FÜGGELÉK

Kell-e félni az ördögtől?

 Avilai Szent Teréz válaszol

 Az ördög iránti indokolatlan félelmekkel szemben Avilai Szent Teréztől idézünk egy részletet, Önéletrajz című munkájából (25. fejezet, 1922). Ez a rövid rész bátorítás lehet, hacsak mi magunk nem nyitunk ajtót az ördögnek…

„Ha az Úr olyan hatalmas amilyennek én tudom és látom Őt, ha az ördögök a rabszolgái csupán, amiben hitemnél fogva nem kételkedhetem ugyan mi káromat okozhatják, ha e Királynak és Úrnak szolgálatába szegődtem? Miért ne érezném magamat olyan erősnek, hogy szembe merjek szállni akár az egész pokollal? Kezembe vettem egy keresztet és úgy tűnt a számomra, hogy Isten öntötte belém a bátorságot. Rövid idő leforgása alatt olyannyira átalakultam, hogy nem féltem volna senkivel sem felvenni a harcot. Rájuk kiáltottam: „Most gyertek elő! Az Úr szolgálója vagyok, hadd lássam, mit tehettek ti ellenem!”

Úgy tűnt, valóban tartanak tőlem, mivel nyugton hagytak. Attól kezdve nem gyötörtek ezek a kétségek és az ördögöktől sem féltem olyannyira, hogy amikor feltűntek előttem (mint majd később elbeszélem), nemcsak nem féltem tőlük, hanem láthatólag ők féltek éntőlem. A mindenható Úr olyan hatalmat adott nekem felettük, hogy ma már nem tartok jobban az ördögöktől, mint a legyektől. Olyan gyávák, hogy ha azt látják: megveti őket valaki, inukba száll a bátorságuk. Nem támadnak meg mást, mint azt, akiről látják, hogy könnyedén megadja magát és azt, akinél az Úr megengedi ezt, hogy a küzdelemben     és  üldöztetésben jobban kitűnjön szolgájának erénye.

Adja meg Őfelsége, hogy csak attól féljünk, ami valóban félnivaló: lássuk be, hogy nagyobb kárunk származik egyetlen bocsánatos bűnből, mint az egész pokoltól mert ez így igaz.

Tudjátok-e, mikor rettegünk az ördögöktől? Amikor világi  tisztünkért, élvezeteinkért, gazdagságunkért aggódunk. Ilyenkor olyasmit keresünk, amitől undorral el kellene fordulnunk s az ördög kezeibe magunk rakjuk le azokat a fegyvereket, amivel védekeznünk kellene. így aztán mi magunk vesszük rá a sátánt, hogy ránk támadjon s ezzel ítéletet vonunk magunkra.

Elfacsarodik a szívünk, ha erre gondolunk, hiszen elegendő volna ragaszkodnunk a kereszthez és megvetnünk mindent Isten szerelméért, hiszen az ördög megfutamodik ezektől a dolgoktól, sebesebben, mint ahogy mi a pestis elől menekülünk. Ő a hazugság barátja és maga a hazugság ezért az ördög soha nem ért egyet azzal, aki az igazság útján halad. Ha azonban azt látja, hogy valakinek elhomályosult a tisztánlátása, mindent megtesz érte, hogy teljesen behálózza. Ha pedig észreveszi, hogy valaki olyannyira vak, hogy gyönyörűségét a világ hívságos és mulandó dolgaiban keresi, mint a játszadozó gyermekek, ráébred, hogy gyermekkel van dolga, akként is kezeli és egyszer vagy többször rátámad.

Adja az Úr, hogy ne tartozzam soha közéjük, hanem a kegyelem segítségével azt tartsam menedékemnek, ami valóban menedék, becsületemnek azt, ami valóban becsület és gyönyörűségemnek azt, ami valóban gyönyörűség. Nem értem annak rettegését, aki így kiáltozik: „Ördög! Ördög’!”, jóllehet azt is kiálthatná: „Isten! Isten!”, s ezzel az egész poklot megfélemlíthetné.

