A fordító előszava

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 1,7). Mit tegyen az ember, ha meg akarja szerezni az Úr félelmét, mint a bölcsesség kezdetét? Az atyák azt tanácsolják, ha istenfélelmet akarsz tanulni, szegődj olyan keresztény tanító – pap, szerzetes vagy világi – mellé, aki már megkapta az istenfélelem ajándékát, és az ő ajándéka, életének példája nyomán „rád ragad”.

Egyszer egy beszélgetés során valaki ezt mondta nekem: „Nem vagyok hívő ember, de nagyon szeretnék az lenni, csak nem tudok. Irigylem a hívőket.” Az atyák tanácsát így is fel lehet fogni: ha nem vagy hívő ember, ám lelked mélyén mégis arra vágysz, hogy a hívők közé tartozz – annak a gyógyíthatatlan gyermeknek az apjához hasonlóan, aki így kiáltott Jézushoz: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) -, akkor szegődj olyan valaki mellé, aki nemcsak keresi Istent, hanem már rá is talált.

Anthony püspök ilyen ember volt. Egy másik könyve, az Isten és az ember első fejezetében, amely voltaképpen egy, a BBC által közvetített televíziós beszélgetés lejegyzett változata, Anthony Bloom Marghanita Laskival[1] beszélget, aki bevallja, hogy ateista, nem hisz Istenben, s úgy gondolja, hogy ez jó és helyes dolog. Ámde kíváncsi a püspök véleményére. Anthony püspök ezt válaszolja: „Én azért hiszek, mert tudom, hogy van Isten.”[2] Áthoszi Sziluán írja vallomásaiban: „Más dolog ugyanis hinni Isten létében, és megint más ismerni Őt.”[3]

Úgy is eljuthatsz Istenhez – és ez hihetetlennek tűnhet -, hogy valahol olyan negatív képet tárnak eléd róla, hogy az már számodra is elképzelhetetlen. Ezért elhatározod, hogy utána jársz a dolognak. Anthony püspök saját bevallása szerint ezt az utat járta. Könyvének előszavában ezt írja: „Korábban nem voltam hívő, majd egy nap fölfedeztem Istent, s ő azonnal mint az élet legmagasabb rendű értéke és teljes értelme jelent meg számomra…”

Anthony püspök „könyvtára” gazdag és változatos. Elsősorban keresztény szerzőket idéz, de olykor nem keresztényeket is. Nagy Szent Vazul tanítását tarthatta szem előtt, aki a méhek példájára emlékezteti kora tanuló ifjúságát: „A méhek sem repülnek válogatás nélkül minden virágra. Sőt, ha valamelyikre rászállnak, nem akarják mindenestül elvinni. Csak annyit szívnak ki belőle, amennyi a munkájukhoz szükséges. A többit nyugodtan otthagyják.”[4]

Anthony Bloom, világi nevén Andrej Boriszovics Blum, a svájci Lausanne-ban született 1914-ben. Kora gyermekkorát Oroszországban és Iránban töltötte, ahol apja a cári diplomáciai testület tagjaként szolgált. A bolsevik forradalom alatt a családnak el kellett hagynia Iránt. 1923-ban Párizsban telepedtek le, ahol a jövendő püspök fizikát, kémiát, biológiát tanult, majd a Párizsi Egyetemen orvosi diplomát szerzett. 1939-ben orvosi hivatásának gyakorlása mellett titokban szerzetesi fogadalmat tett, és a második világháborúban sebészként szolgált a francia hadsereg kötelékében. A náci megszállás alatt orvosként vett részt az ellenállási mozgalomban.

1948-ban szentelték pappá, 1957 novemberében pedig Londonban püspökké, a Moszkvai Patriarkátus joghatósága alatt. Püspöki szolgálatában is fáradhatatlan prédikátor, gyóntató, tanító maradt. A szó keresztény értelmében karizmatikus személyiség volt. Templomon kívül tartott előadásai is mindig mély nyomot hagytak a hallgatóság lelkében. Az angol televízió vallási műsoraiban való megszólalásai és írásai széles körben ismertté tették. Az élő ima első magyar nyelvű kiadását követő évben, 2003. augusztus 4-én hunyt el, nyolcvankilenc éves korában.

Szeretném felidézni néhány személyes élményemet Anthony püspökkel kapcsolatban. Ezeken keresztül valódi lelki alkatára is fény derül. 1974 és 1977 között két ízben találkoztam vele. Úton voltam a szentpétervári, akkor még leningrádinak nevezett teológiai akadémiára, és az akkori metropolita, Nyikogyim (Rotov) meghívására Anthony püspök is ugyanoda tartott. Moszkvában egyazon szállodában helyeztek el bennünket.

Vacsoraidő volt, a tágas étteremben már mindenki az asztaloknál ült, amikor Anthony püspök megjelent az étterem főbejáratánál egyszerű sötétszürke reverendájában. Egy pillanatra megállt a legfelső lépcsőn, szemében alig észrevehető derűvel végigtekintett az asztalnál ülőkön, tekintete mintha ezt sugallta volna: „Szeretlek mindnyájatokat, és nagyon örülök, hogy most közöttetek lehetek”, majd lesietett a lépcsőn, és helyet foglalt egy asztalnál.

