FÜGGELÉK

 Szent Ireneusz álláspontja

 A modern teológusok okulására az egyik első hittudós, Szent Ireneusz gondolatmenetét idézzük most fel. Az Il segno del soprannaturale (A természetfeletti jel) című folyóiratból vesszük át a következő részletet, mely 1989 szeptemberében jelent meg, ALPE szignóval, ami egyik kiváló szaktudósunkat rejti.

 Ireneusz K.u.140 körül született Kisázsiában. Lyon püspöke volt és a galliai (francia) egyház megalapítójaként tiszteljük. 202 körül halt meg, talán mártírként. Alapműve az Adversus haereses (Az eretnekek ellen) címet viseli, amelyben elutasítja a gnosztikus eretnekek összes tanítását, akik azt gondolták, hogy a világot egy rosszindulatú teremtő hívta létre, a valódi teremtő a Logosz, vagyis a jó Isten Igéje. Az angyalok részei az Isten által teremtett kozmosznak és az ördög, csakúgy mint a többi angyal, eredetileg jónak volt teremtve, mint alapvetően és örökre Istennek alávetett lény, de „aposztáziát követett el” és ezért levetette az Isten a mennyből. Ezért a sátán maga az aposztázia vagy másképpen a világegyetem csalója, aki „be akarja csapni elménket, homályba akarja borítani szívünket és arról igyekszik meggyőzni minket, hogy őt imádjuk az igaz Isten helyett”.

Az ördög emberek feletti hatalmának azonban vannak korlátai, hiszen ő visszaél a hatalommal, ami igazán és alapvetően Istené. Ezért a gonosz „nem kényszeríthet minket a bűnre”.

Ireneusz úgy véli, hogy az ördög azért vesztette el az angyaloknak járó kegyelmet, mert irigy volt Istenre és azt kívánta, hogy „őt is úgy imádják, mint az Istent”. Irigység gyúlt benne az ember iránt is, aki Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Irigysége elsősorban minket érint. Ezért hatolt be gonosz szándékkal a paradicsomba, hogy ott romlásba döntse ősszüleinket. Ireneusz az első olyan keresztény hittudós, aki kidolgozza és következetesen alkalmazza az eredeti bűnről szóló tanítást: Isten megteremtette Ádámot és Évát, majd a paradicsomba helyezte őket, hogy ott boldogan éljenek, szoros kapcsolatban vele. A sátán azonban kiismerte gyengeségüket, behatolt az édenkertbe és kígyó alakjában megkísértette őket.

A sátán gonoszsága hatástalan lett volna, ha Isten nem adta volna meg az emberiségnek a jó és a rossz közötti választás szabadságát. A sátán nem „kényszerítette” az első férfit és az első asszonyt a vétekre; „maguk választották azt szabadon, mivel Isten a szabad akarat csodálatos adományát adta nekik. A sátán az egyedüli, de egyben a legkitartóbb kísértő, mivel irigyli az ősszülők eredeti állapotát.”

Ezáltal valamennyi ember részt kap Ádám és Éva vétkéből. Ettől a pillanattól kezdve az ördög rabszolgájává váltunk, és ami még rosszabb, képtelenek vagyunk rá, hogy megszabaduljunk tőle szabad akaratunk révén. Ezzel megtört az édenkert boldogsága. Saját szabad akaratunkból hátat fordítottunk az Istennek és átadtuk magunkat a sátánnak. Ezért igazságos, hogy a sátán foglyul tartott bennünket a megváltás bekövetkeztéig. „A puszta igazságosság nézőpontjából, a szó szoros értelmében, Isten a sátán karmai között hagyhatott volna bennünket örök időkre. Irgalma miatt azonban elküldte nekünk Fiát, aki üdvözített bennünket”. Krisztus üdvözítő működése akkor kezdődik, amikor a sátán megkísérti a második Ádámot, mintegy megismételve az első Ádám elleni kísértést. Ez alkalommal azonban csődöt mond az ördög, Krisztus véglegesen legyőzi őt. A keresztény hagyományban háromféleképpen értelmezik Krisztus kereszthalálának üdvözítő jelentőségét.

