Sztrilich Ágnes szociális testvér (SSS) szellemi hagyatékából származik ez a rendhagyó tanítás sorozat, amely az Élet a Lélekben szeminárium nyolc fő témájához kapcsolódik. A szerk.

3. Állandó megtérés

Az Úr jósága.. Tégy engem tisztává….Teremts bennem …Ne félj, mert megváltottalak…

Nem tudom, ki szokta nézni a National Geographics TV csatornát. Az elmúlt időben egypárszor néztem, és vagy krokodilokról, a krokodilok szokásairól, vagy kígyókról vannak hosszú részletes műsorok, vagy farkasokról. Ebben a tendencia az érdekes, hogy ami az ember számára a veszélyesnek, a rossznak a szimbóluma, azt akarja megkedveltetni, „milyen aranyosak ezek a krokodilok!”

A dohányboltokban lehet kapni gyerekeknek kis krokodilokat. És hát a kígyók. Amikor kedves fiatal lányok fülében aranykígyó fülbevaló van. Ez nagyon komoly jelenség, aminek a hatása alól mi sem tudjuk kivonni magunkat.

Van az embernek egy un. „ős sejtése” tudása a rosszról, ezt a lélektan is ismeri, archetipusként emlegeti. A rossznak így szimbóluma a sárkány. Ide tartozik a kígyó szimbólum is. A keleti vallások most behozzák a kundalini kígyó felszítását, mint valami csodás tapasztalatot. Megpróbálják átértelmezni a rosszat jóvá. Egy olyan világban élünk, amely ezt sugallja, hogy nincsen rossz, nincs nagybetűs, személyes ROSSZ. Hanem legfeljebb nem itt és most kellene ezzel élni, ez nem is olyan rossz, csak én nem tudok most vele bánni.   Nagyon érdekes ez a TV csatorna, engem is lenyűgöz. De a tendencia, amivel az egészet köríti, tulajdonképpen a következő: elvenni ennek a szimbólum jellegét, elvenni ennek a tanítás jellegét, amit én az én édesapámtól kaptam meg. Életemben egyszer kaptam egy nagy pofont tőle, és egy életre megjegyeztem, hogy a farkas, az nem egy szép, szomorú szemű kutya. Hanem a farkas, farkas és veszélyes. Akkor én még olyan sovány és kicsi voltam, hogy a ketrec rácsain keresztül befértem a farkashoz az állatkertbe, meg akartam simogatni, hogy megvigasztaljam. Édesapám egyetlen pofonnal emelt ki a rácsok közül.

Olyan világban élünk, ahol a veszélyforrás, a kísértés, a bűn, mint fogalom elhomályosodik.   Szinte már csak idejét múlta vallási fogalmak lettek, és nagyon gyakran mi magunk se tudunk velük mit kezdeni. Sokszor   mert tehetetlen vagyok,   közömbössé leszek. A lélektan belénk sulykolta,- főleg a freudizmus,- hogy az ösztönerők mindenhatóak, az ösztönkésztetésekkel szemben nincs védelem, az ösztönöket úgy lehet kézben tartani, hogy feltétel nélkül kiéled. Még vallásos körökben is megy a tréfa, hogyan lehet gyorsan kikerülni egy kísértésből, hát ha engedsz neki! Reklámok felhívása: csábulj el! Alapvető emberi jog a szexualitáshoz, a perverzióhoz, a homoszexualitáshoz, sőt a gyilkoláshoz való jog is ha a közvélemény megszavazza, vagy egy kisebbség hatalma törvénybe iktatja.

Igen fontos tehát, hogy merjünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy veszélyeztetett világban élünk, ahol nehéz tájékozódnunk. Nehéz hűségesen képviselni egy igazságot, mikor azzal kisebbségben maradunk. A társadalom nem ezt vallja. Akkor kinek van most igaza? Tehát népszavazásra bocsátjuk, hogy legyen-e eutanázia, vagy ne legyen eutanázia? Tulajdonképpen, majdnem mindennél tetten érhető az, ami a homoszexualitásnál történik. Megszüntették ennek a jelenségnek a kutatását, megszüntették ennek az egészségügybe való beleágyazottságát. Nem betegség, nem deviancia, hanem állapot. Ezzel lemondtak arról, hogy segíteni tudjanak azokon, akik ebben érintettek, hanem azt mondták: „Éld, ki, és mi törvényesítjük: Ez minden deviancia esetére érvényes. „Via” az út, „de-viancia” az útról való letérés. Jézus azt mondja, hogy „én vagyok az Út”. Az ettől való eltérés a deviáns. Mindegyiknek az van a mélyén, hogy Isten nélkül nem értelmezhető, kezelhető az életünk. Isten nélkül, Krisztus, az Út nélkül, nem tudjuk merre kell menni. Nincs iránytűnk, és nem tudunk másokat megsegíteni, hogyan tovább. Az a Jóhír és Örömhír, amit részünkre Krisztus megváltó élete, halála és feltámadása hozott, hogy van Megváltás, van bocsánata a bűnöknek, van megoldás.

