2. Házasságtörés

Házasságtörés: nemi érintkezés más hitvesével. A paráznasághoz még az igazságtalanság bűnét is csatolja a megejtett hitves házastársával szemben, kinek egyedül van joga hitvesére. Ha mindkét házasságtörő fél házas, ám akkor az igazságtalanság is megduplázódott, amiről a szentgyónásban szintén be kell számolni.

Nem oszlatja el az igazságtalanságot, ha az egyik hitves, a másik házasságtöréséhez beleegyezését adja. Ily esetben ugyanis oly jog feladásáról volna szó, melyről a házasfél isteni törvény folytán senki javára le nem mondhat. Innen van, hogy elvált férjek s feleségek által kötött újabb meg újabb házasságok – amint ez mostanában napirenden van –, nem csupán rút paráznaságok, hanem valóságos házasságtörések is.

Minthogy pedig a házastársaknak kizárólag egymás testére van joguk, ugyanezért mindaz, amit akár tulajdon testükkel, akár mással szemben tisztaság dolgában vétenek, legyen bár csupán vétkes érintés vagy kívánság, a házasságtörés jellegét is viseli, ami a szentgyónásban megemlítendő.

Jegyzet: Ha valaki más jegyesével vétkezik, a bűn ugyan súlyosabb, de a benne rejlő igazságtalanság még nem oly nagymérvű, hogy azt a gyónásban szükségképpen fel kellene említeni. Elég tehát, ha az illető magát egyszerűen paráznasággal vádolja.

3. Vérfertőzés

Vérfertőzés: nemi érintkezés az olyanok között, kik rokoni viszonyuknál fogva a házasságkötésben isteni vagy egyházi törvény által akadályozva vannak. Ilyenek a vérrokonok egyenes ágon minden fokban, oldalágon a harmadik fokig bezárólag; a sógorságban levők egyenes ágon minden fokban, oldalágon a második fokig bezárólag.[1] (1076. és 1077. kánon.)

A vérfertőzés a paráznasághoz újabb bűnt csatol a „kegyelet” ellen, mellyel közelebbi rokonainknak tartozunk. A gyónásban sem a rokonság természetét, sem fokát nem vagyunk kötelesek kifejteni, elég, ha a bűnös magát egyszerűen vérfertőzésről vádolja.

4. Erőszak

E vétek a tisztaságon kívül az igazságosságot is sérti a nővel szemben, aki nyers kényszernek, bárminemű megfélemlítésnek, csalásnak, hitegetésnek esik áldozatul, vagy akit önkívületi (alvó-, ittas-, őrült-) állapotában használnak ki a nemi érintkezésre.

5. Nőrablás

Rokon az előzővel. A nőnek fajtalan szándékból történő erőszakos elhurcolásában áll. Itt főképp az igazságtalanság vétke lép előtérbe.

6. Szentségtörés

Amint az „Első parancsban” (60. oldal) bővebben kifejtettük, szentségtörés bűnébe az esik, aki Istennek szentelt személyeket, helyeket vagy tárgyakat (dolgokat) tiszteletlenséggel illeti.

Ámde, ha valami, a fajtalanság bűne az, amely Istennek különös tulajdonát alkotó személyeket, helyeket, dolgokat leginkább meggyalázhatja. Lehet tehát a fajtalansággal – egyben személyi-, helyi- vagy dologi szentségtörést is elkövetni.

a) Személyi szentségtörést követ az a felszentelt vagy fogadalmas egyén, aki Istennek VI. vagy IX. parancsa ellen bármiként is vét. Ha ily egyének egymással vétenek, a szentségtörés is duplázódik.

b) Helyi szentségtörés bűnébe esik, aki a nemi ösztönt szent helyen, templomban, kápolnában, vagy temetőben elégíti ki.

A fajtalanságnak befejezetlen cselekedetei a szent helyen, minők a tisztátalan érintés, csók, tekintet, beszéd s a belső bűnök (gerjedelmek, gondolatok, kívánságok) bár a szentségtörés jellegét ugyancsak magukon viselik, de nem oly mértékben, hogy ezt a gyónásban szükségképpen meg kellene említeni. Szorosan véve tehát eleget tettünk kötelességünknek, ha magunkat ily befejezetlen vagy belső bűnökről vádolva elhallgatjuk, hogy azok szent helyen mentek végbe.

c) Dologi szentségtörést tesz az, aki szent dolgokat fajtalan célokra használ vagy azokkal fajtalan módon bánik. Így pl. miséztet, hogy fajtalan, házasságtörő stb. szándékai, kívánságai sikerüljenek, vagy aki nyomban a szentáldozás után, midőn az Úr Jézus benne még személyesen jelen van, vét a tisztaság ellen. Ide tartozik a csábítás undorító vétke is, mely a szentgyónás ürügyének vagy alkalmának leple alatt megy végbe.