a) Az első értelmezés szerint az emberi természetet megszentelte, nemessé tette, átalakította és üdvözítette Krisztus megtestesülése.

b) A második azt hangsúlyozza, hogy Krisztus Istennek ajánlott áldozat volt, ami által kiengesztelődött az emberekkel.

c) A harmadik értelmezés a váltságdíj-felfogáson alapszik és Ireneusz volt az első határozott képviselője. „Minthogy a sátán jogosan tartotta fogságban az emberiséget, Isten saját magát ajánlotta fel váltságdíjként a mi szabadságunkért. Ezt az árat csak ő volt képes megfizetni, csak Isten ajánlhatta fel magát szabadon, mert senki másnak nem állt módjában a szabad döntés, mióta az ősbűn megfosztotta az embert szabadságától. Az Atyaisten átadta nekünk Fiát, Jézust, hogy megszabadítson bennünket az ördög fogságából. Krisztus szenvedései legyőzték a sátánt és megszabadítottak bennünket a haláltól és a kárhozattól”.

Az áldozat-elmélet, amely ennek a fenti értelmezésnek a legkomolyabb alternatívája volt Ireneusz idejében, azt tanította, hogy Krisztus, aki egyszerre volt ember és Isten, magára vette az emberiség összes bűnét és szabad akaratából adta magát halálra, ezzel megfelelő áldozatot ajánlva fel Istennek. A váltságdíj-elmélet, bármennyire is leegyszerűsítik olykor, Krisztus és a sátán kozmikus harcára helyezte a hangsúlyt és egészében elég jól illeszkedett az őskereszténység mérsékelt dualisztikus felfogásába. Ireneusz szerint Krisztus a második Ádám, aki megszabadított bennünket azoktól a láncoktól, amelyek az első Ádám gyengesége révén tartottak bennünket fogva. Az ismétlődés motívuma (Krisztus, mint második Ádám megszünteti az első Ádám által okozott kárt) Ireneusz krisztológiájának középpontját alkotja.

„A sátán, bár Krisztus legyőzte, nem hagy fel azzal, hogy minden erejével gátolja üdvösségünket. Bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, a hívságot és különösképpen az eretnekséget és a hitehagyást. Az eretnekek és hitehagyók, akik nem Krisztus igaz Egyházát követik, a sátán hadseregébe lépnek, az ő oldalán állnak a Krisztus ellen folytatott kozmikus küzdelemben”.

Ireneusz azt tanítja, hogy a keresztények védelmezője az ördög elleni harcban csakis Krisztus. A sátán elmenekül, ha keresztény imádságokat mondanak és ha meghallja Krisztus nevét. Még nem zárult le a küzdelem, mivel az ördögök továbbra is kísértik a megkeresztelteket a Teremtő engedélyével, „részint azért, hogy bűnhődjenek vétkeikért, részint azért, hogy megtisztuljanak és a felebaráti szeretetre nevelkedjenek” a lelki szükségben történő kölcsönös  segítségnyújtás  révén, egymás elviselésével és meghallgatásával; de legfőképpen azáltal, hogy „éberek és erősek maradjanak a hitben”.

Egy démonológiával kapcsolatos vatikáni dokumentum

Ne gondolja senki, hogy magam vagyok, aki észrevettem bizonyos teológusok balul sikerült kifejezéseit. Az az érzésem, hogy közülük sokan új egyházatyának tartják Rudolf Bultmannt, aki többek között ilyeneket is írt: „Senki sem használhatja az elektromos áramot vagy a rádiót, nem fordulhat az orvostudomány modern eredményeinek segítségéhez, ha közben hisz az Újszövetségben  szereplő  szellemek   és   csodák  világában.” (Újszövetség és mitológia, Queriniana, 1969, 110. oldal).

