A fájdalom és az öregedés öröme
Tavaly augusztus óta minden napom állandó fájdalomban telik. Körülbelül akkor kezdődött, amikor elkezdtem szentségimádásra járni: a sok térdelés súlyosbította néhány izom- és csontproblémámat, és egy egész problémaláncot indított el, melynek enyhítésével még mindig kűzdök. Tehát bizonyos értelemben racionálisan meg tudom magyarázni a fájdalmamat. De számomra jelentőségteljes, hogy ez a szentségimádással kezdődött.
Bár teszek lépéseket, hogy a fájdalmat olyan szintre csökkentsem, hogy képes legyek gondoskodni a gyerekeimről és a mindennapi teendőkről, ritkán kérem, hogy vegyék el a fájdalmamat. Néha úgy gondolok erre, mint egy folyó küzdelem részére, máskor pedig úgy, mint egy kegyesen kapott lehetőségre, hogy most szenvedjek, részleges vezeklésül sok bűnömért. Gyakran könyörgök, hogy a fájdalmam enyhítse mások megpróbáltatásait. Ilyenkor hasonlítom magam a kétéves gyermekemhez, aki „segít” cipelni a nehéz bevásárlószatyrokat. Tudom, hogy semmi sem elég, amit tehetek, de annyira szeretnék segíteni, hogy Isten hagyja, hogy fogjam a szatyor fogantyúját, hogy én is kivegyem a részem, miközben Ő viszi a valódi súlyt.
A folyamatos fájdalom és az ezzel járó álmatlan éjszakák minden másnál jobban megmutatták, hogy milyen kicsi, gyenge és függő vagyok. Semmit sem tehetek. A nagyon fájdalmas napokon néha még az ágyból sem tudok felkelni. Más napokon még az alapvető dolgokkal is küszködöm. Vannak napok, amikor minden pillanat a bizalom és a függőség litániája, és Őnélküle minden pillanat leküzdhetetlen akadály lenne. Amikor a fájdalomtól egyedül csak összekuporodni tudok, az Ő kegyelmével képes vagyok átvészelni a napot és elvégezni a szükséges feladatokat.
A legnehezebb, amikor ez akadályoz abban, hogy úgy gondoskodjak a gyermekeimről, ahogyan szeretnék. Amikor meg kell kérnem az ötéves gyermekemet, hogy ne támaszkodjon rám, mert fáj a hátam. Amikor a hányinger és a szédülés miatt nem tudok futni és játszani a kétéves gyermekemmel. Amikor migrén miatt nem tudok velük összebújni, hogy mesét olvassak nekik lefekvés előtt. Amikor nyugodt és szerető helyett ingerlékeny vagyok. Ezek hihetetlenül fájdalmas pillanatok számomra, mint anyának. Mivel nem vagyok képes szeretni és gondoskodni róluk, anyai kötelességeim mellett egy másik családhoz kellett fordulnom, hogy vigyázzanak rájuk.
A Szent Család gondjaira bíztam a gyermekeimet, mert világosan látom, hogy mennyire kevés és kudarccal teli vagyok.
Ez azt is megmutatta nekem, hogy mennyire értékesek korlátozott erőforrásaim. Az életemben mindent fontossági sorrendbe kellett állítanom, és szinte minden felesleges dologtól meg kellett szabadulnom. Ez arra kényszerített, hogy eldöntsem, mi az, ami igazán fontos számomra az életben, és hogy aztán tényleg kiálljak a döntésem mellett. Nehéz lemondani sok olyan dologról, amit szeretek, de hálás vagyok azért, hogy így rendezhetem az életemet. Hálás vagyok azért, hogy sokszor kellett küzdenem a fájdalommal, miközben – sokszor sikertelenül – próbáltam gyakorolni az erényeket. Ez számomra olyan, mint az erénygyakorlás előszezonja, és én nem vagyok formában.
Eme folyamatos fájdalmas élmény előtt, nagyjából ugyanebből az okból kezdtem el új szemmel nézni az öregedésre. Milyen szörnyű lenne, ha oly sokan rohannának a halálba, ugyanazt a életmódot követve, amelyhez fiatalkoruk óta hozzászoktak. Életünk tele van a „Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12) felhívással, de mi jól tudjuk ezt figyelmen kívül hagyni.
Kezdtem áldásnak tekinteni az öregedést: a kényszerű lassulást. A fájdalom és a tehetetlenség megjelenését. A képességek korlátozását. A halál közeledtének figyelmeztetését. Mert fájdalmunkban és frusztrációnkban nagyobb eséllyel keressük az értelmet önmagunkon kívül. Amikor nem tartjuk magunkat képesnek arra, hogy mindenről a saját erőnkből gondoskodjunk, talán elkezdhetünk fordulni ahhoz, aki képes erre. Micsoda kegyelem, hogy Ő odaadja nekünk életünk utolsó szakaszát, hogy újra Hozzá fordulhassunk! Hogy egyre sürgetőbb módon mutatja meg nekünk függőségünket. Hogy fájdalmunkban, szenvedésünkben és tehetetlenségünkben arra csábít, hogy pihenjünk meg Őnála.
Ha már nem tudok focizni, mi örömöm van még az életben? Ha már nem dolgozom, hogyan lehet értelme az életemnek? Ha már nem érzem az ízét a kedvenc ételeimnek, ha állandó fájdalom gyötör, ha másnak kell megfürdetnie és felöltöztetnie, ha nem emlékszem a nevemre vagy arra, hol lakom, ha nem tudok vezetni, ha nem tudok járni…
Életünk során sokféleképpen megtanuljuk meghatározni magunkat. Isten azt kéri tőlünk, hogy egy módon határozzuk meg saját magunkat: Isten gyermekeként. Milyen fájdalmas folyamat elvágni a régi kötelékeket. De milyen áldás, hogy megkapjuk erre a lehetőséget. Hogy egyre teljesebben és tökéletesebben függjünk egyedül Tőle. Hogy életünket és önmagunkat az Ővele való kapcsolatunkban lássuk értékesnek, és ne azáltal, amit mondunk vagy teszünk.
Még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy hitelesen beszéljek az öregedésről. Ez egy másik ok, amiért hálás vagyok a fájdalomért, amit most átélek. Segít még jobban hinni abban, hogy a nemrégiben megfogalmazott gondolatokban van igazság. Mert én sem tudom már azt tenni, amit régen. Én is állandóan fájdalmat érzek. Nekem is meg kellett találnom, mi az, ami nélkülözhetetlen az életemben. Hogy értelmet találjak, hogy egyre inkább Istenhez forduljak.
Ha a nehézségek és a fájdalom nem hajtott volna az Ő karjaiba, még mindig elveszett lennék. De most minden erőmmel a kereszt lábához kapaszkodok és könyörgök, hogy soha ne engedjen el. Tanuljuk meg, hogy „nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,3–5).
Forrás angol nyelven
Létrehozva 2025. október 19.