,,Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő város.” (Mt 5,14)
Megváltónk hegyi beszédének e szakaszában azt parancsolja, hogy hitvallásunkat minden ember előtt nyilvánítsuk ki. ,,Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindazoknak, kik a házban vannak. Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon.” (Mt 5,14-16)

Mégis ezt mondja egyidejűleg: ,,Mikor alamizsnát adsz, … mikor imádkozol, … mikor böjtöltök, … ne lássanak az emberek, hanem a te Atyád, ki rejtekben vagyon.” (Uo. 6,2-18) Miként egyeztethetők össze e parancsok?

Hogyan valljuk magunkat keresztényeknek és titkoljuk el mégis, ugyanakkor kereszténységünkből fakadó szavainkat, tetteinket és önmegtagadásainkat?

1.

Először is sok mondható a Krisztus melletti tanúskodásnak arról a módjáról, amely az Egyházához való alkalmazkodásból áll. Aki egyszerűen megteszi azt, amit az Egyház parancsol neki, hogy tegyen, (ha nem is tenne többet), már jó tanúságot tenne a világnak és olyat, amit nem lehet elrejteni. És ezt egyidejűleg, ha egyáltalában valami személyes feltűnéssel, valóban csekéllyel teszi. … Nyilvánvaló, hogy ha valaki a saját erejében bizakodva kiáll és személyes önmagát jelenti ki Krisztus tanújának, akkor sérti és megzavarja természetesen a lélek Istentől adott nyugalmát.

De az Isten kegyes gondviselése megment minket e kísértéstől és útját állja elismerésének. Azt parancsolja, hogy kapcsolódjunk egybe és személyes hitvallásunkat az egyetemes közösség tekintélyével fedjük. Így sokkal hatásosabban mutatjuk meg a világnak világosságunkat, mintha másokkal való közösség nélkül külön pislákolnánk a magányos pusztaságban. Ugyanekkor sokkal rejtettebben és alázatosabban tesszük. … Vannak emberek, kik mindenféle különös módot választanak, (mint gondolják), az Isten dicsőítésére.

Ha csak az Egyházat követnék, összejönnének nemcsak vasár- és ünnepnapokon, hanem mindennap imára, megtartanák kötelességtudó tisztelettel a szertartások előírásait, az imakönyv szellemében alakítanák családjaikat, állítom, hogy gyakorlatilag egészében mérhetetlenül sokkal több jót tennének, mint új vallási szokások erőltetése, új vallásos egyesületek alapítása vagy új vallási nézetek kitalálása által. …

2.

Fontoljuk meg most ezután, hogy mily nagy jelentőségű hitvallás és mégis mily öntudatlan és szerény hitvallás árad egy szigorúan keresztény életnek csupán rendes módjából. Ez a gondolat megnyugtatásul szolgálhat aggodalmas lelkeknek, kik tartanak attól, hogy nem tesznek hitet Krisztus mellett s mégis félnek kimutatni. Az életetek tanúsítja Krisztust, a nélkül, hogy akarnátok. Meg nem állhatjátok, hogy ne tegyétek. Szavaitok és tetteitek meg fogják mutatni, (mint mondják), hosszú távon, hogy hol a kincsetek és szívetek. Szívetek túláradásában ,,sóval fűszerezett” szavak hagyják el ajkaitokat.

Látunk olykor embereket, kik a mindennapi életben kötelességük teljesítésére igyekeznek s meghökkennek, amint hallják, hogy könnyelmű vagy léha emberek kigúnyolják és durvaságokkal illeti őket. Ez természetes, amint természetes, hogy meghökkennek rajta. Ha azonban egy magányos keresztény zavart akar okozni fellépésével a világban, fennáll a félelem, hogy nem olyan alázatos lelkű, mint lennie kellene. Csak azok tartoznak Krisztus nyájához, akik békésen járják az engedelmesség útját és mégis felfedezi őket a gyanakvó, követelő, önmagát kárhoztató, de mindazonáltal büszke világ éles szeme, és akik helyzetüket felismerve visszariadnak először tőle és aggodalmaskodnak, azután figyelnek, hogy meglássák, ha valamit helytelenül tettek és mindezek után bánkódnak miatta és (ha egyáltalában), csak lassan és egyenesen vonakodva jutnak odáig, hogy örvendezzenek neki. …