A bűn fogalma talán még nekünk is kissé lejáratott. Ezért most talán jobb, ha azt mondom, hogy a bűnök olyan történések, olyan érintettségek, amelyek bennem Isten életét megsebezték, amelyek bennem Isten életét lebénították, amelyek az Istentől kapott és az Istenre irányuló életet megsebezték. Ezt nevezzük bűnnek. De hát az is alapvető tapasztalat, hogy igen, bűn az, – ahogyan a katekézisben megtanultuk, – hogy amit tudva és akarva teszünk. Mennyire hiányzik, néha a tudatosság, másszor az akarás! De az Isten ezt tudta és tudja jól, mert hát azért mégiscsak Ő alkotott minket. Az angyaloknak nem küldött Megváltót a Mindenható Isten, mert a tiszta szellem egész mivoltával áthatja önmagát, tiszta cselekvés, tiszta tett. Nincsen benne töredékesség, esetlegesség. A test-lélek ember összetettségéből fakad a mi esendőségünk. 

Isten tudja ezt, és emberré lesz, és közénk jön azért, hogy meghirdesse a „hogyan továbbot” az új életnek a lehetőségét. Amikor most ezt a kegyelmi utat együtt járjuk, simuljunk bele a a Megváltás titkának ebbe az örömhírébe. Szentgyónásra készülünk fel együtt azért, hogy ezt átélhessük. Fontos, hogy odategyük Isten elé magunkat, azt, hogy mit tettem, de azt is próbálom keresni, hogy miért tettem. S hívom Isten gyógyító szeretetét az életembe az élettelenségeim helyére, forrására, oda, ahol a tehetetlenség bénít. S ez nem mindig a „tudva és akarva” szintje az életünkbe.

Az egyik atya mesélte el, hogy egy pöttöm gyerek bemegy hozzá gyónni, és azt mondja, hogy „Teljes szívemből bánom, hogy pápai vizeken kalózkodtam” „Mit csináltál?” „Pápai vizeken kalózkodtam.” „Hogy csináltad?” Kiderült, hogy papírhajókat hajtogatott és a szenteltvíztartóban úszkáltatta. De a családban csak a nagymama imakönyvét találta meg, és az is annak a nagymamájától származott. A gyerek tehát végignézte, hogy mit gyónjon meg, és úgy gondolta, hogy ez illik leginkább őrá. Szóval nagyon-nagyon fontos, hogy azt tudjuk oda tenni Isten elé, ahol valóban sebzett az életünk.

A jó diagnózis hallatlanul fontos a gyógyuláshoz. A jó diagnózisnak a vállalása néha kínos, néha fájdalmakat okoz, és ehhez bizonyos segítségre azért lehet, hogy szükségünk van. Segítségképpen, most nem a hagyományos „bűn-böngészdét” szeretném megtartani, az mindenkinek az egyéni dolga, hanem azt megnézni, hogy „mi van az árnyékban. Már egyszer említésre kerültek azok, amiket úgy nevezünk klasszikusan, hogy a főbűnök. Ezek azok a sebzett emberi alapadottságok, amikből fakadnak az elbukásaink. Ezekben fel kell ismerni hálás szeretettel az életnek azokat az energiáit, amelyeket nem szabad agyonverni hanem meg kell szelídíteni. Biztosan nagyon szeretik a jelenlévők, például Assisi Szent Ferencet. Szent Ferencben láthatjuk gyógyulni a ficsúr nemesnek a pazarlását. Mivé gyógyul? A Szegénység Úrnő tiszteletére, a szegénységnek egy egészen evangéliumi módjára. Sebzett alapadottság, amiből, mint a többi kortársa, lehetett volna nagy bűnös is, vagy lehetett volna olyan lázadó, mint a valdens és a hozzá hasonló szegénység-mozgalmak, amelyek elszakadtak az Egyháztól. Ferencben ez az ösztönerő, ami pazarlásba, tékozlásba vitte életének az első szakaszában, úgy gyógyult, hogy megmaradt a pazarlás. Hiszen úgy kilépett az ancugjából, és pucéran ment a püspök lábához és pazarolva úgy otthagyott mindent, hogy csak na! Eltékozolta és pazarolta mindenét, és ezen keresztül ragyogott föl neki a természet szépsége és Isten gazdagsága. Ez nagyon jó példa, és mindegyik úgynevezett főbűnnek megvan az értéke, ami sebződött bennünk, és ezért könnyen a rosszra visz, könnyen a kísértés forrása lesz. Meg szoktam kérdezni a fiatalokat, és kicsit nevetünk rajta de nagyon komoly, hogy „Mondd csak, melyik a te kedvenc főbűnöd”? Tisztában vagy azzal, mi az alapadottságot, amire oda kell figyeljél, hogy az átalakuljon? Hogy életerőként legyen jelen az életedben és ne pusztulásként, amiből halál és bűn származik?

