Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában… „Nincs több boruk”… „Töltsétek meg a korsókat…”. (Jn 2,10)

Kedvenc olasz bisztrónk félhomályában ültünk, mikor férjem feltett egy kérdést, amitől összefacsarodott a szívem: „Mit vársz az új évtől?”

Szilveszter napjának utolsó órái még holdsugárral és kegyelemmel átkötött, kibontani való ajándékként álltak előttünk, és én örültem, hogy együtt vagyunk, mikor búcsút mondunk az óesztendőnek.

Tekintetemmel megsimogattam, tudva, hogy őt már az is boldoggá teszi most, hogy nyugodtan eheti a marhasültjét, kortyolgathatja magányunk perceit, amit nem szakít meg csecsemősírás, nem ver fel óvodáshiszti.

Normál esetben egy ilyen kérdés meghozza beszélgetőkedvem, és édes álmodozásra késztet. De azon a szilveszteren, ahogy felszúrtam villámra a sült krumplit, észrevettem, hogy elfogytak a szavaim.

Remény helyett ürességet éreztem, álmodozás helyett csüggedés vett erőt rajtam.

Pedig szerettem volna várakozó hallgatóságomat elárasztani előttem álló, áhított, gyönyörű célokkal, fényesen ragyogó tervekkel. De csak az épp letett év cipelésének fáradságát éreztem. Váratlan gondok és csalódások csüggesztettek, és minden energiámat kicsavarta a mindennapi mókuskerék.

A férjem csendben várakozva kent vajat a kiflire. Mély fájdalom sajdult bennem végig a lábujjaimtól a fejem búbjáig. Elkaptam zöld szemének tekintetét, és azon gondolkoztam, megnyithatom-e szívemet, szavakká formálhatom-e a bennem zajló láthatatlan küzdelmet.

Nem akartam, hogy remegő szemhéjam eláruljon, hosszan, csendben behunytam a szemem, és igyekeztem visszatartani a könnyekké formálódó kétségbeesést.

„Édesem, mi baj van?” – kérdezte a férjem, és ujjait az enyémekbe kulcsolta az asztalon.

„Kiüresedettnek érzem magam…” suttogtam sírva, és kikortyoltam poharamból az utolsó csepp ásványvizet. „Nem tudom, hogyan tudna Isten valami jóra használni a következő évben, mikor az előzőtől még ennyire kiszikkadtnak érzem magam.”

Talán tudod, miről beszélek. A remény helyén szárazság, az akarás helyén gyengeség, a vágyakozásén kimerültség. Lehet, most is ezt érzed. Talpad sajog a vándorúttól, érzelmeid bankja csődbement.

Van egy jó hírem számodra, ha csonkolt reménységgel, kiüresedett lélekkel vonszoltad át magad az új esztendőbe. Ürességünk nem riasztja el bőkezű Krisztusunkat. Kimerültségünk nem tesz alkalmatlanná a csodák befogadására.

Mai igénk azt sugallja, hogy ellenkezőleg: épp ürességünk adhat okot a reménykedésre az új évben. Olyan Megmentőnk van, aki élvezettel tölti fel a kiürült edényeket.

Ha elolvassuk a Jn 2,1-12-ig tartó egész szakaszt, láthatjuk, hogy Jézus nem tartotta elítélendő dolognak, hogy kiürültek a korsók. Néma felszólításnak látta őket. Jeleztek felé, hogy rajtuk keresztül nyilvánítsa ki új formában dicsőségét.

Gondoljatok bele, barátnőim: ha pazarló Megmentőnk kiürült edényekkel tudta szemléltetni ragyogó gazdagságát, mennyivel inkább fel tudja használni követői kiüresedett lelkét! Csak ismerjük el ürességünket, és kérjük az Ő segítségét.

Egy pincér közeledett vizeskancsóval a kezében. Megállt az asztalunknál, s a fény felé emelte a poharamat. „Nahát, ez kiürült” – jegyezte meg kedélyesen. „Majd én intézkedem!” – mondta, és megjátszott eleganciával újratöltötte a poharamat.

A férjem elhúzta a száját, s míg tekintetével követte a tovalibbenő pincért, megjegyezte: „Ugye, nem is olyan reménytelen dolog az üresség”.

Belekortyoltam a vízbe, hagytam, hogy lemossa a torkomban növekedő gombócot. Hálásan mosolyogva, váratlan kuncogással könyveltem el férjem megjegyzését. Hirtelen úgy éreztem, most vagyok a lehető legtökéletesebb állapotban, hogy befogadjam az új év peremén tornyosuló lehetőségeket.

Jézusom, segíts, hogy ürességem várakozássá váljék. Gyere, kérlek, végezd el mindazt az életemben, amit erre az új évre szántál. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2016. január 10.