Pat Kennedy, a Hexam és Newcastle Egyházmegyei Szolgálati Bizottság elnöke nem ért egyet azzal, hogy a karizmatikus megújulás nyugvópontra jutott

Amikor a gyermekeim összejönnek, egyik legkedvesebb elfoglaltságuk az, hogy az elmúlt évekről beszélgetnek. Ezt úgy neveztem el, hogy „Emlékszel?” -játék. Visszaemlékszünk mókákra, tréfákra, engem kinevetnek azok miatt a ruhák miatt, amiknek a viselését erőltettem, visszaidézik szavaimat és mondásaimat.

Tulajdonképpen ez egy nagyon kellemes módja az egymáshoz kötődésünknek: még egyszer visszaidézni egymásnak az emlékeinket, tapasztalatainkat. Könnyebb dolog visszanézni a múltba – gyakran rózsaszín szemüvegen keresztül-, mint a jövő felé tekinteni, ami tele van bizonytalansággal és kockázattal.

A „régi” karizmatikusok egyik kedves időtöltése, amikor együtt vannak, hogy felidézik a régi, „tüzes” és „lelkes” időket, amikor csodálatos dolgok történtek. Ez lázba hozza őket, elárasztják  őket az emlékek, aminek mindig az a vége, hogy fejüket csóválva azt kérdezik: „Hova is tűnt mindez?”

S ez már egyáltalán nem mindegy. A megújulás – úgy tűnik – megállapodott és kifelé megyünk belőle. Én 14 évvel ezelőtt kerültem be a megújulásba. Az elején nem voltak különleges megtapasztalásaim, de annál nagyobb áldásokban részesültem közben. Nagy hiba lenne arra, ami most történik,, azt mondani, hogy ez egy állóvíz. Ez bennem egy nyugalmas tájat idéz fel, ahova a hosszú hegymászás után jutunk. Sok, a megújulásban tapasztalt embertől hallottam, hogy ezt mondják: amit idáig megismertünk, megtapasztaltunk, most azt alkalmazzuk a világban. Azt mondják, hogy túlmenően a megújuláson, az aktív szolgálat felé fordultak.

Ennek egyrészt örülök, másrészt aggodalommal tölt el. Meglepő, hogy milyen hamar elfelejtjük hivatásunkat, ha elhagyjuk a hívő közösséget.

„A hivők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt” (ApCsel 4,32)

Reményt keltő manapság azt látni, hogy a megújulás irodalma az egyházban egyre szélesebb körben terjed. Az énekeinket egyre többen éneklik és a megújulás tagjának lenni egyre

inkább tiszteletre méltó és elfogadott. Sokan vannak, akik elfogadják a megújulás gyümölcseit, és azok lelkesedését, akiket megérintett a megújulás.

A veszély abban áll, ha megelégszünk azzal, hogy tisztelnek és elfogadnak minket. Az igazság az, hogy nem teljesen fogadnak el és értenek meg minket a kívülállók. Ha nem emelnénk magasra a kezeinket és nem beszélnénk nyelveken, sokkal több ember jönne az összejöveteleinkre és válna olyanná, mint mi… – mondják nekünk.

Ez nagyon logikusnak tűnik, csak éppen teljesen nélkülözi a lényeget. A belső változások azokban mutatkoznak, akik gyakorolják ezeket. Volt egy idő az életemben, amikor elképzelhetetlen volt a számomra, hogy felemelt kézzel vagy nyelveken imádkozzam Istenhez. Féltem, hogy elvesztem a barátaimat olyan dolgok miatt, amikben bizonytalan voltam.

Isten erejének gyógyítása és Isten kegyelme által egy idő után olyan szabadságot nyertem és úgy vágytam Isten magasztalására, hogy ezt minden módon ki akartam fejezni. Ez egy természetes fejlődés volt, nem pedig tudatos döntés. A döntés, amit igazán megtettem, az

volt, hogy elvetettem a félelmeimet, mert felismertem, hogy mekkora szükségem van a változásra és vállaltam a kockázatot, amit a karizmatikus megújulásba lépés jelentett a számomra mindenféle „furcsasága” ellenére. S megtettem ezeket a lépéseket. Ha ezután soha nem emelném fel a kezemet, és nem beszélnék nyelveken, akkor is olyan szabadságot nyertem, ami azelőtt soha nem volt az életemben. Szabad vagyok a félelemtől és egyre nyitottabbá válok más dolgokban is kockáztatni.