Ha előfordulna, mitől Isten óvjon, oly borzalmas eset, hogy a gyóntató maga volna az, ki a gyónással kapcsolatban bármi bűnre, mely a szent tisztaságot sérti, csábít, a gyónó, legyen az férfi vagy nő, köteles volna, még akkor is, ha a bűnbe maga bele nem egyezett, a csábítót az egyházmegyei hatóságnak írásban vagy szóban, de hivatalosan feljelenteni. A feljelentő neve mindig titokban marad. Ha pedig e főbenjáró kötelességét, melyet az Egyház közjava annyira követel, egy hónapon belül teljesíteni elmulasztaná, kiközösítésbe esik s fel nem oldozható, míg csak kötelességét nem teljesíti. (2368-ik kánon.)

Jaj volna azonban annak, aki az ártatlan gyóntatót, akit a védekezésben a gyónási titok pecsétje minden körülmények között megakadályoz, csábításról hamisan bevádolná. E szörnyű bűnt csak a pápa őszentsége, s ő is csak akkor oldozza fel, ha a gonosz rágalmazó állítását forma szerint visszavonja, az okozott károkat erejéhez képest jóváteszi s a reá szabandó szigorú penitenciát magára vállalja. (2363-ik kánon.)

Oly külső, súlyos bűnt, melyet valaki az Egyház szolgájával a szent tisztaság ellen mint bűntárs valaha elkövetett, legyen bár az csak fajtalan beszéd, csók vagy más efféle, az illető pap érvényesen fel nem oldozhatja. Csak a legvégső szükség, ti. az életveszély, alkot ebben kivételt, ha a bűnös másnál gyónni nem tudna vagy nem akarna. De még ha a szóban forgó bűnt már más gyóntató feloldozta is, mégsem illenék, hogy valaki egykori bűntársához forduljon lelki ügyeivel. (Vö. 884. kánon.)

Bűnök a természet ellen

1. Önfertőzés

E bűnnel az ember befejezett gyönyört, teljes kielégülést keres a nemi érintkezésen kívül, elfecsérelve a nedveket, amelyek csakis ebben érnék el természetes céljukat. Tehát tartalmazza a fajtalanság egész mérgét s különös jelleget ad neki a természet rendjétől való eltérés. Szent Pál „puhaságnak” nevezi s azon vétkek közé sorolja, melyek kizárnak Isten országából. (1Kor 6,9)

Az önfertőzés mindkét nemnél iszonyúan el van terjedve. Főképp serdülő ifjúságunk lelkét s testét pusztítja ez a – gyónásban is sokszor elhallgatott – „néma bűn”, melyet éppen azért sokan „diákbetegség”-nek is szoktak nevezni.

Romboló hatását Nékám tanár így jellemzi: „Szánandó azok helyzete, kik … önfertőzés útján elpazarolták nemi produktumaikat. Messziről meg lehet ismerni e beesett szemű, sápadt, életunt, feledékeny, gondterhelten járó, akaratnélküli, gyenge fiúkat. Szédülnek, szívdobogásról panaszkodnak. A késő bánat, az önvád, a jövőben való reménytelenség mind mardossák lelkűket. Félnek, hogy a nemi egészséget, a boldog családi örömöket örökre elveszítették. Kifejlődik bennük a szexuális neurasthénia és ezt a magában véve még gyógyítható állapotot tetőzik azzal, hogy vagy az alkoholban keresnek vigasztalást, vagy kétségbeesésükben az orvosi rend szemetéhez, a magukat újságokban hirdető csalókhoz fordulnak, ezek által kizsaroltatják magukat, aztán végképp elkeseredve, öngyilkossággal pecsételik meg sorsukat”.

Az önfertőzést illetőleg a katolikus erkölcstan a következő irányelveket adja:

Soha, semmi körülmények között sem szabad önfertőzést előidézni vagy az ezzel kapcsolatos gyönyörbe beleegyezni.

Ez ugyanis a természet törvényének sérelme volna, mely alól soha senki sem adhat felmentést és semmi okkal vagy ürüggyel sem igazolható.