Nem tudjuk-e biztosan, hogy az ördögök egy lépést sem tehetnek Isten engedélye nélkül? Mire valók hát ezek a hiábavaló félelmek?

Ami engem illet, sokkal jobban tartok   azoktól,    akik   folyton   az   ördöggel foglalatoskodnak, mint magától az ördögtől hiszen a sátán mit sem árthat nekem, míg az előbbiek, különösen, ha gyóntatókról van szó, felkorbácsolhatják az ember lelkét.   Őmiattuk   töltöttem   számos   évet   olyan gyötrelemben, hogy magam is csodálom, hogy sikerült elviselnem. Áldott legyen az Úr, akiben biztos támaszra leltem.

A KIINDULÓPONT

Egyszer telefonált nekem egy püspök, hogy ajánljon nekem egy személyt, akinek ördögűzésre volt szüksége. Először azt feleltem neki, hogy nevezzen ki egy ördögűzőt. Azt felelte, hogy nem tud olyan papot találni, aki elfogadná ezt a megbízást. Gyakran a papok sem hisznek ezekben a dolgokban; ám ha a püspök felkínálja nekik a lehetőséget, hogy ördögűzők legyenek, máris ezer ördögöt éreznek a sarkukban és inkább elhárítják a megbízást. Sokszor leírtam már, hogy az ördögöt sokkal jobban dühíti a gyóntatás, vagyis ha egy lelket kiszabadítunk a karmai közül, mint az ördögűzés, amikor az ember testét vonjuk ki a befolyása alól. Még nagyobb méreg az ördög számára az igehirdetés, hiszen a hit Isten igéje nyomán bontakozik ki. Ezért az a pap, akinek van bátorsága prédikálni és gyóntatni, ne féljen az ördögűzéstől sem.

Léon Bloy kemény szavakkal írt azokról a papokról, akik visszautasítják az ördögűzés szolgálatát. Balducci atya Il diavolo (Az ördög, Piemme, 233. o.) című könyvéből idézem:

„A papok szinte soha nem alkalmazzák ördögűző hatalmukat, mert nincs hitük és lényegében félnek tőle, hogy szembeszálljanak az ördöggel”.

Ez igaz, sokan bosszútól tartanak és megfeledkeznek arról, hogy az ördög már így is megtesz minden rosszat, amit az Úr megenged. A sátánnal nem lehet meg nem támadási szerződést kötni! A szerző így folytatja gondolatát: „Ha a papok annyira elvesztették a hitüket, hogy már nem hisznek ördögűző hatalmukban és ezért már nem is alkalmazzák ezt, ez mérhetetlen csapás. A kórházakat megtöltő elmebajosnak hitt emberek a legszörnyűbb ellenségnek vannak kiszolgáltatva.” Kemény szavak ezek, de igazak. Nem más ez, mint Krisztus parancsának egyenes elárulása.

Visszatérek a püspökkel folytatott telefonbeszélgetésemre. Nyíltan megmondtam neki, hogy ha nem talál papot, az ő kötelessége, hogy elvégezze az ördögűzést. Valódi ártatlansággal felelt erre: „Én? Azt se tudnám, hogyan kezdjek neki a dolognak.” Erre azzal a mondattal válaszoltam, amit P. Candido nekem mondott, amikor meg magam is kezdő voltam e téren.

„Fogj hozzá a szertartáskönyv előírásainak elolvasásához és mondd el az előírt imákat a rászoruló felett.”

Ez a kiindulópont. A szertartáskönyvben az ördögűzés azzal kezdődik, hogy felsorol 21 szabályt, amelyet az ördögűzőnek be kell tartania. Nem számít, hogy e szabályokat 1614-ben írták; ezek az iránymutatások tele vannak bölcsességgel s ha ki is lehetne egészíteni őket itt-ott, a mai napig teljesen megőrizték értéküket. Mielőtt figyelmezteti az ördögűzőt, ne higgye el könnyedén, hogy az érintett személyben jelen van az ördög, egy sor gyakorlati tanáccsal szolgál. Ezek részint arra jók, hogy az ember felismerje, valóban ördöngösség esetével áll-e szemben, részint segítséget jelentenek az ördögűző viselkedésével kapcsolatban.

