Művészetek

Nagy tévedés azt hinni, hogy művészet címén mindent szabad rajzolni, festeni, vésni és hogy a művészet bája megszünteti a bűn ingerét, veszélyét. Az erkölcsi törvény, nevezetesen Istennek VI. és IX. parancsa alól a művészet sem kaphat felmentést. Botránykoztató mezítelenségeket ábrázolni, azokhoz modellt állni, azokat kiállítani rendesen súlyos bűn. Akadémiai növendékek, kik mezítelen alakok rajzolására, festésére stb. kizáratás terhe alatt vannak kényszerítve, a bűntől ugyan menthetők, de nagy óvatossággal kell eljárniok, ha szívöket tisztán akarják megőrizni.

Sajnos, a lélekgyilkos képek, szobrok nem csupán a nyilvános képtárak faláról s kirakatokból intézik merényleteiket – mint valami útonállók – az angyali erény ellen, hanem gyakran a keresztény családok otthonába is befészkelik magukat. Miként nevelheti a szülő gyermekében a szeméremérzetet, ha az a falakról szüntelen más oktatást olvas le?!

Midőn boldog Bellarmin Róbert bíboros egyik hercegi család szobájában mezítelen alakokat ábrázoló képet látott, búcsúzáskor nagy tapintattal néhány didergő, ruhátlan szegényt ajánlott a herceg irgalmába. Ez, tekintettel a magas vendégre, készségesen vállalkozott azok felruházására. Erre a szent egyházfejedelem némán a képekre mutatott. Meglett az eredménye.

Németország püspöki kara (1908. augusztus 12.) felszólítja a híveket, hogy ne tegyék lábukat az oly üzletbe, mely kirakatában szemérmetlen dolgokat tár a közönség elé. Ily általános bojkott, főképp, ha arra az árusokat is figyelmeztetnők, csakhamar megtenné tisztító hatását s városaink utcáiról sok erkölcsi szemetet seperne ki.

Jegyzet. A keresztény erkölcstan szempontjából súlyos kifogás alá esik a kétféle nemnek közös fürdőzése is, ahogy ez az ún. strandfürdőknél dívik.

Színház, mozgószínház (mozi)

Fenséges hivatást tölthet be a színház úgy erkölcsi, mint hazafias szempontból. Maga az Egyház – hajdan még templomaiban is – nevelőintézeteiben a mai napig szorgosan kihasználja a színielőadásokban rejlő óriási erőket a lelkek nemesítésére. De, sajnos, „a legjobb romlása a legrosszabb”. A színház leszállott hivatása magaslatáról s jórészt az erkölcsi fertőbe merült. Romlást s dögvészt tenyészt s mételyezi a társadalmat. A régi, pogány színházról nem is szólunk. Szent Ágoston is megadta árát ifjú korában: „Elragadtak – írja – a színházi előadások, melyek telve valának szemtelenséggel”. Amit azonban Tertullián őskeresztény író mond a színházról, ma is szóról-szóra megállja helyét: „A színház a profán szerelem szentélye. Élvezet kedvéért látogatják azt az emberek; ámde nincs élvezet érzelem nélkül. A színházlátogatásban tehát a szívnek tisztasága veszélyeztetve van, vagy inkább más is meg van sértve”. „Mert mi más is a legtöbb színdarab tárgya? Az érzéki szerelem dicsőítése, titkosan ápolt szerelmeskedések, kalandok, méreggel, tőrrel, pisztollyal felfegyverzett féltékenység, csellel kierőszakolt egybekelések, legocsmányabb házassági hűtlenség, szóval mindannak látványozása, amit csupán látni, hallani, kimondani, sőt gondolni is tiltja a tisztaság.”

Igazán csodálatos, ha a mai profán színházat is még az erkölcs iskolájának nevezik, melyet az adózó polgárok könnytől, verítéktől nedves pénzéből támogatnak s tartanak fenn.

