„Mert meg van írva: ’Amint élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv magasztalni fogja Istent.’ Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.” Róm 14,11-12

Szürke, borús délelőtt volt, mikor szokásos mosás-mosogatás programomba belecsörrent a telefon. Nem volt idő rendbe szednem magam, egyszer csak ott ültem az igazgatóhelyettes irodájában melegítőben, szégyenkezve.

A fiam belekeveredett valamibe, miután egyik társa kedvéért rossz döntést hozott. Bevallotta tettét, vállalta a házirend szerinti következményeket. Látszott a gyermekemen, hogy őszintén bánja, amit tett. Az igazgatóhelyettes kedves volt és megértő. Az együttlét végén úgy tűnt, ők ketten megkönnyebbültek. Én viszont anyaságom csődtömege voltam. Megbélyegzettnek éreztem magam: olyan anya vagyok, akinek a gyermeke megsértette a szabályokat, és összetörte az anyja szívét.

Gyermekeim még egészen kicsik voltak, mikor én már egyenleteket gyártottam az anyaságról. Sír a gyerek a templomban = rossz anya. Nyilvános helyen kiveri a hisztit a kétéves = rossz anya. Megsérti a szabályokat a tinédzser = rossz anya.

Később, valahányszor egy gyerekem helytelenül viselkedett vagy rossz döntést hozott, én a legrosszabb döntést hoztam: sérülékeny anyaszívemre felróttam egy újabb hamis egyenletet, amiből az következett, hogy nem vagyok jó anya. És ahogy teltek az évek, és szaporodtak a rossz döntések, úgy mélyült a nevelési kudarc miatti bánatom.

Van egy család a Bibliában, akiknek megdöbbent az élete, ha abból kiindulva nézem, hogy a gyermek rossz magatartásáért a szülő okolható. Ez a család Ádám és Éva meg a fiaik: Káin és Ábel.

Káin a legelső ember, aki világra született. Fivére, Ábel, a legelső ember, aki meghalt. Mitől halt meg? Testvére kezétől.

A Teremtés könyve szerint Káin földműves volt. Öccse, Ábel, juhász. Féltékenységi dráma bontakozott ki köztük, mivel az Úr elfogadta Ábel áldozatát, és elutasította Káinét. Ettől Káin elvesztette az eszét. Egy napon kicsábította gyanútlan öccsét a mezőre, és ott helyben megölte.

Két fiútestvér szerepel ebben a történetben. Más-más kedvteléssel, szenvedéllyel. Különböző személyiségvonásokkal. Szélsőségesen más jellemmel.

Egyik ártatlan, a másik gyilkolt. Pedig ugyanazok voltak a szüleik. Ha valaki úgy gondolja, hogy közvetlenül a szülő felelős azért, milyen emberré alakul a gyermek, hogy magyarázzuk ezt a nagy különbséget a két testvér között? Hogy növekedhetett az egyik szerethetővé, aki a maga dolgával törődik, a másik meg a világ első féltékeny gyilkosává?

Ádám és Éva tehet mindkét fiú viselkedéséről? Nem. Ők maguk hozták a döntéseiket.

Mai alapigénk így tanít: „mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek” (Róm 14,12). Mindnyájan felelősek vagyunk viselkedésünkért. Egy nap számot adunk arról, amit tettünk életünk során. Figyeld meg, nem azt mondja, hogy mások tetteiről adunk majd számot – még a gyermekünkéről sem.

Ezért  amikor legközelebb fel akarjuk tűzni a homlokunkra a cédulát, hogy mi vagyunk „Az év rossz anyukája”, mert gyermekünk valami rosszaságot követ el, vagy rossz döntést hoz, jusson eszünkbe, hogy mi csak saját magatartásunkért felelünk. Persze, hogy meg kell tanítanunk, gyermekünk elé kell élnünk a jó magaviselet szabályait, de nem kényszeríthetjük őt engedelmességre. Mi csak imádkozhatunk, hogy személyes kapcsolatuk alakuljon ki, és szépen fejlődjön Istennel. Hogy mikor majd nekik kell számot adniuk, ne  szégyenkezzenek.

Szülőként imádkozzunk, de önmagunkat Krisztusban határozzuk meg.

Atyám, segíts, hogy tőlem telhetően úgy neveljem a gyermekemet, hogy jó döntéseket hozzon. Segíts, hogy önmagam értékét Krisztusban találjam meg. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. október 30.