Ki tudja egyes kellő időben elejtett szavaink értékét felmérni? Hányra visszagondol és becsben tartja ez vagy az a személy és gyümölcsözni fog, amikor mi már elfeledkeztünk róla! Hogyan buzdítanak jó tetteink másokat valami jó dologban való versengésre, az angyalok észreveszik, ha mi nem is látjuk! … ,,Tiszteld az Istent és tegyél jót” s nem kerülheted el, meg kell, hogy lássák világosságodat az emberek, mint a hegyen fekvő várost.

3.

Mindazonáltal tökéletesen igaz, hogy bizonyos körülmények között kötelessége a kereszténynek nyíltan kimondania vallási kérdésekben és tárgyakban a véleményét és ténylegesen nehéz kérdés, hogy miként tegye ezt feltűnés nélkül. Amennyiben valakinek a társadalomban itt vagy ott súlya van, ugyanabban a mértékben jobban vagy kevésbé kötelessége, hogy szabadon kimondja a véleményét.

Sohasem szabad pártolnunk bűnt vagy tévedést. A rossz helytelenítésének a legszembeszökőbb és legszegényebb módja a hallgatás és az elkülönülés tôle. Kötelességünk például távoltartanunk magunkat a megrögzött és nyilvános bűnösöktől. Szent Pál kifejezetten mondja: ,,Ne érintkezzetek azzal, aki testvérnek (vagyis kereszténynek) neveztetik és parázna vagy fösvény, vagy bálványimádó, vagy átkozódó, vagy részeges, vagy rabló, az ilyennel még csak ne is étkezzetek együtt.” (1Kor 5,11) Szent János hasonlót tanácsol az eretnekek tekintetében: ,,Ha valaki hozzátok jön és e tanítást (vagyis Krisztus igaz tanítását) nem hozza magával, ne fogadjátok be őt házatokba, még Üdvözlégy-et se mondjatok neki. Mert aki neki Üdvözlégy-et mond, részes az ô gonosz cselekedeteiben.” (2Jn 10-11).

Nagyon nehéz kötelesség, (mit a kereszténynek gyakran kötelessége megtenni), a napi eseményekről és közéleti emberekrôl ítéletét mondani. Kötelességévé válik ez a közösségben való állása és befolyása arányában abból a célból, hogy nyerjen meg, ha megteheti, másokat a maga gondolkodásának.

Mindenekelőtt papok kötelesek a vélemény kialakítására és kimondására. Mondják néha általánosságban, hogy ne törődjék a pap semmit politikával. Helyes ez, ha arra gondolnak, hogy nem kellene világi célokra törekedniök, hogy nem kellene politikai pártnak, mint olyannak pártját fogniok, hogy nem kellene a népszerűséget vagy nagy emberek kegyét keresniök, hogy nem kellene e világ sürgésében örömüket lelniök és idejöket ezzel vesztegetniök, hogy nem kellene kapzsinak lenniök. De ha azt értik rajta, hogy nem kellene véleményt nyilvánítaniok és befolyást gyakorolniok egy vagy más módon, az nyilvánvalóan ellenkezik a Szentírással.

Az apostolok a világi hatalom iránti minden tiszteletük mellett, akár zsidó, akár római volt az, és világias becsvágytól való minden különválásuk mellett nem bélyegezték-e meg vezetôiket, mint gonosz embereket, kik keresztrefeszítették és megölték az Úr Krisztusát? (ApCsel 2,23; 3,13-17; 4,27; 13,27) És hegyen épült város lettek volna-e, ha nem így cselekednek? … És mindezt meg lehet tenni, ha nehéz is, a keresztény gyöngédség és alázatosság megsértése nélkül.

