„Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.”

„Abból, aki áldást akart magának, olyasvalaki lett, aki áldássá lett mások számára. Ez az elhívása azoknak, akik Istentől új életet nyertek.”

Mi az áldás? Mit jelent, ha egy levél végén ezt írjuk: „áldáskívánással”, vagy ha egy gyülekezetvezető az istentisztelet végén áldást mond?

Az „áldani” szó héber megfelelője a „barak” melynek jelentése: valakinek Isten egy bizonyos ígéretét útravalóul adni, őt jótékony erővel felvértezni. Micsoda kiváltság, ha hívő keresztényekként másokat megáldhatunk!

Isten Igéje ráadásul különleges látást nyújt nekünk az ellenségeinkkel való bánásmódot illetően:

„… áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket (Lukács 6,28). Ez több mint megbocsátani a másiknak.

Egy az áldással kapcsolatos különösen érdekfeszítő történetet már a Biblia első könyvében olvashatunk: Jákób harca a Jabbók-gázlónál. A menekülés hosszú évei után Jákóbra a bátyjával való találkozás várt, akit csalással nem csupán az elsőszülöttségi jogától, de ráadásul az atyai áldástól is megfosztott. Élete során már sok olyat tett, amivel igencsak kiérdemelte nevét, melynek jelentése „csaló”. Jákób jogosan félt a testvérével való viszontlátástól.

Éjszaka felkelt, fogta két feleségét, a két szolgálót és tizenegy fiát, átküldte őket a Jabbókon, és ott maradt egyedül. Aztán a gázlónál órákon át tartó heves birkózásba keveredett egy férfival. Ezt olvassuk:

„De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte:Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére” (1 Mózes 32,26kk.).

Éjszaka volt, amikor Jákób útra kelt, éjszaka volt az életében is a bűn és a tisztázatlan dolgok miatt, amelyek elválasztották őt Istentől és a fivérétől. Ezen az éjjelen Istennek meg kellett fosztania őt erejétől.

Megütötte csípőízületének izmát. De Jákób szó szerint belekapaszkodott Istenbe, eközben pedig változáson ment át, és új nevet kapott Tőle. Ezt megelőzően azonban ki kellett szolgáltatnia az Úrnak valódi énjét, úgy kellett megmutatnia magát Neki, amilyen valójában volt, álarc nélkül, kendőzetlenül.

A színvallás, nevének és lényének kinyilvánítása által Jákóbból, a csalóból Izráel (Isten harcosa) lett.

Ezek után felkelt a nap Jákób számára, kivilágosodott az élete! Jákób áldott lett. Mi több: abból, aki áldást akart magának, olyasvalaki lett, aki áldássá lett mások számára. Ez az elhívása azoknak, akik Istentől új életet nyertek. Az áldás üdvözítő erő, amely gyakran együtt jár a régi összetörésével.

Így szabad áldást kérnünk olyan emberek számára is, akik távol állnak Istentől, és hihetjük, hogy nekik is felkel majd „a nap”, eljutnak Isten Fia megismerésére, és a Vele való találkozás által meggyógyulnak.

Az áldani szó egyes nyelvekben, mint a németben, a latin „signare” szóra is visszavezethető, melynek jelentése: szignálni, valamilyen jellel ellátni. A tulajdonos megjelöli a juhait, a tulajdonában lévő tárgyakat. Isten a sérthetetlenség jelével látta el Kaint, bennünket pedig, akik hiszünk Krisztusban, a kereszt jelével szignál. Az Övéi vagyunk, és senki és semmi, sem halál, sem élet nem választhat el minket Isten szeretetétől!

A kereszt, amely eredetileg a halál és az átok jele volt, számunkra a győzelem és az élet jelévé válik, mivel Jézus elhordozta helyettünk az ítéletet. Ezért mi hívő keresztények Istentől áldottak vagyunk, és arra vagyunk elhívva, hogy mások számára áldás legyünk.

(forrás: ethos 2015/4. sz.)

Létrehozva 2022. július 3.