A püspök tanácstalansága („azt se tudnám, hogyan kezdjem”) ugyanakkor mégis teljesen jogos. Nem lehet rögtönözni az ördögűzést. Ezt a megbízást ráruházni valakire körülbelül olyan, mint amikor egy embernek a kezébe nyomnak egy sebészeti szakkönyvet, azután elküldik műtétet végezni. Rengeteg dolgot nem lehet könyvből megtanulni, csak a gyakorlatból. Ezért határoztam úgy, hogy leírom a magam tapasztalatát, amely P. Candido hatalmas tapasztalatának nyomába szegődött. Jól tudtam ugyanakkor, hogy az eredmény csak igen szerény lehet, hiszen más a dolgokat látni, és más olvasni róluk. De legalább leírok olyan dolgokat, amelyeket egyetlen könyvben sem lehet megtalálni.

A kiindulópont valójában kicsit más: amikor jelentkezik egy személy ördögűzésre, vagy esetleg családtagjai hozzák, egy sor kérdéssel kell munkához látnunk, hogy átlássuk: vannak-e ésszerű okok, amik indokolják az ördögűzés elvégzését, egyelőre csak a diagnózis felállítása céljából. Ezért kezdetben azokat a tüneteket vizsgáljuk meg, amelyeket az érintett személy vagy családtagjai elmondanak, s próbálunk következtetni a lehetséges okra.

A fizikai bántalmakkal kezdjük: az a két pont, ahol leggyakrabban érvényesül a gonosz befolyás, a fej és a gyomor. A tartós és fájdalomcsillapítókra érzéketlen fejfájásokon túl, különösen a fiatalok esetében gyakran együtt jár ez a tanulás hirtelen abbahagyásával. Olyan okos gyerekek, akiknek soha nem volt problémájuk az iskolában,  egyszer csak nem tudnak  tanulni  és emlékezetük szinte a nullára csökken. A szertartáskönyv gyanús jelekként idézi a leglátványosabb megnyilvánulásokat: ha valaki számára ismeretlen nyelven beszél helyesen, távoli vagy elrejtett dolgokat ismer, vagy emberfeletti izomerővel rendelkezik. Amint már említettem, ezekkel a jelekkel kizárólag az áldások (mindig így hívom az ördögűzést) alatt találkoztam, előtte sohasem.

Gyakran számolnak be a beteg furcsa vagy erőszakos viselkedéséről. Tipikusnak mondható tünet a szent dolgokkal szembeni ellenszenv: egyes emberek felhagynak az imaélettel, jóllehet korábban szokásuk volt az imádság; be nem teszik többé a lábukat a templomba és haragot éreznek iránta; vagy káromkodnak és erőszakra hajlanak a szentképek láttán. Szinte mindig együtt járnak ezek a tünetek a közösségellenes magaviselettel a család és a közösség elleni haraggal. Ehhez járulnak meg különféle egyéb furcsaságok.

Talán kár mondanunk, hogy mire valaki eljut az ördögűzőhöz, általában már túl van minden lehetséges orvosi vizsgálaton és kezelésen. Nagyon ritka ez alól a kivétel. Ezért az ördögűző támaszkodhat az orvos véleményérc, a végzett vizsgálatokra és a kapott eredményekre. Van egy másik testrész is, amely gyakran megszenvedi a gonosz befolyását, ez pedig a gyomorszáj, rögtön a szegycsont alatt. Itt is előfordulhatnak gyötrő és minden gyógymódnak fittyet hányó fájdalmak. Ezeknek az ördögi  eredetű  bajoknak  az egyik tipikus jellegzetessége, hogy a fájdalom olykor helyet változtat: hol az egész gyomor, hol a belek, hol a vesék vagy a petefészek lesz a fájás góca, és az orvosok nem tudják megmagyarázni ennek az okát és nem tudják gyógyszeresen megszüntetni ezt a jelenséget.