„Valóban gyönyörű iskola a színház – írja már Rousseau (olv. Russzó) D’ Alamberthez. Az oktatás, melyben ott főképp fiatalemberek részesülnek, valóban igen szép! Hiszen ott minden rossz hajlamot ápolnak, nevelnek. Az állandó kedélyhullámzások, melyeket ott az ember átérez, elgyöngítik s képtelenné teszik, hogy szenvedélyeinek ellenálljon. Megtanulja ott, hogyan kell a bűn undokságát tetszetős mázzal bevonni, az erkölcsösséget nevetségessé tenni …”

Hány nagyra termett jellemet puhított, rontott el a színház, forgatott ki magasabb hivatásából, hitéből, egész erkölcsi valójából!

Midőn a Jézus-társaságot a XVIII. század végén – főleg a Bourbon-udvarok hallatlan erőszakoskodására – a Szentszék jobb meggyőződése ellenére feloszlatta, ez a pápák hallgatag, később nyílt beleegyezésével II. Katalin cárnő pártfogása alatt az Oroszbirodalomban folytatta áldásos működését. A legelőkelőbb orosz szakadár családok is vetekedve adták gyermekeiket a jezsuitákhoz nevelésbe, akiknek egyébként meg volt tiltva, hogy bárkit is az orosz államvallásról a katolikus Egyházba térítsenek. Az ifjú Gagarin Pál herceg, I. Sándor kultuszminiszterének unokaöccse viszont erősen buzgólkodott, hogy egyik prefektusát, kit nagyon szeretett, az ortodox hitnek megnyerje. A páter mosolyogva s hallgatagon fogadta az ostromot, de egyszer csak mégis megszólalt: „Kedves Pálom, kérdezze meg egyszer az archimandritát, vajon mit jelentenek Jézus szavai: Te Péter vagy s e kőszálon építem Egyházamat. Vajon az orosz cárhoz intézte‑e azokat?” Az ifjú herceg csakugyan felveti a kérdést az orosz főpapnak s az szemlátomást zavarba jött. A kis hittérítő szeme azonban kinyílott. Most már ő akart minden áron katolikus lenni. A miniszter kétségbe van esve s mindent elkövet, hogy az ifjút visszatartsa. Kiveszi a konviktusból. Kozák ezredbe soroztatja s jó borravalóval ösztökéli káplárját, hogy belőle kiverje a kedvet katolikussá lenni. De mindez csak erősíté az elhatározást az ifjú hitvallóban. Végre a mohilevi orosz szakadár érsek ördögi tanácsára színházba kényszeríti. Ez megtette hatását. Beleszeret egy színésznőbe, elbukik s többé eszébe sem jut katolikussá lenni…

Ha azonban mégis színházba akarunk menni, vagy abba járni szinte kénytelenek vagyunk, kövessük a következő irányelveket:

Győződjünk meg előbb, hogy a darab méltó‑e a megtekintésre. A megbízható, katolikus lapok kritikái e tekintetben jó szolgálatot tehetnek.

Lelkiismeretlenül cselekszik a szülő, ki gyermekeit színházba engedi, viszi, sőt oda kényszeríti, mielőtt a darab teljes ártatlanságáról meg nem győződött.

Erkölcstelen darabokat tegyünk társadalmi úton – főképp bojkott által – lehetetlenekké.

Végül Szalézi Szent Ferenc bölcs tanácsait, melyeket a táncra adott, alkalmazzuk a színházra is.

Amit a színházról elmondottunk, szinte fokozottan elmondhatjuk a legtöbb mozgószínházról (moziról), amely a színház összes veszélyeit csak inkább népszerűsíti, olcsóbbá, könnyebben hozzáférhetővé teszi. A bűnnek, főleg az erkölcstelenségnek valóságos népiskolája. Miért is ne tehetnők azt keresztény közakarattal az erény templomává?!

