„Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3)

Bizonyára elgondolkoztál már azon, miért engedte Isten, hogy valami rossz megtörténjék veled. Talán valamit elkövettél. Vagy valaki más tette miatt büntet? Jó volna találni valakit, akire rákenhetnénk a hibát, főleg, mikor annyi rossz történik a világban.

Én is bajlódom ilyen gondolatokkal, de néhány éve egy ige hatására más szemmel nézem mindezt. Jézus tanítványait is foglalkoztatta ugyanez a kérdés, és János 9. fejezetében olvashatjuk Jézus különös válaszát rá.

A Mester és tanítványai egy városban gyalogoltak, mikor megláttak egy kéregető vak koldust. Egyik tanítvány megkérdezte Jézustól, miért vak az az ember. „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: ’Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?’”(Jn 9,1-2).

Jézus válaszával a kérdés alaptalanságára mutatott rá: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3).

El tudom képzelni a tanítványok csodálkozó tekintetét a választ hallván. Hogyan tudná ennek a férfinak a vaksága szemléltetni Isten cselekedeteit? Hogyan tudna ez a nyomorék dicsőséget hozni Istenre? Hogyan szolgálhatna az ő állapota magasabb célokat?

Így folytatódik a történet: „Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: ’Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában’ – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért” (Jn 9,6-7).

Az ember teljesen visszanyerte szeme világát, de figyeljük csak meg: gyógyulása nem volt spontán, azonnali változás. Nem akkor gyógyult meg, mikor Jézus a nyálával sarat csinált, és rákente a vak szemére, hanem csak akkor, mikor a férfi megtette, amit Jézus kért tőle.

Akkor gyógyult meg a vak koldus, mikor úgy döntött, engedelmeskedik Jézus parancsának: „Menj”. Nem kérdezett, nem tétovázott: ment – és ennek eredménye nemcsak az volt, hogy meggyógyult, hanem egyúttal igazolódott, hogy szenvedésének szent célja volt.

Mint oly sokan mások, ez az ember is évtizedeken át meg nem érdemelt fizikai és lelki megpróbáltatásokat szenvedett el. Valószínű egész életében kisebbrendűségi érzése volt, nem kapott szeretetet, csak megvetést, kirekesztették maguk közül a többiek, talán úgy érezte, életének nincs semmi értelme. Arra a következtetésre juthatott, hogy múltbeli és jelenlegi korlátai miatt teljesen hasznavehetetlen. Nem voltak különleges képességei, címe vagy rangja, de még szeme világa sem.

És most itt áll Jézus, és kijelenti mindenki előtt, hogy ennek az embernek az élete Isten működésének bizonyítéka lehetne. Ám ez az engedelmesség hatására valósul meg.

A történetben szereplő vak koldussal ellentétben, mi gyakran kimagyarázzuk engedetlenségünket ahelyett, hogy bíznánk, és alávetnénk magunkat Isten parancsának: „Menj!”. Ha viszont hitben járunk, még ha nem érezzük is készen magunkat, és el kell nyomnunk kételyeinket, félelmeinket, tétovázásainkat, az igazi gyógyulás elindul, és a cél kezd körvonalazódni szívünkben és életünkben.

Nem kapunk mindig választ, ha megkérdezzük, miért történt meg valami. De a körülményektől és korlátainktól függetlenül, ha megtesszük a hit ugrását, mi is megtapasztalhatjuk a valódi lelki gyógyulást, és új szemmel nézünk múltunk vagy jövőnk árnyaira.

Milyen csodálatos lenne a világ, ha mindnyájan megpillanthatnánk, hogyan használja fel Isten a szenvedéseinket, hogyan nyilvánul meg az életünkben az Ő működése és hatalma.

Uram, szeretném az életemmel jóságodat szemléltetni. Tölts fel bátorsággal és tenni akarással, hogy menjek, és tegyek bizonyságot mindarról, amit értem tettél. Mutasd meg, hogyan adsz célt szenvedésemnek, hogyan adsz értelmet az életemnek.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. szeptember 25.