Gondolkoztál már azon, hogy mire való az ember? Mit kellene az embereknek ténylegesen csinálniuk?

Egyszerűen arra készültünk, hogy eucharisztikus emberek legyünk. A görög ’eucharistia’ szó ezt jelenti: hálaadás; hála; hálát adni. Az a célunk, hogy köszönetet mondjunk Istennek.

Másként fogalmazva a hálaadás nem egyszerűen egy feladat, egy kötelesség – ez a természetes állapotunk. Ahogy Chesterton fogalmazott, „a dicsőítés legyen a lélek állandó pulzálása”.

Isten, a mi Atyánk megad mindent nekünk a nagylelkűség végtelen cselekedetében. „Mid van, amit nem kaptál?” (1 Kor 4,7). És megkaptunk csodával minden dolgot a mi szerető Atyánktól, mi arra születtünk, hogy visszaadjuk neki a dicséretet, imádást, hálaadást és a szeretetet. Az egész teremtésnek az a feladata, hogy egy dicsőséges csere legyen – élet és jóság adását viszonozzuk a hálaadással.

Tragikus, hogy a Teremtő és teremtmény közötti apály és dagály megromlott a bűn által. Többé már nem vagyunk eucharisztikusak, aminek kellett volna lennünk. Mi nem Hálát adunk Istennek, ahogy kellene, hanem kioltjuk a hálát büszkeség által. A teremtés célja az volt, hogy egy örömteli harsogó felkiáltás legyen, de ez alig egy nyöszörgés.

Természetesen Istennek nincs szüksége a dicséretünkre, bár ő ezt akarja. Mi vagyunk azok, akik szenvedünk ettől a megtörtségtől és hálátlanságtól. Mert valóban, semmi sem szerencsétlenebb, aszottabb, romlottabb vagy természetellenesebb, mint egy hálátlan ember. A háládatlan lélek nem egészséges, hanem beteg.

De a történet itt nem ér véget. Isten nem hagy bennünket a hálátlan nyomorúságban. Valamilyen kifürkészhetetlen okból a mi jó Istenünk mérhetetlenül szereti az ő szánalmas, megtört teremtményeit. Ő nagylelkűen megadta nekünk a gyógyszert a lelki sebek gyógyításához és visszaállít bennünket természetes állapotunkba – vagyis saját magába.

Kétezer évvel ezelőtt, Jézus, a mi Urunk és Istenünk leszállott a mennyből a tisztátalan földre és önmagát vette a szent kereszten Eucharisztiaként, a dicsőség legnagyobb áldozatát. Ez a felajánlás, ez az Eucharisztia, soha nem szűnik meg, hanem folytatódik minden oltáron az egész világon.

Azt tette, amit mi nem tudtunk megtenni, és rajta keresztül az egész teremtés újra énekelheti a dicséret örömteli himnuszát. Sőt, a mi Urunk nem csak önmagát adja értünk, hanem önmagát adja nekünk. Felajánlja magát, mint étket, mint gyógyszert. Amikor vesszük az Eucharisztiát, átalakulunk Őbelé. Tulajdonképpen azok leszünk, ami Ő, – Eucharisztia, élő áldozat. Természetes állapotunk helyreáll, és az ő sebei által gyógyulunk.

Tehát mire való az ember? Arra, hogy töretés által megnyíljon, mint élő áldozat, megköszönve, dicsérve és szeretve Istent most és mindörökké.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róm 12,1).

Angol nyelvű forrás

Létrehozva 2016. február 4.