Beszéd (dalok)

Illetlen beszédek, élcek, tréfák, dalok, jóllehet magukban véve rendesen nem is lépik túl a bocsánatos bűn mértékét, de sértik Istent, botránykoztatják a tiszta lelkeket, kínos kísértéseknek, sőt bukásnak lehetnek okozói. Megérdemlik gyakran a malomkövet, mellyel az Úr Jézus a tiszta szívek megrontóit fenyegeti.

Szalézi Szent Ferenc előtt egyik iskolatársa illetlen beszédbe kezdett. „Mit vétett neked a jó Isten – kérdé erre a szent ifjú – hogy te így bántod őt?” És a vétkes beismerte később, hogy e néhány szelíd szó oly mély benyomást tett reá, hogy bűnét százszor is megsiratta.

Rooh, a híres jezsuita misszionárius sokkal erélyesebben, de teljes joggal utasította vissza deák korában a szeméremérzete ellen intézett merényletet. Társát, ki figyelmeztetése ellenére sem hagyta abba a trágár beszédet, könyökével az útmenti árokba lökte. Még aggkorában is gyakran elbeszélte mások okulására életének ezen kis epizódját, azt a tréfás megjegyzést fűzve hozzá: „A köszvény azóta már minden tagomat megkínozta, de ez a könyököm – csodálatos módon – egészen ép maradt”.

Lelisi Szent Kamil (†1614) a betegek nagy apostola utazás közben a matrózokat, kik fajtalan beszédeikkel botránykoztatták, megfenyegeti: „Megérdemelnétek, hogy hajóstul együtt a tenger fenekére süllyedjetek”. És a hajó még azon évben tényleg elmerült. Csak egyetlen matróz menekült meg, ki a szent pártján volt.

Olvasmányok (regények)

A rohamosan terjedő rossz könyvek és lapok mint kárhozott vészangyalok, a pokol mélyéből csaptak fel s tüzes, gyilkoló szárnycsattogással végigszáguldanak a föld színén. Szótalan csábítók ezek, épp úgy a szalonokban, mint a kunyhókban, leheletükkel megmételyeznek minden kort, letörlik a szégyenpír szűzi hímporát az ifjúság arcáról, kitépik a szégyenérzést a szívekből, kiüldözik az erkölcsiséget, csírájában elfojtják az erényt.

„Íme a fiatalember csak az imént vette kezébe először azt az utálatos könyvet, aminő napjainkban úton-útfélen akad. Nézd, minő izgatott, türelmetlen, hogy titkokat tanuljon belőle. Megy, szobájába zárkózik a bűn tanítómesterével. Mint szívja magába az átkos lapokból a mérget, mely elkábítja, elhódítja. Már nem ismer magára. Mily hajmeresztő képek forognak képzeletében, minő vágyak támadnak szívében, mily rettentő szenvedély ébredt fel benne! És mindez egyszerre, egy este, egy óra alatt. Hallja‑e vagy inkább meghallgatja‑e a feljajduló lelkiismeretnek, az erénynek, a számkivetésre ítélt ártatlanságnak elhaló panaszszavát? Nem! A néma mester éppen arra tanította meg, hogy a bűn csak gyengeség, a lelkiismeret balítélet, az erény csak ábránd, hogy az embernek nem kell szégyellnie magát, ha természetes hajlamát követi; egyetlen kötelessége, hogy az életet élvezze …” (Vö. Stöger-Bernhard: Zarándokságunk).