Az egyik, amiről szoktunk hallani az a kevélység. Mi is az a kevélység? Nagyon jó magyar szó a kivagyiság. A fiatal menedzser típusú úthengerek. A levegőben benne van, hogy az a sikeres, aki ezzel az úthenger öntudattal mindenkit letapos. (Közben persze arra is ügyelnünk kell, hogy ne irigykedjünk rájuk). De van ennek egy keresztény változata, a keresztény depressziók kétharmada mögött az úgynevezett negatív kevélység van. Az „Én semmire se vagyok jó, „rajtam az Isten se tud segíteni!” Az „én-képemnek” egy olyan szegénysége, torzulása, csüggedése, ami magát egészen leírja: „Én nem vagyok érték, én nem vagyok fontos, Isten legyen a talpán, aki velem valami tud kezdeni”. A közösségben van egy testvér. feltűnt, hogy milyen gyakran szidja saját magát: „Milyen hülye vagyok!” „Jaj de buta vagyok!” És akkor egyszer azt mondtam neki: „Te, ne szídd az én Uramnak a jegyesét! Akit szeret a Krisztus, arról Te, hogy mersz így beszélni, hogy hülye vagy.” Azóta egypárszor visszaesett, de lassan kimosódott belőle ez. Benne volt, hogy sok mindent ügyetlenül elrontott és ezért magát ostorozta. Ez a negatív kevélység, ami a depressziót okozza, hogy „nem vagyok érték” Ez hitetlenség, mert az Isten kinyilatkoztatta, hogy „tenyerembe írtam a nevedet”, hogy „értékes vagy, hogy egyedül érted adom a világokat, és ha tűzön mész át megvédelek”. Ismerős szavak ezek. Ha ajándék számomra az, hogy „nincsen kívüled más javam”, hogy Isten az én kincsem, akkor lehet, hogy a világ szemében nem vagyok sikeres, de a belső identitásom, az, hogy az én identitásom a Mindenható Isten, s Ő nem engedi, hogy összenyomott életet éljek.   Amikor arról imádkozunk, hogy ki az úr az én életemben, az nem azt jelenti, hogy behívom Jézust az életembe, és én leszek az Ő rabszolgája, és még értéktelenebb leszek, de most legalább az Isten számára vagyok rabszolga és értéktelen. Eddig a világ dolgai számára voltam én rabszolga, most meg az Isten előtt. Ez mégiscsak jobb szituáció. Hanem azt fogadom el, hogy Ő, az én Uram, és én érték vagyok, amire Ő úgy vigyáz, mint a szeme világára. Persze az örök élet távlataiban. Az evilág távlatában Ő is megjárta a keresztutat, tehát engem is érhet baj.

Fontos, hogy ezt a keresztény neurózist lépjük túl, kérjük ennek a gyógyulását. A keresztény kevélység túlnyomórészt nem úgy gyógyul, hogy elkezdem magamat ostorozni, hogy „kevély vagyok, kevély vagyok”, és meggyónom, hogy kevély vagyok, hanem hálát adok azért, hogy „érték vagyok Istenem a Te szemedben”. Hálát adok azért, hogy szeretsz, és az életem örök életre szóló érték. Az identitásom az Isten, aki életét adta értem, fölemelhetem a fejemet. Ekkor nem fogok mások felé úthengerként közlekedni. Akkor fel tudom adni az erőszakosságot. Akkor nem kell fontoskodnom, mert tudom, hogy fontos vagyok valakinek a nagybetűs Valakinek a szemében.

Kérem az Istentől, hogy ismerjem föl az életemnek azokat a területeit, ahol a kisebbrendűség, a csüggedés ebből fakad, hogy ez a negatív kevélység pusztít az életemben. Egyébként generációk nőttek fel úgy, hogy azt hitték a szülők, hogy akkor nevelnek jól, ha nem dicsérnek.

El lehet fogadni, hogy egy többségi keresztény társadalomban, – most nem vizsgálva azt, hogy az hány százalékos kereszténység volt- de egy többségi keresztény társadalomban elképzelhető, hogy állandóan figyelmeztetni kellett az embereket, hogy azért még nem vagy „háromglóriás szent” és maradj alázatos és kicsiny.

De ma már kisebbségi helyzetben vagyunk, és törött hátgerinccel nem lehet az Isten örömhírét hirdetni. Ha állandóan azt mondjuk a gyerekeknek, hogy „marha vagy, miért így csinálod, semmire sem vagy jó”, akkor egyszerűen ez a kisebbségi érzés identitássá válik. Beépül, és saját magunkat fogjuk vádolni, hogy én semmire sem vagyok jó. Olyan vigasztaló a szentírási mondat, hogy „letaszították testvéreink vádlóját”. Jézus nem vádol, hanem azt mondja: „érték vagy, érted adom az életemet.” Tehát amikor a kevélységet föl akarom tárni, hogy gyógyuljon, akkor nem azt mondom, hogy „Uram, irgalmazz nekem kevélynek, én vagyok az a vámos, aki ott képmutatóskodik elől, és én még nagyobb téglával verem a mellemet”. Hanem azt mondom, hogy én vagyok a „Te maszatos csecsemőd” és te vagy a szülő, aki így is szeretsz engem. Egyszer bátyáméknál láttam, hogy az egyik gyerek az anyja születésnapjára kakilt először a bilibe és boldogan vitte oda megmutatni, hogy „Nézd Mama, sikerült”. Akkor értettem meg, hogy a szülő számára ez ajándék És az Isten számára nem ajándék? Ő nem undorodik tőlünk, nem undorodik attól, hogy rá szorulunk.