Azt állítottuk fentebb, hogy az ördögtől való megszállottság felismerésének egyik kritériuma, hogy az orvosságok hatástalanok, míg az áldások eredménnyel járnak. Exorcizáltam például egy Marco nevű fiút, aki súlyos ördöngösségben szenvedett. Előzőleg sok időt töltött egy klinikán, ahol mindenféle pszichiátriai kezeléssel gyötörték, elektrosokkot kapott, mégsem sikerült semmilyen eredményt elérni nála. Azután alvókúrát rendeltek el részére, egy héten keresztül kapta az altatókat, amelyektől egy elefánt is összecsuklott volna, ő mégsem aludt, sem éjjel, sem nappal. Tágrameredt szemmel járta a klinika épületét, mint egy elmebajos. Végre aztán kikötött az ördögűzőnél, és azonnal mutatkoztak a pozitív eredmények.

A különleges fizikai erő is lehet az ördöngösség jele. A bolondok házában az őrülteket kordában lehet tartani a kényszerzubbonnyal. Az ördöngös embert senki sem bírja féken tartani, mindent szétszakít, még a vasláncot is, ahogy az evangélium azt elbeszéli a gerazai megszállottról. P. Candido mondta el nekem egy vékony és látszólag gyenge nő esetét, akit az ördögűzések alatt négy férfi alig tudott lefogni. Minden kötelet, de még a vastag bőrszíjakat is eltépte, amikor megpróbálták összekötözni. Egyszer vastag kötelekkel és vaspántokkal próbálták féken tartani, de a vas egy részét is elszakította, másik részét pedig derékszögben meghajlította.

A gonosz befolyás alatt álló ember (de olykor mások is, ha a rontás egy egész családon ül) furcsa neszeket hall, lépéseket a folyosó felől, ajtók kinyílását és becsukódását, azt tapasztalják, hogy egyes tárgyak eltűnnek, majd a legvalószínűtlenebb helyeken bukkannak fel újra, vagy kopogásokat vélnek hallani a falon meg a bútorokon. Mindig megkérdezem ilyenkor az okot kutatván, hogy mikor kezdődtek ezek a problémák és hogy valamilyen konkrét eseményhez köthetők-e, járt-e az illető spiritiszta szeánszon, varázslóhoz vagy jóshoz fordult-e és ha igen, miképpen zajlottak le ezek a találkozók.

Megtörténhet, hogy valamilyen ismerős tanácsára kibontják ilyenkor az érintett személy párnáját vagy ágybetétjét és ott furcsábbnál-furcsább dolgokat találnak: színes  szövetszálat,   hajtincset,   copfot,   faszálkát, vasforgácsot, szorosra kötött szalagokat vagy koszorút, apró babát, állatformát, vérrögöket, köveket…, az ilyenek a varázslatok biztos jelei.

Ha a kérdezősködés nyomán ördögi befolyást lehet gyanítani, nekilátunk az ördögűzésnek.