Ha valakinek a számára a technika fejlődése kellő bizonyíték arra, hogy Isten szava érvényét vesztette, az félrebeszél. Mégis sok az olyan teológus és szentírástudós, aki úgy gondolja, nem elég „modern”, ha nem tartja magát ezekhez az irányelvekhez. Igen érdekes statisztika szerepel Lehmann már idézett könyvében a katolikus teológusokkal kapcsolatban: kétharmaduk elfogadja elméletben az ördögtől hagyományosan ismert dolgokat, ám elutasítja ezeknek a lelkipásztori gyakorlatban történő alkalmazását. Ez azt jelenti más szavakkal, hogy formailag nem kívánnak szembe helyezkedni az Egyházzal, de a gyakorlatban nem fogadják el tanításait (115. oldal). Érdekes egy másik statisztikai felmérés eredménye is: a katolikus teológusok ismeretei az ördöngösséggel és az ördögűzéssel kapcsolatban ugyancsak felületesek (27. oldal). Pontosan ezt állítottam én is.

Ennek a helyzetnek az ismeretében a Hittani Kongregáció megbízott egy szakértőt a kérdés tanulmányozásával és kibocsátott egy dokumentumot, amely 1975. június 26-án jelent meg az Osservatore Romano-ban, „A keresztény hit és a démonológia” címmel. Ezt a tanulmányt azután a Szentszék hivatalos dokumentumai közé iktatták (Enchiridion Vaticanum, V. kötet, 38.sz). Ebből fogunk most néhány részt idézni. Az írás fő célja a hívek okulása és még inkább azoké a teológusoké, akik tanulmányaikban igyekeznek kerülni a sátán létezését, jóllehet Krisztus „azért jelent meg, hogy lerontsa az ördög műveit” (1 Jn 3,8).

Ha elpalástoljuk az ördög létezését, a megváltás lényegét hallgatjuk el; aki nem hisz az ördögben, az az evangéliumban sem hisz.

„Az évszázadok során az Egyház mindig küzdött a babona különböző formái ellen, vagyis a sátán és a különböző démonok iránti ragaszkodás különféle formái ellen. Ezért igaztalan volna azt állítani, hogy a kereszténység megfeledkezett volna Krisztus elsőségéről és elsősorban a sátánról prédikált volna valaha is, a feltámadott Úr jó hírét a borzalomról szóló üzenetté alakítván… Ugyanakkor szörnyű bűn volna úgy viselkedni, mintha a történelemben már minden lezárult volna, az üdvösség már elérte volna végső célját és már szükségtelen volna harcolni a sátán ellen, amint azt az Újszövetségben és a lelkiélet mestereinél olvassuk…

Gyakran előfordul viszont, hogy kétségbe vonják a sátán létezését. Egyes kritikus gondolkozók azt állítják, hogy Jézus eredeti értelmezését mondják ki, mert a Mester egyetlen szava sem bizonyítja az ördögök világának létezését, s a szentírásban erre utaló részek minden bizonnyal a zsidó gondolkodásból, vagy a már Krisztus utáni újszövetségi gondolkodásból származnak. Szerintük ezeknek a tételeknek nincsen köze az evangélium központi mondanivalójához és ezért nem kötelezőek már napjainkban, akár el is hagyhatjuk őket.

Vannak objektívebb és radikálisabb nézetet vallók is, akik elfogadják ugyan a szentírásban található ördögökről szóló részeket azoknak legkézenfekőbb értelmezésében, de azonnal hozzáfűzik, hogy ezek napjainkban már nem elfogadhatók a keresztények számára sem. Ilyenformán ezek a teológusok is kiiktatják a tanításnak ezt a részét. Végül vannak olyanok, akik szerint bárhonnan is ered a sátán fogalma, napjainkra már jelentőségét vesztette, és ha azzal vesztegetjük az időt, hogy igazolni próbáljuk ezeket a téziseket, hitelét veszti igehirdetésünk és Istenről szóló tanításunk, amely egyedül lényeges.