A másik, ami nagyon aktuális főbűn, és az emberszívben nagyon benne van, amit úgy élünk meg, hogy irigység. Háborúkat buktat ki. A világ gazdasági újrafelosztása, hogy ne a tied legyen, hanem az enyém legyen. Persze, hogy benne van a kapzsiság is, de ez elirigylés. Mi ebben az érték? Benne van a képesség a jónak, az értékesnek a felismerésére és megkívánására. Ami ebben rossz, az hogy azt mondom, „ha nekem nincsen, akkor neked se legyen!” Az elirigylés. Az irigységben van egy ilyen, hogy el akarom venni. Nem úgy csodálkozom rá az ajándékodra, amit megkívántam, hogy „Jaj de jó, legyen nekem is ilyen”, hanem egy pusztító harag van benne, hogyha nekem itt és most nincs ilyen, akkor neked se legyen. Inkább lebombázom az olajkutakat, de ne a franciáké legyen az olajkoncesszió, vagy ne az iraki népé legyen. Ez pusztító elkívánás.

Harag van benne, mert valamit nem birtokolhatok. Ugyanakkor van benne jó is, hogy fölismerem annak a dolognak az értékét. Tehát ahhoz, hogy ez gyógyuljon, megint az értéket kell erősíteni, a csodálkozni tudást, a hálaadást az értékért, a hálaadást azért, hogy ez Istentől kapott érték. Hálaadást azért, hogy nem vagyok színvak, hogy látom hogy ez tényleg jó dolog.   Kérem az Istentől, mutassa meg, hogyan szánta ezt nekem. Mit kell tennem azért, hogy ez nekem is osztályrészem legyen. Nagy Szent Teréziának nem a misztikussága miatt lett egyházdoktor, hanem a bölcsessége miatt. Kiíratta egy-két kolostorának a falára a klauzúrában, hogy „Istenem, óvj meg engem a rossztól és attól a jótól, amit nem az én számomra alkottál.” Tehát adja meg az Úr azt a szabadságot, hogy tudjak hálaadással csodálkozni, „de jó hogy az a másik ilyen” és ne essek kétségbe, hogy én nem olyen vagyok. Most, amikor a világban a sztárok a menők, amikor egy nőnek, ha egy kissé „joviális” alkat, mondjuk, mint én, akkor állandóan azt hallja, hogy én nem üti meg a mércét, azt a mércét, amit a divatlapok hoznak, nagyon tudatosan kell vállalni a rácsodálkozást a saját értékeimre, a hálaadást a másik értékeiért. Szabad szívvel megköszönni, azt, hogy „köszönöm Istenem, hogy én ilyen vagyok, a másik olyan”.   Többször próbálkoztam egyetemre, az orvosegyetemre bekerülni. Akkor még úgy volt, hogy a szerzeteseknek külön engedélyt kellett Rómából kérni, hogy orvosegyetemre mehessenek. Az elöljáróm megszerezte az engedélyt, de aztán az én engedélyemmel egy másik Ágnes, nevezetű jutott be. Engem nem vettek föl de hát nagystílű volt az elöljáróm, mert akkor azt mondta, hogy ő most még egyszer nem járja végig ezt az utat, hogy illegalitásban kérvényeket írogasson, külföldről engedélyeket beszerezzen, hát kaptunk egyszer elvi engedélyt, akkor azt felhasználhatja egy másik. Ő bekerült és orvos lett, és akkor az elöljáró azt mondta, hogy „Ugye örülsz, hogy sikerült és nem neked sikerült?” Hát akkor nyeltem egy nagyot, de aztán idővel rá tudtam mondani, hogy igen, köszönöm. Hogy valahol az irigység hogyan fordul át értékké, csodálattá? Megint a lényeg az, hogy identitásom az Isten, ezért szabad szívvel tudok rácsodálkozni, akkor is, ha a világ szemében nem futom meg azt a sikeres pályát.

A harmadik, ami nagyon nehéz terület, amit régen úgy mondtak, hogy bujaság, ma úgy mondjuk, hogy paráznaság. Ha abból indulok ki, amit a János evangélium mond, hogy „az Isten szeretet”, akkor megsejtem, hogy mennyire nincs igazuk, akik azt mondják, hogy „Á ez csak a hatodik parancs, meg a maradi Egyház, meg az irigy papok beszélnek állandóan erről, mert savanyú a szőlő”. A paráznaság szó azért jó, mert valami „para” megy párhuzamosan a valóságos úttal, a szeretetnek a valóságos funkciójával. Ezért a kapcsolódási vágy eltéveszti a kapcsolódási pontot. Nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy a szeretet fáklyája hogyan működik, mert a világ rájátszik ere az ösztönerőre, és éppen ez az a terület, ahol a szexuális forradalom nagy lavinát indított el. Valahol lefokozta az emberi szexualitást a maga méltóságáról. Az emberi szexualitásnak sajátos többlete van az állatival szemben, mert nem pusztán hormoni szabályozás alatt áll, hanem stimulálásra működik, és sajátos funkció rendszerbe van ágyazva. De az, hogy kiteszem-e magamat ennek a stimulálásnak vagy sem, ez döntés.