Bemutatok   most   néhány   megtörtént   esetet, természetesen mindegyikben elváltoztatom a neveket és minden olyan elemet, amelyből ki lehetne következtetni az illetők kilétét. Jött hozzám néhány alkalommal áldásra egy Márta nevű asszony a férjével együtt. Messziről jöttek, nem kevés áldozat árán. Mártát már jónéhány éve kezelték az ideggyógyászok a legkisebb eredmény nélkül. Néhány kérdés elég volt ahhoz, hogy lássam, kiszolgáltathatom  az ördögűzést, jóllehet  mások exorcizálták már előttem és az nem járt hatással. Először a földre esett és úgy tűnt, nincsen eszméleténél. Amikor folytattam a bevezető imádságokat, néha panaszosan megszólalt: „Igazi ördögűzést akarok, nem ezeket az izéket!” Az első ördögűző imádság legelején, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Exorcizo te”, megnyugodott, ezekre a szavakra nyilvánvalóan a megelőző exorcizmusokból emlékezett. Azután arra kezdett panaszkodni, hogy fáj miattam a szeme. Ezek a magatartásformák  egyáltalán  nem jellemzőek  az ördöngös emberekre. Amikor ismét eljött, nem tudta megmondani, hogy áldásaim hoztak-e számára valami eredményt vagy sem. Biztos akartam lenni a dolgomban, mielőtt végképp eltanácsoltam volna, és elvittem őt P. Candidóhoz, aki miután rátette a kezét a nő fejére, azonnal megmondta nekem, hogy ehhez az ügyhöz semmi köze az ördögnek. Ez az eset a pszichiáterekre tartozott, nem az ördögűzőkre.

Pierluigi 14 éves volt, korához képest magas és kövér fiú. Nem volt képes tanulni, a kétségbeesésbe kergette tanárait, de osztálytársait is, mert soha senkivel nem tudott szót érteni; bár nem volt erőszakos gyerek. Volt egy érdekessége: ha törökülésben ült a földön (ahogy ő mondta, indiánosdit játszott), semmi erővel sem lehetett elmozdítani, olyan volt, mintha ólomból öntötték volna. Többféle eredménytelen orvosi kísérlet után került P. Candidóhoz, aki elkezdte kiűzni belőle az ördögöt, mivel valódi megszállottságot ismert fel benne. Volt egy másik jellegzetessége is: ő maga nem volt veszekedős, de a közelében mindenki ideges lett, kiabált, nem volt képes uralkodni az idegein. Egyszer törökülésben ült a házuk lépcsőházában, a harmadik emeleten. A többi lakó le-föl járt-kelt a lépcsőn, lökdösték, hogy menjen el az útból, de a fiú meg sem mozdult. Egyszercsak a ház összes lakója összegyűlt a lépcsőházban, és ki-ki a maga szintjén kiabált és ordítozott Pierluigit szidalmazva. Valaki még a rendőrséget is kihívta; a gyerek szülei P. Candidóért küldtek. Az atya, aki egyszerre ért oda a rendőrökkel, elkezdett beszélgetni a fiúval, hogy meggyőzze: haza kell mennie. A rendőrök azonban (három szép szál fiatalember) azt mondták P. Candidónak: „Engedjen oda minket, tisztelendő úr, ez a mi dolgunk.” Amikor megpróbálták Pierluigit megmozdítani, egy milliméterrel sem sikerült odébbtenniük. Megdöbbenve és izzadságban fürödve tanácstalanul álldogáltak. Ekkor P. Candido azt mondta nekik: „Mondják meg mindenkinek, hogy menjenek vissza a lakásukba.” Azonnal teljes csend lett. Azután megkérte őket: „Menjenek le egy emeletnyit és figyeljenek!” Engedelmeskedtek neki. Végül így szólt Pierluigihoz: „Ügyes voltál, egy szót sem szóltál és mindenkit móresre tanítottál. Most pedig gyere velem haza.” Kézen fogta és a fiú felkelt; derűsen követte őt a szülei lakásába. Az ördögűzések során Pierluigi sokat javult, de nem érte el a teljes szabadulást.

Az egyik legnehezebb eset, amire emlékszem, egy egykor igen híres emberhez kötődik, aki éveken át részesült P. Candido áldásaiban. Én is jártam nála, hogy áldást végezzek otthonában, mert már nem tudott elmozdulni. Exorcizáltam, ám ő nem szólt egy szót sem (néma ördög szállta meg), a legkisebb reakciót sem tudtam észrevenni rajta. Amikor viszont elmentem, bekövetkezett az erőszakos reakció. Mindig így történt. Idős volt és még éppen időben szabadult meg ahhoz, hogy élete utolsó heteit derűsen élhesse le.

