, a romlásnak és a bomlásnak. Hogy is állunk tehát? A halál egyszerre természetes és természetellenes is. Ez azonban csak az emberre érvényes, mert csak az embernek van halhatatlan lelke. A halál bizonyos értelemben felháborító az ember számára, éppen a fenti okok, vagyis saját természete és méltósága miatt.

Isten az első embert, Ádámot eredeti igazságban teremtette, vagyis az emberre nem az eredeti bűnt, hanem az eredeti igazság állapota volt jellemző, abban létezett. Az eredetei igazság állapotba magába foglalta a halhatatlanságot, vagyis a test romolhatatlanságát is. Ám a testre, az anyagi valóságokra jellemző változandóság, romlandóság miatt ez a halhatatlanság még az eredeti igaz-ság állapotában sem tartozott az ember természetéhez, hanem a természetet meghaladó (praeter naturam) ajándékot, kegyelem volt a teremtő Isten részéről (ST, I.q.79.).

A halál tehát természetellenes a lélek számára nem csupán az eredeti igazság állapota miatt, hanem a lélek természetéből fakadóan is, függetlenül a kegyelemtől. A halál állapotában a lélek puszta forma:

Létében ugyan független, hiszen a test nélkül is tovább létezik, de lényegét tekintve egyáltalán nem független: a testhez kötődik, és amíg nem egyesül újra a testtel, addig nem is képes betölteni küldetését: hogy a test formája, lételve legyen.

Forrás

Létrehozva 2016. július 8.