Olyan világban élünk, amelyik állandóan stimulálni akarja az ösztönéletünket. A vágyainkat, a torkosságunkat, a megkívánó képességeinket. Az éhségérzetünk is nagyon ide tartozik. Az éhségérzet, hogy az ember kielégítse, és ne betegedjen meg, szintén örömszerzéshez van kapcsolva. A torkosság, ami leválasztja a funkcióról, nagyon rokon azzal, ami a szexualitással történik. És kialakulnak tulajdonképpen a függőségek. Énekeltük azt, hogy “Teremts bennem tiszta szívet!” A szív a személyiség központja. Itt nemcsak a tiszta érzelmekről van szó, az elrendezett vagy kézben tartott érzelmekről, hanem arról is, hogy   ösztönvilágunkra állandóan zuhognak az impulzusok, s így a tiszta döntőképesség elhomályosodik. Nagyon érdekes volt számomra egy tapasztalat. Vidékről az egyik karizmatikus atya hívott, hogy menjek le hozzá, mert ott a körében van egy-két fiatal, aki szerzetes szeretne lenni. De ő világi pap, nem ért hozzá. Lementem, hogy beszélgessünk. Ez a drága atya, hallatlan nagy tudású, de az eszébe sem jutott, hogy esetleg egy mai 18-20 év körüli egyetemista nem tudja azt, hogy a szerzetes nem nősül. Ahogy beszélgettem az illető fiúval, kiderült, hogy igen, ő pap szeretne lenni, és Icukával kézen fogva andalogni szoktak esténként, és nézik a szép csillagos eget. Közben Icuka arról ábrándozik, hogy ő meg apáca szeretne lenni, de hát ez a nyolcvanas évek elején volt, tehát ennek nincs semmi realitása. És közben olyan jól meg voltak, andalogtak együtt. Gondolom, közben egy-két puszi is elcsattant. És akkor én azt mondtam az illetőnek, hogy „az nagyon szép dolog, hogy kézen fogva andalogva ábrándoztok, de az Icuka keze az ott van, jó meleg, a Jóisten keze melegét nem érzed. Ha te   komolyan végig akarod gondolni, hogy mit kezdesz az életeddel, mire hív az Isten, akkor legalább egy féléves mosolyszünet. Akkor beszéljétek meg az Icukával, hogy ő külön imádkozzon arról, hogy őt mire hívja az Úristen, és Te is külön imádkozz arról. De úgy, hogy fogod az Icuka kezét, akkor ebből valódi tisztánlátás nem lesz. Azt is mondtam neki, hogy „Te most ne az Icukáért imádkozz, hogy jól vegye a kanyart, és most ne szomorkodjon, hanem arról imádkozzál, hogy a Jóisten mit akar veled kezdeni. Az Icukát bízd rám, majd én imádkozom az Icukáért”. A srác tényleg megfogadta a tanácsot. Komolyan át akarta gondolni a dolgokat, és egy félévig csakugyan nem találkoztak. Egy félév múlva a srác ment vissza a lelkiatyjához, és azt mondta, hogy ő tényleg úgy érzi, hogy őt az Isten hívja. Erre a lelkiatya azt mondta, hogy jó, de akkor előbb fejezd be az egyetemet. Az volt még két év. Tehát nem esett hasra tőle. Amikor utána is úgy gondolta, akkor elvégezte a szemináriumot, és most egy nagyon jó, boldog pap.

Az ember méltóságához tartozik, hogy be tud építeni az ösztönkésztetésektől distanciatartást, távolságtartást, azért, hogy a szív tisztaságával, az ész belátásával fel tudja ismerni, hogy mire hívja őt az Isten, s ne az ösztönök bombázása sodorja egy bizonyos út felé. Nagyon komoly kérdés, hogyan lehet szabad szívűnek maradni, akkor, amikor a virtuális világ, a TV, az Internet állandóan az ösztöneinket bombázza. A keresztény akkor tud egy ilyen világban keresztény maradni, ha ezt a distancia tartás képességét beépíti az életébe. Ez egyébként régi szóval az aszkézisre való képesség. Ez a középgenerációtól fölfelé azért nehéz, mert nem szoktuk meg. Teljesen új világ van kialakulóban, amióta a TV és   a reklámszakma tudatosan ezt célozza meg bennünk. A fiataloknak meg azért nehéz, mert ebben nőttek föl, és már észre sem veszik. Egyébként a reklámszakma iszonyatosan érti a dolgát. Láthatjuk, ha egy   édesanya bemegy vásárolni a gyerekkel az ilyen nagy üzletházba. A gyerek szeme magasságába, a gyerek keze magasságába van kitéve a csoki, a maci, a játék, akármi, hogy a gyerek megragadja, belemarkoljon, megkóstolja, és az anya kénytelen legyen megvenni. A gyerekek jelentős része már ebbe nőtt bele.

De én, a keresztény   hálát adok azért, hogy tudom élvezni az életet, hálát adok azért az örömért, amit az Isten az élet-fenntartás funkciójához kapcsolt, de beépítem azt a distanciatartást, hogy képes legyek ezt emberhez méltó módon akarni, az életszakaszaimnak és a döntéseimnek az arányában. Ez a szociális testvéri élet-igenlés, pozitiív lelkiéleti út. S enélkül nincsen tudatos és felnőtt keresztény élet. Ezen a ponton nagyon sok keresztény élet megbicsaklik.