Mindezekhez nagyon nagy szükségem van azokra az emberekre, akik támogatnak, ha kételkedem, és megtartanak, ha elbukom. (Eddig ezt a segítséget nem kaptam meg egyházközségemben, mert nincs közös megtérési tapasztalatunk és nem játszottunk „Emlékszel?” -játékot.) Amíg lélekben és szívben egyek vagyunk, amíg a tapasztalataim az ő tapasztalataik is, addig nem gondolom, hogy valaha is elhagynám a megújulást. A veszély az, hogy elfelejtjük; a Szentlélek miért jött, és ez egy nagyon valós veszély. Már több mint 30 éve, hogy a Szentlélek megkezdte köztünk rejtett átalakító munkáját: tanított, irányított és megújított minket a második pünkösdben. Felkészített minket arra az időre, amikor szükség lesz ránk. Nem a magunk, hanem mások számára készített fel minket. Mi voltunk a vakok, süketek, nyomorékok, éhezők, reménytelenek, és azért gyógyultunk meg, hogy mások higgyenek.

HÍVÁS EGY VÁLTOZÁSBAN LÉVŐ EGYHÁZBA

Ma laikusoknak és papoknak közös feladata, hogy egymással együttműködve építsék az egyházat. Ez az az idő, amikor a laikusok nagyobb szerepet kapnak az egyházban, olyan szerepet, amire a keresztségüknél fogva hivatva vannak. Ez azonban váratlanul éri őket, nem készek még erre a feladatra. Nem elégségesek az ismereteik, nincs tapasztalatuk, önbizalmuk és bátorságuk vagy vezetettségük, ami alkalmassá tenné őket a szolgálatra. Mi másra lettünk volna felkészítve, ha nem a mai időkre? Mi lehetne jobb példa az együttműködésre, mint maga a karizmatikus megújulás? Most nem annak van itt az ideje, amikor elrejtezhetünk az imacsoportjainkba. A mi egyházközségünkben mind gyakrabban kérik meg az imacsoportunkat különböző dolgok megszervezésére; mint például nagyböjtben bűnbánati liturgiát vezetni; vagy lelkigyakorlatos napot szervezni. Bár jó kapcsolatunk volt az előző püspökünkkel, a karizmatikus megújulásnak nagyon periférikus szerepe volt az egyházmegye életében. Ez teljesen megváltozott az új püspök kinevezésével, aki teljes egészében méltányolja a karizmatikus megújulás ajándékait és bátorít minket. A csoportunk havonként egyszer gyógyító és megújító szolgálatot szervez az egész egyházközség számára a St. Mary székesegyházban. Szintén a püspök felkérésére Szentlélek szemináriumokat tartunk és utána nyomon követjük az emberek életét, ami magába foglalja a közösségi élet tudnivalóit is. Remélhetőleg ez az egyházmegye minden egyházközösségébe eljut. Egyre inkább az az érzésünk, hogy az egyház szívébe lépünk, ami azért van, mert érezzük egyházmegyénk megújulását.

A személyes életemben egyre több feladatot kapok az egyházi oktatás terén: mind az iskolában, ahol tanítok, mind pedig plébániai vagy egyházmegyei szinten, ahol az egyházmegyei papi tanács titkára vagyok. Azt hiszem, az egyéni karizmáink alapján kapunk személyes küldetést, amit ima segítségével kell felfedeznünk. Ebben az imacsoportunkra is szükségünk van. Az Ige tanulmányozása és a közösségi imák segíthetnek bennünket a saját hivatásunk felfedezésében. Látjuk Isten hol működik bennünk és másokban, és felhatalmaz minket különleges módon, hogy hordozzuk akaratát. Sokan közülünk nem élték át azokat a kezdeti „részegítő” napokat, de az Úr azt mondja: a mezők megértek az aratásra és arra hív minket, hogy learassuk azt, amit nem mi vetettünk.

Tudjuk, hogy Isten élő és a Szentlélek nagyon is tevékeny. Az imacsoport az ugródeszka, ahonnan elindulunk a szolgálatra. S ha nem szolgálunk, az imacsoportjaink meghalnak az unalomtól és a tétlenségtől. Imádkoznunk kell vezetésért és aztán cselekednünk kell!

Nem a karizmatikus megújulásba kell megtéríteni az embereket, hanem Jézus Krisztushoz kell vezetni őket! Nem a karizmatikus megújulásba, hanem Jézus Krisztushoz megtért emberek vagyunk! Nem számít, hogy hány tagú az imacsoportunk! A Mester tanítványai vagyunk, hogy másokat is tanítványokká tegyünk. Ez nem állóvíz! Ez az építkezés helye és az építőanyagok ott hevernek mindannyiunk mellett, hogy felvegyük, de az építési tervet ki kell tudakolni és meg kell találni!

„Te pedig, fiam, Salamon, ismerd el atyád Istenét és szolgálj Neki teljes szívből és készséges lélekkel, mert az Úr minden szívet megvizsgál s az elmék minden gondolatát ismeri. Ha keresed Őt, megtalálod, ha azonban elhagyod Őt, elvet téged mindörökre. Nos tehát, mivel téged választott ki az Úr arra, hogy megépítsd a szenthely házát, légy erős és készítsd el!” (1Krón 28,9-10)

Pat Kennedy: Good News (Fordította: Horváth Csilla)

Létrehozva 2011. május 25.