Nem azzal, hogy az önfertőzés időnkint az egészségre szükséges. Ezt a légből kapott vagy jobban mondva szenvedély sugallta állítást már ezerszer megcáfolták.

Sem azzal, hogy az ösztönnek bizonyos körülmények között lehetetlen ellenállni. Míg ugyanis az ember épelméjű, szabadakaratának mindig megvan az ereje, hogy legalább is az öntudatos szabad közreműködést s beleegyezést az önfertőzéstől megtagadja.

Jegyzet. Ami álomban történik, azért felelősek nem vagyunk, hacsak arra még éber állapotban szántszándékkal reá nem szolgálunk. Sőt ha a fertőződést maga a túlterhelt természet ébrenlétben indítaná is meg, bár nagyon tanácsos, de nem szoros kötelesség annak egyenesen ellenszegülni. Elégséges, ha az ember azt, ami önhibáján kívül megkezdődött, türelemmel elviseli s magát közben figyelmének elterelése s imádság által a beleegyezés veszélyétől óvja.

Hogy pedig az önfertőzésre csupán alkalmat szolgáltassunk, anélkül, hogy azt magát akarnók vagy abba beleegyeznénk, ezt a körülmények szerint kisebb vagy nagyobb ok teheti menthetővé. (Vö. azzal, amit a szándékosságról a 32. oldalon elmondottunk.)

a) Fontos ok kell tehát ahhoz, hogy valamit tegyünk, vagy megengedjünk, ami a fertőződés közeli veszélyével jár s azt előreláthatólag előidézi. Ilyen ok lehet pl. némely mellőzhetetlen ápolás vagy gyógykezelés vagy valamely jelentékeny kellemetlenség elhárítása.

b) Sokkal kisebb ok elég arra, hogy olyasmit tegyünk vagy megengedjünk magunknak, ami természet szerint nem igen szokta a fertőzést felidézni. Pl. kézfogás vagy oly illedelmes ölelés, csók, mely az illető vidéken szokásos üdvözlési mód; illemes tánc, lovaglás, testgyakorlatok, erősebben fűszerezett ételek s szeszes italok mérsékelt élvezete.

c) Sőt, ha nincs is kielégítő ok, hogy valaki, bár egyébként tisztességes, de őt nem illető dolgokkal foglalkozzék, pl. orvosi könyveket olvasson, azért halálosan rendszerint nem vétkezik, föltéve, hogy tapasztalásból tudja, s méltán remélheti, hogy esetleg mégis beálló fertőzésben gyönyörködni s beleegyezni nem fog.

A szokásos önfertőzés, mint már fent említve volt, lelki s testi életünknek egyik legborzalmasabb rákfenéje.

A szerencsétlenek, kik e bűn borzalmas rabbilincseit hordozzák, forduljanak szakavatott, lelkiismeretes, lelki, sőt ha a baj nagyon előrehaladott, testi orvoshoz is s kövessék ezek utasításait. Kétségbeesniök azért nem szabad, mert nincs nehézség, melyen az igazi, komoly jóakarat, Isten kegyelmétől támogatva segíteni nem tudna.

Ha valahol, itt igaz a közmondás: „Segíts magadon s Isten is megsegít”. Igen, segíts magadon, főleg legyengült akaratodnak s idegzetednek edzése által. Keményebb fekvőhely, gyakori lemosások, fürdő (főképp nőknél), szabad levegő, mérsékelt sport, minden izgatótól való tartózkodás, fokozzák az ellenálló erőt. A győzelmet azonban Isten kegyelme adja, melyet ima, a gyakori szentgyónás s áldozás árasztanak bőven lelkünkre. Amit a tisztaság óvásának eszközeiről alább még elmondunk, nagyon figyelmükbe ajánljuk e bűn szerencsétlen áldozatainak.

Jegyzet. Amit az önfertőzésről (pollució) kifejtettünk, úgy általában alkalmazhatjuk az ún. distillációra is, vagyis azon nedvek kiválasztására, melyek valamiképp szintén a nemi ösztön célját szolgálják s olykor-olykor kisebb mennyiségben s kevés izgalommal távoznak.

Ha a kiválasztás minden élvezet nélkül megy végbe, mit sem kell vele törődnünk; ha élvezettel jár, akkor ugyanazon erkölcsi elbírálás alá esik, mint maga az önfertőzés.

Létrehozva 2015. január 16.