Az egyik atya mondta, hogy reggel mindig megkérdezi a ministránsaitól, hogy ugye mindenki áldozhat. Az Oltárszolgálatra nem való olyan, aki nem áldozik. Amikor valamelyik gyerek lesunyt fejjel azt mondja, hogy „Atya, akkor gyóntasson meg”, akkor tudja, hogy előző este családi TV-nézés volt és a késő esti műsoroknál is ott maradtak a gyerekek. A kereszténység valódi világra hív, valós világra, és nem virtuális világra. Nem arra, hogy azon csámcsogjanak az ösztöneink, hogy hogyan szeretkeznek a képernyőn, vagy hogy főz a reklám háziasszony és mit, hanem azt, hogy én, az én életemben, hogyan fogom a tevékeny szeretetet, a megterített asztalt, és a szívemnek a megterítettségét oda tenni a másik gazdagodására. Hogyan szoktam én ezen a területen elengedni magamat? Engedni ennek az ösztönkésztetésnek, belecsúszni ide.

Nagyon gyakran a következő főbűnömmel, a lustasággal, a jóra való restséggel, az enerváltsággal, az akaratomnak a gyengeségével szembesülök. Ez néha úgy működik, hogy nincs akaraterőm, fáradt vagyok ahhoz, hogy kikapcsoljam a TV-t, és csak ezért bámulom tovább. Akaratgyengeség, önsajnálat, hogy úgyis fáradt vagyok. Hogyha azt kérdezem, hogy mi a jó a lustaságban, akkor szembe jut az, ami Szalézi Szent Ferencnek a kedves életrajzában volt benne. Reggelente mindig elkésett az elmélkedésről. A novíciusmestere azt mondta, hogy ez így nem megy tovább, megint elkéstél. A kor szellemének megfelelően azt mondta, hogy „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Gyönge vagy a jóra. Képzeld el, azzal, hogy elmulasztod a jót, az ördögök, majd hogyan fognak sütögetni a pokolban” – ugye a korszellemnek megfelelő kép. Másnap reggel Ferenc megint elkésett. A novíciusmester megkérdezte: „Hát nem működött, amit mondtam?” „Hát elképzeltem, hogy az ördög sütöget, és akkor azt mondtam, hogy „Te lusta disznó, most fordulj meg, hogy a másik oldaladat is sütögessék egy kicsit.” Szóval ki tudjuk játszani a dolgokat. Persze a mai ember fáradt, túlhajszolt. De az ilyen enerváltság, akaratgyengeség mögött az van, hogy nem vagyunk eléggé motiválva, nem látjuk eléggé a valós értéket, amiért érdemes mozdulni. A Néri Szent Fülöp filmben volt az, hogy „Uram, vigyázz Fülöpre, mert különben Fülöp elárul Téged!” Kérjük Istentől, hogy ragyogtassa föl nekem a valós értéket, ami vonzza az akaratomat, és képesség tesz arra, hogy elinduljak. De azért bizonyos csuklógyakorlatokat el kell végezni. Elindulni arra a kicsire, amit meg tudok tenni, és nem fantáziálni, hogy mi minden vár rám és a fantáziálástól elfáradni és el sem indulni.

Nem véletlen, hogy a zsinat után a szentmise közgyónásába bekerült, hogy mit vétettem mulasztással. Nemcsak gondolattal, szóval cselekedettel, hanem mulasztással. Mert azt talán még tudtuk, nem biztos, hogy ma is ennyire tudatos, hogy igen, gondolati vétek is van, és aki azt gondolja szívében, hogy „marha”, az, méltó a gyehenna tüzére, azaz, aki a másikat emberi méltóságában lenézi és megalázza, ha csak gondolatban, ha csak a szívében is az vétkezik. Vagy aki a szívében elkívánja a másiknak a házastársát, vagy a tulajdonát, az, súlyosan vétkezik. Ez talán még elmegy, de arra talán kevésbé figyelnünk, hogy a mulasztás, a lustaságunkkal elmulasztott jó, az, ránk kajabál. Persze itt megint alázatosnak kell lenni. Azt kell mondani, hogy „Igen, Uram, én most fáradt vagyok. Légy szíves pihentess meg, és most akkor szunyálok egyet, és utána indulok el megtenni azt a jót, amit mutatsz nekem.” Ha megvan bennem az alázat, hogy tudom a magam korlátait, akkor teret adok a fáradtságomnak, és nem fogom összecserélni a lustasággal. Nem fogom szidni magamat a lustaságért, amikor fáradt vagyok. Egyébként nagyon különbözőek az adottságaink. Én eléggé gyorsan élek, és nagyon sok mindent csinálok. A testvérek folyton azzal vádolnak, hogy túl sokat vállalok magamra, én mégis sokszor érzem azt, hogy lusta vagyok. Nagyon széttáncol ez a két ítélet, hogy mi az, amit mások mondanak rólam, és mi az, ahogyan én magam ítélem meg magamat. El kell fogadnom azt is , amit mások mondanak, ez is alázat.