Igaz, hogy a legtöbb könyv csak burkoltan adja be a mérget, de talán annál veszélyesebb. Ilyen a regények legjava. Mert mi a regény? Közönségesen mindenféle cselszövénytől átszőtt szerelmi ügy, művészi alakban, elbájoló nyelvezetben. Sok regényt ártatlannak, sőt nemesítőnek tartanak, mert a hős, a hősnő a kísértések, csábak ellenére hű s tiszta marad vagy bukása után megtér stb., a bűn pedig megbélyegzetten elbukik. Mind szép; de mi haszon belőle, ha az olvasó lelke közben beszennyeződik. Azért nem a legjobb szolgálatot teszik a hazának s emberiségnek, akik a regényolvasást főképp az ifjúságnál mint a műveltség nélkülözhetetlen feltételét annyira sürgetik. Mert elvégre szép irályt s műveltséget más könyvekből is tanulhatunk, hogy pedig a haza „támaszát s talpkövét” fenyegető érzéki szerelmet tápláljuk s fejlesszük, arra éppenséggel nincs szükségünk. Jól mondja e tekintetben Manzoni, a „Jegyesek” halhatatlan szerzője: „A szerelem szükséges a világon, de van s lesz is belőle mindig elég. Valósággal nem használunk vele, ha művelésén fáradozunk, mert ezzel nem érünk el egyebet, mint hogy fölélesztjük s lángra lobbantjuk azt ott is, ahol arra nincs szükség. Vannak még más érzelmek, melyekre a társadalomnak szüksége van s amelyekre ugyancsak jó volna, ha az írók ráhangolnák a lelkeket. Ilyenek a könyörület, a bocsánatkérés, a gyengédség, a felebaráti szeretet, az önfeláldozás, a küzdés, a bátorság. Ez érzelmekből soha sincs elég és dicsőség az íróknak, akik az embereket ezekben segítik …”

De főleg azok, kik magasabb lelki életre, apostoli (papi, szerzetesi) életre éreznek hivatást, óvakodjanak a regényolvasástól. Ugyanazt tapasztalnák csakhamar, amit Szent Teréz ír magáról: „Alig fogtam hozzá anyám engedelmével a regényolvasáshoz, meghidegült vallásos buzgalmam, ízetlenek lettek eddig szokásos ájtatosságaim, felhagytam azokkal vagy legalább is megrövidítettem azokat s ettől fogva ritkábban járultam az Úr asztalához. Az ily könyvek utáni vágyam mindig nagyobb lett, s minél többet olvastam, annál inkább kifejlődött bennem a világ s annak hiúságai iránti szeretet. Hozzá láttam a divatos öltözködéshez, s mindent óhajtottam a világgal tenni. Mert a vágy, hogy tessem, mindig nagyobbodott bennem, s így jött létre szívemben – melyben eddig egyedül Isten lakott – a rendetlen szeretet. Istenem, Istenem! Hova jutottam volna, ha nem mutattad volna meg nekem az örvényt, mely felé rohantam.”

Az ifjú öngyilkosok tragédiájában egyik főszerepet mindig a regény játssza. 1877. jún. 4-én Párisban fiatal leány leugrik a harmadik emeletről, mert, mint hátrahagyott búcsúszavában írja, regényeiből azt tanulta, hogy dolgozni szégyen. Egy másik 15 éves korában megmérgezi magát. Ágypárnája alatt regényeket találtak. Werner Zachariás még mint protestáns, arra használta pompás költői tehetségét, hogy rombolja a hitet s tiszta erkölcsöt. Később megtér, sőt katolikus pappá lesz. Azt az aranytollat, melyet neki egyik főherceg ajándékozott, végrendeletileg a máriacelli templomnak hagyományozta, azzal a kéréssel, hogy azt mint fogadalmi tárgyat megőrizzék s a következő emléksorok kíséretében tegyék ki közszemlére. „Nagyon kérem, ki e tollat megpillantja, imádkozzék értem, hogy Isten végtelen irgalma bocsássa meg nekem azt a tömérdek gonoszságot, melyet tollammal cselekedtem.”

Valóban, Isten végtelen irgalmára van szükség, hogy eltörölje azt a rengeteg sok bűnt, melyet írással s olvasással a tiszta erkölcs ellen nap-nap után a világon elkövetnek.

Létrehozva 2015. február 3.