„Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lukács evangéliuma 12,20)

A materializmusnak sok-sok arca van. A választott nép már Mózes idejében az aranyborjú körül táncolt. A szabadság, az Ígéret Földje helyett az egyiptomi húsosfazekakat sírta vissza. Nem bízott a „mindennapi mannában” – többen spájzolni akartak az égi kenyérből. Pedig a manna gyorsan romló étel. Az isteni gondviselés és az emberi bizalom jele.

Jézus egy hörcsög-lelkű embert rajzol elénk a mai példázatban. Minden gondolata a szerzés, a gyarapodás, az anyagi biztonság megteremtése körül forog. Tervez, számít, építi a jövőt. Mármint a maga kis földi Paradicsomát. „Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, élvezd az életet!” (Lk 12,19) Nem sejti még, hogy ez a „jövő” ma éjjel véget ér. Megkapja a behívóját… Egy tágasabb, teljesebb Paradicsom várná, – ha a látóhatárát nem szűkítené le a saját külön bejáratú Paradicsoma. Ez a szánalmas, szegényes kertecske, amely most ködként szertefoszlik. „Így jár az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.” (Lk 12,21)

És ma? És mi? Hányan és hányféleképpen kapaszkodunk az anyagba! Mert az olyan szilárdnak, olyan biztonságosnak tűnik. „Öröklakást” rendezünk be magunknak e világban, s megpróbáljuk mindazt kipréselni a természetből, ami a kényelmünket, a biztonságunkat szolgálja. A gyakorlatunkhoz ideológiákat gyártunk: elméletben is mindent az anyagból értelmezünk, magyarázunk. Közben észre sem vesszük, hogy a szilárdnak hitt anyag kisiklik a kezeink közül. A huszadik század egyik legnagyobb tudósa, Werner Heisenberg arra figyelmeztet: minél többet megtudunk az atom alatti valóságról, minél mélyebbre hatolunk az anyag megismerésében, annál tarthatatlanabbá válik megszokott, hétköznapi anyag-fogalmunk: az anyag mögött a tiszta matematika – a szerkezet, a logika, végső soron a teremtő Gondolat – áll. Ha tehát az anyagba kapaszkodunk, voltaképpen a semmiben akarunk megfogódzkodni.

Ha ez így van, nem kell-e újraértelmezni, újrafogalmazni a világképünket, sőt egész életünket? Van-e ezek után értelme bármiféle „testépítésnek”? Nem kellene inkább sürgősen léleképítéshez fogni? Van-e értelme a szerekből szőtt boldogságnak? Itt nem föltétlenül csak a drogok kínálta mennyországra gondolhatunk, hanem mindarra, amit étel és ital, tudomány és technika nyújtani képes az embernek. Elég ez nekünk? Nem lenne-e szükségünk több reményre, több bizalomra? Több hitre Isten és egymás iránt? Számolás és számítás helyett több bátorságra? Gondoljunk csak a gyermekvállalás kérdésére: a „kicsi vagy kocsi” dilemmájára! A nyitottság – a jövőbe vetett hit, a Gondviselésben való bizakodás – ezen a ponton különösen tetten érhető. Hányszor sopánkodunk: a mai világban felelőtlenség gyereket vállalni, lehetetlen mindent megadni neki. És ezen a „mindenen” csupán annyit értünk: anyagilag kikövezni az életét. Micsoda szánalmas, kisstílű „mindenség” ez! Megfontolandó: száz évvel ezelőtt, sokkal nagyobb szegénységben, olykor nyomorban mertek tucatnyi gyermeket is elfogadni Isten ajándékaként. És közülük számtalan „koponya”, művész vagy – „éppen csak” – becsületes, életvidám földműves, munkásember felnövekedett. Mindezt aligha lehet pusztán matematikailag kikalkulálni. A hit, a bizalom képes keresztüllépni azokon a határokon, amelyeket a hideg fejű számítás állít elénk.

Ősi énekünk a nép egyszerű nyelvén mondja ki ezt a mély bölcsességet:

Ó, emberi, gyarló nemzetség!

Minden dolgod csak hívság, kétség.

Miben bízol? Arany és ezüst

Elenyészik majdan, mint a füst.

Nem látod-e annyi példában,

Hogy a halál siet dolgában?

A sok tisztség s nagy birodalom

Elolvad majd, mint a hóhalom.

Nincs e földön hosszú maradás,

Fogadó ez, nem örök lakás.

Láss dolgodhoz, míg az úton vagy,

Ne játsszál, mert számadásod nagy!

(Hozsanna 246,1-2. és 8.)

Tolsztojnak van egy tanulságos elbeszélése. Mint minden igaz történet, nekünk szól, rólunk szól. Az ördög egyezséget köt a parasztemberrel: annyi földet ad neki, amennyit egy nap alatt képes körbejárni. A muzsik természetesen ki akarja használni élete nagy esélyét, és jókora földdarabot szeretne bekeríteni. Csakhogy elszámítja magát. Estefelé döbben rá: nem lesz képes bezárni a kört. Rohanni kezd – ám az egész napi erőlködéstől a cél előtt holtan esik össze. Csupán a temetőben jut neki egy kis parcella… „Így jár az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.”

Részlet  Kirsch János A katedrális küszöbén c. könyvéből

Létrehozva 2026. január 24.