A mai világban erős a kapitalista szemlélet, pedig ugyebár a kapzsiság, fösvénység főbűn. Isten azt mondta, hogy „mindenem a tiétek, hajtsátok uralmatok alá”. Én meg egyedül be akarom kebelezni, rá akarok ülni. És amilyen ügyes vagyok, amilyen menő vagyok, az se baj, ha hazugság árán, az se baj, ha sikkasztás árán, csak rajta ne kapjanak. Valahogyan az anyagvilággal való kapcsolatom is megromlik: Annyi vagyok, amennyit birtokolok. Elmúlt és kimúlt a tisztes szegénység fogalma, hogy addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér. Nagyon aktuális Jézusnak az az intése, hogy „nehezebb bemenni a gazdagnak a mennyek országába, mint a tevének átmenni a tű fokán”. De itt van az a kapzsiság is, az irigységgel párosulva, az a „proletár düh”, hogy a „nehézség essen   bele, hogy neki ennyi minden lehet”, és ez a keserűség is megtöltheti a szívemet. Ezzel szemben meg ott van ez, ami a Szentatya nagyböjti körlevelének evangéliumi vezérgondolata, hogy „jobb adni, mint kapni”. Mi az, amivel tudok ajándékozni? Szoktam-e ajándékozni? Tudok-e örülni annak, amim van? El tudok-e fogadni az ajándékot? Helyre kell, hogy álljon a teremtett világhoz, az anyagi javakhoz való viszonyom is. Nehogy a kapzsiság vagy a pazarlás szélsőségeiben éljek. Nagyon érdekes, hogy a mi közösségünkben a szegénységi fogadalom, nem a ferencesek szegénységi fogadalma, hanem az, hogy az anyagi javakkal az Isten dicsőségére élni, és a felebarát javára élni. Nem hozzátapadni, hanem szolgálatra használni. Pozitív hozzáállással.

Mit kezdjünk azzal a főbűnnel, amit úgy hívnak, hogy harag? Mi a jó a haragban? Éppen a haragnál látszik leginkább, hogy mindegyik főbűn valami nagyon nagy életerőt is hordoz. A Szentírásban nincs az, hogy tilos haragudni. Olyan van, hogy „ne mondd a felebarátodra, hogy marha”. Az van, hogy „ám haragudjatok, csak ne vétkezzetek!” És hála Istennek van egy olyan szituáció a Szentírásban, amikor Jézus „kötélből ostort fonván kiűzte őket a templomból” A harag olyan életerő, ami képessé tesz arra, hogy az életemet megtámadó dolgok ellen védekezzek. Erő, de világos, hogy vissza lehet élni vele. Mi az, ami az életemet megtámadja? Ha irigység támadja meg, és én nekiesek haraggal annak, akinek többje van, az nem pozitív dolog. De ha fölháborodok azon, hogy már megint milyen plakát jelent meg, és esetleg letépem a plakátot, vagy a haragom olyan tartós, hogy írok a Reklámelügyelőségnek egy levelet, és azért esetleg azt leveszik, az értékes harag. Nem a keleti vallások hívei vagyunk, ahol az indulatokat rossznak minősítik. Mi nem szenvtelenül, indulatok nélkül akarunk élni, mondjuk a harag és a szeretet szenvedélye nélkül. Hanem ezeket ’az elefántokat,’ amelyekben hihetetlen erő van – el tudnak húzni egy tankot, ezeket kell jó irányba terelni. Szóval a harag nem rossz dolog, ha mederben van, ha értéket véd, életet, örök életet véd, és közben nem elpusztít mást.

Gyerekkoromban nagyon haragos voltam, sokszor olyan pukkancs haraggal. Volt olyan is, hogy ötévesen fölpofoztam a tizenöt évvel idősebb bátyámat, és az elkezdett utánam jönni, és én visítva menekültem az asztal körül. De igazából később, tizenéves koromban döbbentem rá, hogy micsoda gyilkos ereje tud lenni bennem ennek a haragnak, és akkor kaptam magamat össze, hogy hoppá. De arra is rájöttem, hogy milyen életerő, hogy képes vagyok a jó érdekében haragudni, és ez képes engem elindítani arra, hogy tegyek valamit.

Amikor életgyónásra készülünk, akkor nézzük meg, hogy mi a „kedvenc főbűnünk.” Egészen más az, ha azt mondom, hogy szeretetlen voltam de lehet hogy azért, mert fájt a fogam, lehet, hogy azért, mert valaki belém rúgott a munkahelyemen, és megalázott, így egészen más a háttere. Mi az, amivel szembesülök, amit sajátos módon odaviszek az Isten elé? Ha visszatekintek, akkor látom, hogy mik azok a „szokvány hibáim”, de most azt a kegyelmet kérem a Szentlélektől, hogy mutassa meg, hogy mi a háttérben. A kisebbségi érzésem, mert nem hiszem el, hogy Isten szeret? Depresszióra hajlok akár alkatilag, vagy a negatív kevélységem miatt, vagy a kudarcélményeim miatt? Vagy nem tanultam meg kézben tartani a szexualitásomat, rá tud játszani a stimuláló világ? Vagy emberi kapcsolatokat úgy kezelek, hogy az, stimulációként hat, akkor is, ha nem akarom. Ezek hallatlanul fontos dolgok. Az életgyónásnál arra kell vigyázni, hogy aki rendszeresen keresztény életet él, annak a szentgyónás beleépül az életébe. Most nem arról van szó, hogy az eddigi gyónásaim nem voltak hatékonyak Érvényes volt minden eddigi feloldozás, de most   Isten előtt bűnösnek vallom magamat, úgy ahogy vagyok, és odatárom   sebzett gyökereimet, amelyekből újra meg újra kinő a dudva. Erre kérem az Isten irgalmas gyógyító szeretetét.

