Amint arról beszámoltunk,2016.  január 21-én hozták nyilvánosságra Ferenc pápa döntését, miszerint a nagycsütörtöki lábmosás szertartásában mostantól nők is részt vehetnek. Az alábbiakban Kajtár Edvárd, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet irodavezetője írását közöljük a változással kapcsolatban.

2016 vízkeresztjének ünnepén Ferenc pápa kérésének eleget téve az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétumot adott ki a római rítusú katolikus közösségek számára a nagycsütörtöki lábmosás szertartásának új rendjéről. A Szent János evangéliumában leírtakat (13,1–15) követve évszázados hagyománnyá vált a római egyházban, hogy a nagycsütörtök esti szentmiséhez kötötten a szentmisét bemutató püspök vagy pap megmossa tizenkét férfi/fiú lábát.

Az évszázadok alatt e szertartást nemcsak „lábmosás”-nak hanem a „mandatum” („parancs”) rítusának is nevezték, a lábmosás közben énekelt latin nyelvű antifóna kezdő szaváról: „Mandatum novum do vobis, ut diligatis invicem…” – „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”. E gesztus értelme tehát alapvetően kettős:

a) Formailag ugyanazt tenni, amit Jézust tett („Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”).

b) Ünnepelni és átélni azt a szeretetet, amely Jézus egész húsvéti misztériumának a lényege: üdvösségünkért kiüresítette önmagát, szolgává lett, életét szeretetből mindenkinek odaadta.

E két szempont nyilván nem választható el egymástól. Amikor ugyanis az egyház egy rítusa „utánozza” (!) Jézust, azt kegyelmi okokból teszi: a cselekménnyel részesei leszünk annak a kegyelemnek, üzenetnek, erőnek, amit és amiért Jézus azzal tett, megvalósított.

A liturgiatörténet évszázadai során a különböző szertartásrendek e két fent említett pólus valamelyikét hangsúlyozták utasításaikban, Ferenc pápa az utóbbinak adott nyomatékot azzal, hogy Jézus üdvözítő szeretetének egyetemes jelére irányítja a római rítusú katolikusok figyelmét e szimbolikus cselekményben.

Fontos tehát, hogy formailag lehetőleg ugyanúgy jelenítsük meg Jézus tettét, ahogyan ő tette, de fontosabb a formai „utánzásnál” e cselekmény tartalma, üzenete: az egyház pásztorai ugyanúgy adják oda életüket mindenkinek, ahogyan ezt Jézus tette, és e gesztussal azt kifejezte. Jézus csak a férfiak, az apostolok lábát mosta meg, de utasítása – „példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” – az apostolok egyetemes küldetésére vonatkozik. Jézus szavait, ugyanis – „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” – a római egyház nem mindig értelmezte úgy, hogy ezt a gesztust a klerikusok csak egymás között gyakorolják. A középkorból fennmaradt miseutasítások (ezeket hívjuk általában rubrikáknak) között találunk olyanokat, amelyek szegényekről vagy fiatal fiúkról beszélnek, és nemegyszer olyanokat is, ahol nem pontosan tizenketten vannak a „lábmosottak”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy e gesztus címzettjeinek egyházi helyzete és a létszámuk rugalmasan alakítható volt mindig is. A II. vatikáni zsinat utáni új misekönyv (1970-ből) már csak annyit írt elő, hogy a lábmosásra kiválasztottak férfiak legyenek: létszámuktól, társadalmi és egyházi helyzetüktől függetlenül.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. február 13.