Nem szükséges sem haragosnak lennünk, sem pörlekedô szavakat használnunk és mégis határozottan kifejezhetjük a véleményünket, abban az arányban, amint tehetjük, a kialakítása által. Buzgólkodhatunk az Istenért tevékenyen minden jó szolgálatban, és aggodalmasan s nyomatékosan távoltarthatjuk magunkat mégis a rossz emberektôl, akiknek gonosz agyafurtságától félünk.

Más és még sokkal nehezebb kötelesség a személyes megpirongatása azoknak és Krisztus nevében tanúságot tenni azok elôtt, akikkel a mindennapi életben érintkezünk s kik szóval és tettel vétkeznek. Nehéz ilyen esetekben szerénynek és buzgónak lenni egyszerre. Tudjuk, hogy Krisztus világos és ismételt parancsa, hogy szóljunk másoknak, szeretetbôl a hibáikról, de miként tehetjük ezt meg a nélkül, hogy fennhéjázónak vagy ridegnek ne látszanánk, vagy azok is legyünk? …

Gyakran azért érezzük magunkat zavarban, mert egyes esetekben valóban illetlen a megkísérlése. Szinte általános szabály, hogy illetlen fiataloknak öregek elôtt másként, mint hallgatásuk által tanúságot tenniök. Még illetlenebb alárendelteknek feletteseiket megpirongatniok, így magától értetôdôen gyermeknek szüleit, vagy magán személynek természetes és Istentôl rendelt elöljáróját. …

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem elemi kötelessége a kereszténynek az igazság melletti tanúskodó szerepét játszani, inteni és dorgálni. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos sorrendje van kötelességeinknek, az egyik megelôzi a másikat, és ez nem a legelsôk egyike. Elsô kötelességünk a töredelmesség és a hit.

Valóban különös lenne, ha az, aki éppen csak elkezdett a vallásról gondolkozni,nagyzoló szerepet öltve magára elbizakodottan szentnek és tanúságtevônek képzelné magát s intene rá másokat, hogy térjenek az Istenhez. Ez magától értetôdô. De amint az idô haladtával vallásos jelleme kialakul, miközben minden kötelessége tekintetében a tökéletesség felé halad, kötelességének fogja akkor azt is tekinteni, hogy szava hangjával is tanúságot tegyen az Isten mellett. Nehéz megmondani, hogy mikor van valakinek engedelme nyíltan korholni másokat; bizonyosan nincs addig, míg nagyfokú alázatosságra nem tett szert. … Mindezeket világi emberekrôl mondtam.

A papi embernek hivatása erejénél fogva kötelessége a dorgálás. És azután végül, feltéve, hogy világos kötelességünk vallási meggyôzôdésünket e nyomatékos módon kinyilvánítanunk másoknak, illedelmessége érdekében jóindulatúan és szeretetteljesen kell tennünk, oly gyöngéden, amint csak tudjuk, oly kevéssé, amint csak megállhatjuk; nem téve a dolgokat rosszabbá, mint amilyenek vagy nem tárva fel egész keresztény mivoltunkat, … mikor nincs szükségünk többre, (hogy úgy mondjuk) egy kézmozdulatnál vagy egy tekintetnél.

És mindenekelôtt úgy kell cselekednünk, … mintha azt gondolnánk, sôt valóságosan gondolnunk is kell, hogy a vétkezô egy nap megfordulva minket korholhat. Nem szabad fölényesnek lennünk vele szemben, éreznünk kell nagy tökéletlenségünket és kívánnunk, hogy korholjon meg ô is minket alkalmilag, ha megérdemeljük.

(Forrás: PPEK, 219:  Profession without ostentation, 1831. nov. 6.; Par. and pl. serm. I., p. 170-172)

Létrehozva 2014. november 19.