Volt egyszer egy édesanya, akit igen aggasztott fia furcsa viselkedése:  néha  feldühödve borzasztóan kiáltozott, káromkodott és amikor megnyugodott, semmire sem emlékezett e magatartásából. Soha nem imádkozott és nem engedte volna magát megáldani egy paptól. Egy nap, amikor a fiú szokásához híven munkaruhában ment dolgozni, az édesanya megáldatta a ruháit a szertartáskönyv idevágó áldásával. A fiatalember hazatért a munkahelyéről, levette piszkos munkaruháját és mit sem sejtve felöltözött. Néhány másodperc múlva azonban letépte magáról ezt a ruhát és visszavette a munkaruhát anélkül, hogy egy szót szólt volna; később sem lehetett rábírni, hogy újra felvegye a megáldott öltözéket. Azontúl jól elkülönítve tartotta ezeket a darabokat szerény ruhatárában. Ez a tény bizonyította az ördögűzés szükségességét.

Egy fiatal testvérpár keresett meg áldásaimat kérve, mert aggasztotta őket egészségi állapotuk és néhány furcsa házi zaj, amelyeket főként az éjszaka egy meghatározott órájában hallottak. Miközben az ördögűzést végeztem, csak enyhe ördögi befolyást észleltem náluk, ezért elláttam őket tanácsokkal a szentségek gyakori vétele, a rendszeres imaélet és a három szentelmény (exorcizált víz, só és olaj) tekintetében, és megkértem őket, hogy keressenek fel újra. A szokásos kérdések kapcsán fény derült arra, hogy a bajok akkor kezdődtek, amikor a testvérek szülei úgy döntöttek, magukhoz veszik otthonukba az egyik nagypapát, aki egyedül maradt. Ez a férfi állandóan káromkodott, átkozódott és szitkokkal szórt mindenre és mindenkire. A megboldogult Tomaselli atya szokta volt mondani, hogy elég, ha van a házban egy káromkodó ember és az egész családot tönkreteheti az ördög jelenléte. Ez az eset valóban neki adott igazat.

Ugyanaz az ördög több személyben is jelen lehet. A lányt Giuseppinának hívták és az ördög bejelenlette, hogy másnap éjszaka el fogja hagyni a testét. P. Candido, bár jól tudta, hogy ilyenkor az ördögök szinte mindig hazudnak, segítséget kért néhány ördögűzőtől, sőt gondoskodott arról is, hogy legyen keznél orvos is. Egy hosszú asztalra fektették az ördöngös lányt, hogy le tudják fogni, de ő annyira rángatózott, hogy néhányszor a földre is zuhant. Ilyenkor az esés legutolsó szakaszában lelassult a teste, mintha egy kéz visszatartaná, és nem esett bántódása. Miután egész este és fél éjszaka hiába dolgoztak, az ördögűzők úgy döntöttek, hogy felhagynak az üggyel. Másnap délelőtt P. Candido egy 6-7 éves kisfiúból űzte ki az ördögöt. Az ördög, aki hatalma alatt tartotta a gyermeket, elkezdte gúnyolni az atyát: „Ma éjjel sokat dolgoztatok, mégsem mentetek semmire. Jól kitoltunk veletek. Én is ott voltam!”

Egy másik alkalommal, amikor egy kislányt exorcizált, P. Candido megkérdezte az ördögtől, mi a neve. „Zebulon” – volt a válasz. Az ördögűzés végén elküldte a kisleányt imádkozni a tabernákulum elé. Egy másik kislány is sorrakerült, akit szintén megszállva tartott az ördög, s ettől is megkérdezte P. Candido a nevét. „Zebulon” – volt a válasz. Az atya erre rákérdezett: „Ugyanaz vagy, mint aki a másik lányban is volt? Jelet akarok. Isten nevében megparancsolom neked, hogy térj vissza abba a kislányba, aki az előbb járt nálam!” A kislány furcsa üvöltést hallatott, azután egyszer csak abbahagyta és úgy tűnt, megnyugodott. A körülállók ekkor hallották, hogy a másik kislány, az, aki imádkozott, folytatta az üvöltést. Akkor P. Candido ráparancsolt az ördögre: „Gyere vissza ide!” Az előtte álló kislány azonnal átvette az üvöltést, a másik pedig folytatta az imádkozást. Az ilyen esetekben teljesen nyilvánvaló az ördögtől való megszállottság.