Érdemes egy pontra még odagondolni. Említettem azt a fiatalt, akinek a szülei azt mondták, hogy „Ne hibáztál volna, nincs bocsánat”. A mai ember a szentgyónásból gyakran kifelejt valamit, amit a régiek nagyon tudtak. Tulajdonképpen a szentgyónás két alkalomból állt. Az egyik volt a bűnnek a megvallása. Utána nem a feloldozás következett, hanem a jóvátétel, amit most elégtételnek nevezünk – három Üdvözlégy… Akkor elküldték a delikvenst, hogy akkor most tedd jóvá ezzel és ezzel. Mondjuk egy házasságtörésnél vagy gyilkosságnál az volt a feltétele a feloldozásnak, hogy „menj el Jeruzsálembe és imádkozz a Szentsírnál, és a jeruzsálemi püspöktől hozz egy igazolást, hogy ott voltál”. Amikor az, szépen elment, nem két-három óra alatt repülővel, hanem évek múlva, meggyötörten visszaérkezett, elhozta jóvátételt, akkor megkapta a feloldozást. Biztosan emlékeztek a Gandhi című filmre. Ebben volt az, hogy az egyik hindu, elmegy a Gandhihoz. Gandhi akkor már szinte a halálos ágyán van, de neki okvetlenül beszélnie kell vele, mert az egyik forrongásos belháborúban meggyilkolta a szomszédját és ottmaradt árván annak a gyereke. Erre a Gandhi azt mondja, hogy fogadd örökbe azt a gyereket, és neveld fel muzulmánnak. Mert a szülei, akit meggyilkolt a hindu-muzulmán ellentét kapcsán, azok muzulmánok voltak. Az illető tudta, hogy akkor van bocsánat. A jóvátétel nagysága mutatta, hogy ezt jóvá lehet tenni. Tudatosan be kell építeni magunkba azt, hogyha van egy ilyen imádságos fölismerésem, hogy miben szoktam hibázni, akkor be kell, hogy építsek egy lelki csuklógyakorlatot, hogy most mire fogok vigyázni. Ha a nyelvemmel szoktam vétkezni, akkor tudatos döntés, hogy most csak jót fogok mondani arról is, akit nagyon utálok. Ha a TV-vel, vagy ha a hatodik parancs, az állapotbeli tisztaság ellen szoktam vétkezni, akkor nagyon tudatosan beépítem ezt a distancia-tartást, aki ezt veszélyezteti, attól hátrább lépek egy lépéssel. Ez az én üdvösségemet és az ő üdvösségét és esetleg a közös üdvösségünket is szolgálni fogja. Meg kell találni, mi az a valódi jóvátétel, ami adekvát a hibámhoz. Ezt a katekizmus úgy mndja, hogy a bűnre vezető alkalmat is kerülni kell. De ez azt is jelenti, hogy az osztatlan-szívű Istennek adottságomat veszélyeztető helyzeteket, személyeket is kerülnöm kell.

Egy olyan világban, ahol a kereszténység kisebbségben, de küldetésben van, ott az elkötelezett kereszténynek bele kell építenie az életébe nemcsak ezt a személyes jóvátétel, hanem azt is, amit úgy hívunk, hogy engesztelés. Nemcsak passzívan elszenvedem, hogy ez a rettenetes világ még engem, is megkísért és bűnbe sodor, hanem odaállok Isten elé könyörögni a világért, amin eláradt a bűn, mert Ő megígérte, hogy túlárad a kegyelem. Ez a közbenjáró, a másokért való ima. Nagyon fontos, hogy megtanuljam amiről sokszor elfeledkezem, hogy merjem magamat bűnbánó bűnösként szemlélni, és ne gátoljon egy hamis szeretet abban, hogy   bűnben, hitetlenségben élő szeretteimért, mint bűnösökért imádkozzak, járjak közbe Isten előtt érettük. De hát ez nem ítélkezés, hogyan mondhatnám, hogy ő bűnös?” Egyszerűen azért, mert parázna kapcsolatban él, egyszerűen azért, mert lop a munkahelyén, egyszerűen azért, mert minden második szava hazugság, egyszerűen bűnben él. Ezzel én őt nem ítéltem az örök kárhozatra, hiszen nem vagyok isten. De   néven neveztem, azt hogy igen, veszélyeztetve van, mert bűnben él, s odaállok Isten elé imádkozni, könyörögni érte, és irgalmas szeretettel, igaz módon, bűnnek nevezem a bűnt, akkor van remény a megtérésre. Jézus maga mondja: „jaj nekik, mert csak a betegeknek van szükségük orvosra”. Aki azt mondja, hogy nem beteg, nem megy orvoshoz, belepusztul. Ha azt mondjuk a bűnösnek, hogy egészséges vagy, ez a normális, hiszen a társadalom ezt megszavazta, akkor elvettük az örök élet lehetőségét, a megtérés lehetőségét. De ez csak akkor nem lesz kevélység és lenézés, a részemről ha állandóan tudjuk azt, amit Szent Pál: Isten irgalmából vagyok az, aki vagyok. Adja meg ezt a fölszabadító örömet mindannyiunknak az Isten! Ámen.

Létrehozva 2015. augusztus 17.