Analóg pokol

Analóg pokol

Amit itt mondok, nehéz megérteni. Elvont és távoli, bármilyen életfontosságú. Ne magadat okold, ha nem érted. A nehézség magában a témában van. Csak dadogva tudok szólni róla, bár törekszem a világosságra. Ne okolj hát engem sem, kérlek. Igyekszem nagyon gondosan fogalmazni, ám az emberi beszéd törékeny.

Saját véleményemet mondom el, mint kutató teológus beszélek, tehát tévedhetek. Nagyon remélem, hogy álláspontom az Egyház hitének határain belül esik. Ha nem így volna, eleve visszavonom. Tudom, hogy az abszurdumig feszítem a nyelv határait. De kérlek, légy méltányos, és ne vesd el állításaimat csak azért, mert merészen fogalmazok. A jóindulatú olvasóhoz beszélek.

A téma a következő. A kinyilatkoztatás alapján hisszük, hogy van örök kárhozat. Kérdés, hogyan tudjuk ezt elviselni, ha – Isten irgalmából – üdvözülünk, míg mások elkárhoznak? Nem zavarja meg Isten színről színre látásának boldogságát, ha tudjuk, hogy embertársaink – köztük talán szeretteink is – kínban és kétségbeesésben élnek mindörökké? Erre a kérdésre keresem a választ.

Vigyázni kell a szóval. Élnek? A Szentírás csak az üdvösséget nevezi életnek. „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni” (Mk 9,43). A kárhozatot halálnak nevezi: „A tüzes tó a második halál” (Jel 20,14). Nem azt akarja mondani, hogy a kárhozottak öntudata kialszik, hiszen a „sírás és fogcsikorgatás” tudatos szenvedés. Minden olyan elmélet, amely arról szól, hogy a kárhozottak nem is szenvednek,  vagy nem szenvednek örökké, csak gyámoltalan kitérő. „Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát” (KEK 1035). Viszont azt se lehet minden további nélkül mondani, hogy a kárhozottak „élnek”. A kárhozat nem egyszerűen negatív töltésű szimmetriapárja az üdvösségnek. „Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten látása” – mondja Szent Iréneusz (Adversus haereses: 4, 20).

Már a földön elkezdjük látni Istent a hitben, jóllehet „tükör által, homályban”. Az üdvösségben beérkezünk a „színről színre” való látásba, vagyis Isten közvetítő közeg nélküli befogadásába. Istent, a végtelen értéket, a gyönyörűség teljességét, korlátozás nélkül birtokoljuk. Csak véges befogadóképességünk szab korlátot ennek a birtoklásnak. A kárhozat ezzel szemben boldogságvágyunk fusztrációja, hiszen természetszerűen vágyunk a boldogságra, és nincs számunkra boldogság máshol, mint Istenben.

A hit célirányos lét, az üdvösség beteljesült lét, a kárhozat meghiúsult lét.

A kárhozottak önellentmondásban léteznek, természetszerűen vágyódnának Istenre, de szabad döntésükből kifolyólag elutasítják őt. Ez az egzisztenciális önellentmondás a kárhozat lényege. Külön pokoltűz nincsen, a kárhozottat Isten szeretete égeti, valamint a teremtett valóság, mert gyűlöli azt, AKI VAN, és gyűlöl mindent, ami van. Létezik ugyan, de belső frusztrációja folyamatosan sztornírozza létét. „Minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna” (Pilinszky).  Bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem.

Bármennyire tótágast áll itt az emberi agy, meg kell értenünk, amit a Katekizmus mond: „Egyedül Isten van” (KEK 213). Ez nem panteizmus, hanem a lét analógiájának tana. Isten, aki „azonos a létével, és önmagától az, aki”, gyökeresen más értelemben „van”, mint a teremtmények. S a teremtmények is mind a maguk módján vannak. Egyfelől léteznek és különböznek Istentől, másfelől Istenhez képest semmik. Lényük jobban megvan a Teremtőben, mint rajta kívül, hiszen minden teremtett valóságnak Isten a forrása, önmagából merített mindent. A zsidó teológia ezért azt mondja, hogy a teremtmények részei Istennek. De ez panteizmus volna.

Mi az analogia entis tanítását fogalmazzuk meg: a teremtmények tökéletesebben megvannak Istenben, mint önmagukban, saját létezésük nem egyenértékű Isten létezésével. A semmihez képest léteznek, Istenhez képest nem léteznek.

De az üdvözültek Istent látják, és Istenben látják a teremtményeket. A kárhozottakat is. Tündöklő valóságukat látják Isten teremtő eszméiben, ahol valóságosabbak, mint önmagukban. A kárhozott, mint mondtuk, „bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem”. Az üdvözült Istenben látja őket, tehát abból a szempontból, amelyből nézve léteznek. Innen nézve a kárhozat irreális.  Az üdvözültnek nincs miért szomorkodnia.

Nem azt mondom, hogy az üdvözült nem tud a kárhozatról, hogy Isten irgalmasan befogja a szemét. Azt mondom, hogy Isten, a végtelen gyönyörűség, aki az üdvözültet boldoggá teszi, azonos saját teremtő eszméivel, szeretteink teremtő eszméjével is. Ezek az eszmék mind Isten boldogító lényével azonosak. Az üdvözült ezt a boldogító eszmét fogadja be, ha szeretteire gondol. A frusztrációt nem tudja befogadni, mert Isten határtalan boldogsága betölti minden vágyát. A poklot irreálisnak látja. A kárhozat Istenből nézve képtelenség.

A kárhozottak ebben a képtelenségben vergődnek. „Egyedül Isten van”, és ők kívül vannak Istenen. Ez a képtelenség tüzes tó és második halál. Létezni létezik, de annyira nem létezik, hogy az üdvözültek boldogságát megzavarhatná.

Forrás

Létrehozva 2018. november 8.