Az előbbiek szerint éppúgy, mint az utóbbiak szerint, a sátán megnevezései csupán mitikus és funkcionális megjelölést takarnak, ami csak annyiban bír jelentőséggel, hogy drámai módon hangsúlyozza a rossz és a bűn befolyását az emberiségre. Puszta nyelvi lelemény tehát az egész, amit korunk feladata megfejteni. Új formát kell találnunk a keresztények buzdítására, hogy küzdjenek a rossz minden formája ellen a világban.

Ezek az állásfoglalások, amit műveltségük fitogtatásával hirdetnek egyesek és terjesztenek folyóiratok és teológiai szakszótárak hasábjain, csak arra jók, hogy felkavarják a lelkeket. A hívek ahhoz vannak szokva, hogy komolyan vegyék Krisztus és az apostoli írások figyelmeztetéseit, s az effajta érvelések azt a benyomást keltik bennük, hogy a közgondolkodásban e téren jelentős fordulatot akarnak kikényszeríteni. Azok, akiknek vannak szentírási és vallási ismereteik közülük, felteszik maguknak a kérdést, hova vezet ez a hermeneutika jegyében kezdett mítosztalanítási folyamat…

Amikor Krisztus ördöngös betegeket gyógyított meg, ezt mindig szolgálata legfontosabb állomásain tette. Az Ő ördögűzései küldetésének és személyének problémáját fedték fel, amit kellőképpen bizonyítanak az e cselekmények által kiváltott reakciók. Jézus nem helyezte a sátánt soha evangéliuma középpontjába, mégis mindig kulcsfontosságú helyzetekben beszélt róla igen fontos kijelentésekben. Először is, azzal kezdte meg nyilvános működését, hogy elfogadta a sátán kísértését a pusztában. Márk igen józan elbeszélése is rengeteg lényeges dolgot elárul erről, csakúgy, mint Máté és Lukács. A hegyi beszédben figyelmeztette követőit az ellenség elleni küzdelemre, továbbá abban az imádságban is, amit megtanított nekik, vagyis a Miatyánkban, amint ezt ma számos egzegéta vallja, számos liturgia tanúsága alapján.

A Jelenések könyve hatalmas freskóként ábrázolja a feltámadt Krisztus erejét evangéliuma tanúiban, kijelenti a feláldozott Bárány dicsőségét; nagyon tévednénk azonban ennek a győzelemnek a természetét illetően, ha nem úgy látnánk, mint egy hosszú küzdelem eredményét, amelyben a vele szembeszegülő emberi erők alakjában szerepet játszanak a sátán és angyalai, akik különböznek egymástól és különböznek a történelemben tevékenykedő cselekvő emberektől is. A Jelenések könyve bontja ki ugyanis a lényegét a sátán szentírásban szereplő különböző neveinek és szimbólumainak, bár mindvégig megőrzi talányos voltukat.

Az ördög műve végighúzódik a történelmen Isten szeme láttára. Az egyházatyák jelentős része Órigenész nyomán elveti azt a feltételezést, hogy a bukott angyalok testi bűnt követtek volna el, s azt hangsúlyozzák, hogy bukásuk fő oka a gőg volt, vagyis az a szándék, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek, kijelentsék független voltukat Istentől és elhitessék magukról, hogy istenek. Emellett azonban aláhúzzák azt a gonoszságot is, amelyet az emberrel szemben tanúsítottak. Szent Ireneusz szerint az ördögök hitehagyása azzal kezdődött, amikor irigység támadt bennük az ember teremtése miatt, akit igyekeztek fellázítani teremtője ellen. Tertullianus úgy vélte, a sátán műve, hogy a pogány misztériumok a Krisztus által alapított szentségek másolatainak tűnnek. Az egyházatyák írásai tehát alapvetően hűen tükrözik az Újszövetség tanítását és iránymutatását”.

Létrehozva 2025. november 17.