„Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” (Zsolt 18,31)

Első közös karácsonyunk előtt meg voltam győződve róla, hogy a férjem a világ legszerencsésebb férfija. Hisz feleségül vett engem, aki végre megismertetem az élet egyik legfontosabb gyönyörűségével: az igazi karácsonyfával.

Az én szememben semmi sem lehetett tökéletesebb, mint egy igazi karácsonyfa – szemben a műfenyőkkel, amik gyermekkora karácsonyait díszítették.

Az első években karácsony előtt mindig elmentünk a vásárba, hogy kiválasszuk a tökéletes alakú élő karácsonyfát. Hazavittük, beállítottuk egy vízzel telt talpba, és az „O Tannenbaum”-ot énekelve boldogan feldíszítettük. A hatás kedvéért lehet, hogy túloztam kicsit, ami a rajongásomat illeti, de a lényeg, hogy a lelkem mindig repesett az élő karácsonyfánk láttán.

Valami mégis újra meg újra tönkretette a boldogságomat. Minden karácsonykor, szó szerint minden egyes karácsonykor a férjem megbetegedett. Első évben még a friss asszony lelkesedésével dédelgettem, ápolgattam. A második karácsony idején elviseltem, finom levest főztem neki.

De már a harmadik téli betegség kiborított. Mi baja van ennek az embernek? Nagydarab, erős, egészséges férfi. Hogy tud ilyen szánalmasan elanyátlanodni minden évben karácsonykor? Nem álltam meg, hogy szúrós megjegyzéseket ne tegyek: – Biztos allergiás vagy a családomra – mondtam neki.

A negyedik évben valamikor, egy évközbeni betegség során Barry orvoshoz került. Egy specialistához, aki hasra fektette, és sok apró tűvel összeszurkálta a hátát. Ahogy mostanra már sejtheted: kiderült, hogy szegény férjem mindenre allergiás, ami él és zöld – beleértve a fenyőt is.

Mivel az volt a véleményem, hogy az élő fenyő fölötte áll a műfenyőnek, minden évben behurcoltunk a házunkba egy gyönyörű, sűrű, zöld allergiacsapdát a férjemnek.

Mivel azt hittem, csak azért csinálja, mert nem szereti az ünnepeket, mikor beteg lett, utálatos voltam vele. Összegezve: mivel tévesen gondolkoztam, tévesen is cselekedtem.

Annak, amit én gondolok a tökéletesről – mint például, hogy a karácsonyfák közt az élő fenyő a tökéletes -, gyakran nincs alapja. Előfordult életem során, hogy a tökéletességről alkotott téves fogalmam ártott a kapcsolataimnak.

Amikor azt hittem, el kell rejtenem gyengeségeimet, mert különben nem fogadnak el – nem engedtem közel magamhoz a barátaimat.

Amikor azt hittem, gyermekeimnek tökéletesen kell viselkedniük, különben azt hiszik az emberek, hogy nem vagyok jó anya – mindnyájunkat gátlásossá tettem.

Amikor azt hittem, a külsőmmel, a szolgálatommal, a hozzáértésemmel tökéletes képet nyújtok – kiégettem magam, magányossá váltam.

A tökéletességért vívott, hosszú évek óta tartó küzdelem után, végre új útra leltem. A következő igazság alapján próbálok most már élni: Fel kell adnom saját elképzelésemet a tökéletesről, hogy Isten elkezdhesse a maga tökéletesítő munkáját bennem. Ha elfogadom Isten igazi tökéletességét, és lerakom a magam kimerítő, romboló elképzeléseinek súlyát, nyugalomra lelhetek Benne.

Azzal, hogy feladtam saját nézeteimet a tökéletesről, érdekes módon nem csak Istennel, de másokkal is javult a kapcsolatom.

Őszintébb vagyok a barátaimmal, így közelebb kerültünk egymáshoz. Elnézőbb vagyok a gyermekeimmel, ezáltal jobban bíznak bennem, javult a kommunikációnk.

Már nem rajongok az élő karácsonyfáért, boldogan nézem Hubby-hoz simulva a szikrázó fényeket a műkarácsonyfán. Egyszerűen tökéletes. Nincs tüsszögés, és boldogok vagyunk.

Ma már odafigyelek, hogy az embereket mindig fontosabbnak tartsam, mint a tökéletességet. Ha te is ezt teszed, biztosítalak, hogy valami sokkal jobbat találsz majd az általad elképzelt „tökéletesnél”.

Uram, bocsásd meg, hogy a magam elképzelése szerinti tökéletesség után futottam ahelyett, hogy e Tiedben kerestem volna menedéket. Miközben ígéreted szerint megbocsátasz, kérlek, vonj közelebb magadhoz. Állítsd helyre a kapcsolataimat, és add, hogy az embereket mindig többre tartsam a tökéletességnél. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. október 26.