P. Tilmann Beller (1938-2012) schönstatti atya

Tilmann atya 2012-ben ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. 2007 óta évről évre látogatta a magyarszéki Mindenszentek Kármelt. A 2011 őszén tartott lelkigyakorlata alapján osztjuk meg az Olvasókkal a kincseket, amelyeket kaptunk.

Nincs határ: ez a sivatag

Újfajta vallásos élet a világban

A keresztény világ, a keresztény Európa már a múlté. A keresztet levetetik az iskolák faláról a pluralizmus jegyében és lassan már a kereszt nyakláncon való viselése is irritál másokat. Nyugaton kiürülnek a templomok és már csak az idősebbeknek fontos, hogy fölkeressék a papot. A szülők, akik a hagyományos keresztény értékrend szerint nevelték gyermekeiket, szenvednek, mert azok házasság nélkül együtt élnek barátjukkal, barátnőjükkel, gyermeket pedig alig vállalnak.

Hisszük, hogy Jézus nemcsak a tabernákulumban, hanem a másik emberben, a testvérben is valóságosan jelen van. Élő tabernákulum vagyunk, ahol el lehet időzni. Imádkozunk a tabernákulum előtt, és a szomszéd cellában imádkozó nővérre gondolva elmondhatjuk: „Jézus, te ott is jelen vagy, őbenne is nagyon szeretlek.” Így a kolostorban nemcsak egy tabernákulum van, hanem annyi, ahány nővér benne él. Új keresztény élet kezdődik: egymás szívében imádjuk Jézust. A testvér szentsége új méltóságot nyer. A Szentlélek templomai vagyunk, élő tabernákulumok, Krisztus hordozói. Jézus köztünk, a közösségünkben van, mert mindegyikünkben jelen van. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20) – mondja az Úr.

A lelki sötétség a szeretet iskolája

Van, amikor érezzük jelenlétét, van, amikor nem érezzük, de hisszük és tudjuk. Van, amikor akár munka közben is erősen tapasztaljuk Isten jelenlétét. Ő tudja, hogy ezt mikor és hogyan teszi. Ha adja nekünk ezt a tapasztalást, jó, ha nem adja, úgy is jó, és mi megyünk tovább. Nincs határ: ez a sivatag. Miért sötét ez a sivatag? Azért, mert Isten fölfoghatatlan az ember számára. Egyfelől sötétség, másfelől pedig, amikor érzékelhető a jelenléte, világosság, fény.

Ha szárazságot tapasztalunk, amikor semmit sem érzünk az Ő jelenlétéből, nem magunkat keressük, hanem egyedül Őt. Ha édes a Vele való kapcsolat, mi kérjük: „Ne távozz hamar!” Ő azonban nemsokára elmegy, hogy önzetlenek lehessünk, és ne az édességes érzések miatt keressük és szeressük, hanem Önmagáért. Ha nagyon szeret bennünket, akkor hosszú időre távozik, amitől szenvedünk, de amely idő alatt tanulhatjuk a szeretetet. Sokan vannak, akik segítségre szorulnak, akiknek nehéz hinni, ezért készek vagyunk ezt a magányosságot hordozni. Ebben a sivatagban növekszik a képességünk arra, hogy tiszta szeretettel szeressük Őt. Ha valaki az imádságban mindig boldogságban úszik, nem biztos, hogy Istentől van az a boldogság. Nagy áldás, ha az Úr megajándékoz bennünket azzal, hogy megtapasztalhatjuk Őt a lelki sötétségben.

A kolostor Isten paradicsomkertje

A közösség zarándokhely lehet, ahol jelen van az Úr, ha a szívünkben hordozzuk ezt az áldott sötétséget, amelynek fénye erősebb minden világosságnál. A kolostor zarándokhely lehet, ahol azonban mégis rejtettségben élnek az ott lakók. Fontos őriznünk ezt a rejtettséget, a sivatag magányát, ahol Isten és ember találkozik a csöndben. Ebből meríthetnek erőt az ide érkezők. Isten elrejtette Mózest a szikla hasadékába, amíg elvonult előtte az Ő dicsősége. Őrizni a klauzúra védőbástyáját, és szélesre tárni az imádság házának kapuját. Szép ez a kettősség, amely teret enged a Lélek működésének a nővérek szívében és a kolostor vendégrészébe látogatók szívében is. Fontos, hogy akik hozzánk jönnek, tudják, hogy ebből a szent csendből, a Találkozás misztériumából meríthetnek ők is, és ezt kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk. A kolostor Isten paradicsomkertje, ahol tetszése szerint ki-be járhat, és azt tehet benne, amit akar.

A sivatag tehát a paradicsomot rejti. A sötétségben, ürességben találjuk meg az Urat, aki várja, hogy odaforduljunk Hozzá: „Tiéd vagyok, mert megteremtettél…” (Avilai Szent Teréz) A legfontosabb a szabadság, amellyel oda tudjuk ajándékozni magunkat az Úrnak. Ha fájdalmat hordozunk a szívünkben, odafordulunk Jézushoz: „Szeretlek.” És Jézus örömmel visz bennünket az Atyához: „Látod, ez a kis kármelita azt mondta: »Szeretlek.«” Mire az Atya válasza: „Igen, ő az én gyermekem.”

Létrehozva 2016. február 25.