Nyilvánvaló az ördög jelenléte bizonyos mélyértelmű válaszokból is, különösen, ha gyermekek szájából hangzanak el. Egy 11 éves kisfiúnak P. Candido igen nehéz kérdéseket tett fel, amikor fény derült rá, hogy megszállta az ördög. Megkérdezte tőle: „Vannak a földön hatalmas tudósok, nagyszerű elmék, akik tagadják az Isten és az ördögök létezését. Te mit gondolsz erről?” Mire a fiú azonnal így felelt: „Még hogy nagyszerű elmék! Inkább nagyszerű tökfejek!” P. Candido hozzáfűzte ehhez, az ördögökre célozva: „Vannak olyanok, akik tudatosan, akarattal tagadják meg Istent. Mi a véleményed ezekről?” Erre a kis ördöngös talpra ugrott: „Hát idefigyelj. Vésd eszedbe, hogy mi a szabadságunkat védelmeztük ővele szemben.” Az ördögűző tovább folytatta: „Akkor magyarázd meg nekem, mondd csak meg, mi értelme a szabadságunkat védelmezni Isten ellenében? Hiszen tőle elszakadva te semmi vagy, ahogy semmi vagyok én is. Olyan ez, mintha a 10-es számban a nulla függetlenedni akarna az egyestől. Mi lenne belőle? Mire jutna vele? Isten nevében megparancsolom neked: sorold el, mire vitted magad! Rajta, beszélj!” A fiú pedig ijedten és mérgesen, habzó szájjal rángatózva úgy sírt, ami felfoghatatlan egy 11 éves gyereknél s ezt mondogatta: „Ne vádaskodj! Ne vádaskodj!”

Sokan felteszik magukban a kérdést, hogyan bizonyosodhatunk meg afelől, hogy valóban az ördöggel váltunk szót. Az ilyen esetekben minden kétséget ki lehet zárni. Felidézek egy másik esetet is.

Egyszer egy 17 éves parasztleányt exorcizált P. Candido, aki megszokta a vidéki tájszólást, az igazi olasz nyelvet pedig csak rosszul beszélte. Volt ott két másik pap, akik, miután nyilvánvaló lett a sátán jelenléte, kérdésekkel halmozták el az ördöngös leányt. P. Candido, aki közben latinul imádkozta az áldásokat, a latin szavak közé keverve ezt mondta neki görögül: „Hallgass! Hagyd abba!” A lány azonnal odafordult hozzá: „Miért nekem parancsolod, hogy elhallgassak? Inkább ennek a kettőnek mondanád, akik egyfolytában faggatnak!”

P. Candido mindenféle emberekben lakozó ördöggel folytatott már párbeszédet, de legszívesebben a gyerekek kikérdezését idézi fel, mert ott kézenfekvő, hogy a válaszok koruknál fogva nem lehetnek sajátjaik. Ilyenkor nyilvánvaló az ördög jelenléte. Egyszer megkérdezte egy 13 éves kislánytól: „Ha van két ellenség, akik egész életükben halálosan gyűlölték egymást, és végül mindketten a pokolba jutnak, vajon milyen lesz a kettejük közötti kapcsolat, ha egy örökkévalóságra össze lesznek zárva?” Íme a válasz: „Milyen ostoba vagy! Odalent mindenki csak magában él, lelkiismeret furdalásaitól gyötörve. Nincs kapcsolata senkinek senkivel,   mindenki   a   legtökéletesebb magányban él, és keservesen megsiratja mindazt a rosszat, amit elkövetett. Olyan az egész, mint egy temető.”

Létrehozva 2025. szeptember 25.