Később a pétervári teológia kápolnájában, számos pap társaságában, közös liturgia keretében szolgálhattam vele. A liturgiát vezető pap, a koncelebráció rendje végett, a kezdés előtti pillanatban átküldött az oltár bal oldalán álló papok sorába, ahol Anthony püspök is állt. Olyan sietséggel igyekeztem az utasítást végrehajtani, hogy egy hajszálon múlt, hogy föl nem döntöttem. Ám szerencsére nem sikerült, mert ő egy fürge mozdulattal félreállt, és utat engedett. Nem mindennapi alázat volt benne.

Ugyanekkor történt, hogy a teológia ebédlőjében a szeminárium és az akadémia hallgatói előtt előadást tartott az angliai ortodoxiáról. Elmondta, hogyan vásárolták meg első nagyobb templomukat Londonban. Miután felhívást intézett az egyházmegye minden hívéhez, lázas igyekezettel megindult a gyűjtés. Egy nap levelet kapott, benne arany fogakkal, kézzel írott pár sor kíséretében: „Mélyen tisztelt Püspök atya! Én már idős vagyok, ezekre a fogakra nincs szükségem. Fordítsák a templom megvásárlására.”

Utoljára 1986-ban láttam Londonban. Egy Syndesmos találkozó népes táborának résztvevői előtt tartott előadást. Az előadást bevezető lelkész úgy mutatta be a püspököt, mint „korunk egyik kiemelkedő és kétségkívül meghatározó lelki vezetőjét, az ortodox egyház nagy hatású személyiségét”. Anthony püspöknek a szeme sem rebbent. Egyetlen arcrezdülése sem árulkodott arról, hogy a dicséret megérintette volna. Alóniosz abba mondása jut az eszembe: „Ha válaszoltam volna nekik, akkor olyannak tűntem volna, mint aki elfogadja a dicséretet.”[5] Az előadás utáni napon Nagyboldogasszony ünnepe volt az Ennismore Gardens-i templomban. Anthony püspök engem is meghívott szolgálni.

Igyekeztem reggel időben odaérkezni, hiszen püspöki liturgián a papságnak előre ki kell mennie a templom előcsarnokába, a püspök fogadására. Ám a püspök már régen ott volt, éppen gyóntatott az egyik félreeső helyen. Amikor meglátott, kitárta a karját, megölelt, mintha régi ismerősével találkozott volna. Pedig csak előző nap váltottam vele néhány rövid szót, lelki kérdésekről, és közben mások is vártak rá.

Az élu ima magyar változatának korábbi sorsával kapcsolatban el kell mondanom, hogy a fordítást, egy ifjúkori barátunk ösztönzésére, Imrényiné Kőszegi Anikó kezdte el az 1960-as évek végén, majd én folytattam, és 1972-ben pár gépelt példányban „ki is adtuk”, akkor illegálisnak számított „szamizdat” formájában. Szűkebb egyházi körökben Anthony püspök írása tehát ismert volt. A már elveszettnek hitt, egyetlen megmaradt példány 1999-ben került vissza hozzám, és akkor született meg az elhatározás, hogy a huszonévesen készített változatot újrafordítsam, s ha lehet, nyomtatásban is megjelenjen. A szöveg első változatának számítógépre vitelében nagy szerepe volt Beke Csabának, akinek ezúton szeretnék köszönetet mondani.

Végül azt is meg kell említenem, hogy a könyv egy későbbi magyar nyelvű változatban már nyomtatott formában is hozzáférhető volt a magyar olvasóközönség számára a budapesti katolikus növendékpapság jóvoltából és gondozásában.[6]

Szívből kívánom, hogy Anthony püspök itt következő sorainak olvasása szerezzen örömet, és adjon bátorítást, útmutatást mindazoknak, akik egy mélyebb spirituális életre vágynak.

Budapest, 2002. március – 2010. október

[1] Angol újságíró, regényíró (1915-1988).

[2] Anthony Bloom, God and Man. Darton, Longman & Todd, London 1978, 7. o.

[3] Szofronyij (Szaharov) apát, A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866-1938) élete, tanításai és írásai. Ford. Imrényi Tibor. 2. kiad., Odigitria -]EL, Budapest 2010, 367. o.

[4] Buzdítás az ifjakhoz. 4. Ford. Nádasy Alfonz. In: A kappadókiai atyák. Szent István Társulat, Budapest 1983. (Ókeresztény írók, 6.) 217. o.

[5] A szent öregek könyve. 629. Poimén (55.) Ford. Baán István. 2. kiad., JEL Kiadó, Budapest 2010. (Ókeresztény Örökségünk, 15.) 255. o.

[6] Élő imádság. Fordította a MEI tagsága. In: Melles Tivadar et al., Szemelvények a budapesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolájának munkáiból. Szent István Társulat, Budapest 1983, 77-160. o.

A könyvecske elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 18.