Bevezetés

Hosszú évek óta foglalkoztat ez a történet, Jézus pere, mely látszólag Nagypénteken a halálos ítélet kihirdetésével és végrehajtásával véget ért, valójában azonban nem zárult le, mert az elítélt fellebbezett ahhoz a fellebbviteli bírósághoz, amely mérhetetlenül felette áll a Szanhedrinnek és a római császár helytartójának, s amely egyedül illetékes az ő ügyében: a mennyei Atyához. Az Atya pedig nem egyszerűen rehabilitálta Jézust, hanem felülbírálta az ítéletet, sőt visszamenőleg hatályon kívül is helyezte, amikor harmadnapon feltámasztotta őt a halálból.

Ám itt a földön mégsem zárult le Jézus pere, hanem tart mindmáig és végig a történelem folyamán, az utolsó napig. Észrevesszük‑e vajon, hogy ez a mi történetünk, mely a ma, az itt és most világában zajlik? Hányan felteszik a kérdést, hogy vajon mi történne, ha Jézus ma lenne emberré. Egyszerű a válasz: lényegében ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt. Platón már Krisztus előtt pár száz évvel leírta Állam című művében: ha egy ártatlan ember megjelenne a földön, mi keresztre feszítenénk. (Lehet, hogy Platón ezért a mondatért ott van az Isten szentjei között.) A kivégzésnek, az ártatlan élet kioltásának kegyetlen logikája nem Istentől való, hanem a bűnbeesett ember pszichéjéből ered. Ha ezt belátjuk, nem jut eszünkbe többé szemrehányást tenni az Atyaistennek, hogy halálra adta a Fiát. Nem, ő azért küldte el Jézust, hogy általa megadja nekünk az üdvösséget, az örömöt, a holtak feltámadását. Mi viszont elítéltük, halálra adtuk, és tetteinkkel ma is újra meg újra pálcát törünk felette. Jézus pere tehát folyamatban lévő ügy, nem évül el és nem ér véget, csak majd a végső napon, az utolsó ítéletkor, mely ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs, sem az égben, sem a földön.

Jézus perét lehet a jogász, lehet a történész vagy a szentíráskutató szemével nézni – mi most a Szentlélek segítségét kérve közelítünk hozzá, Krisztusba vetett hittel, reménnyel és szeretettel, megvallva az ő valóságos istenségét és valóságos emberségét, halálát és feltámadását, és várva a holtak feltámadását a végítéletkor. Istennel való kapcsolatunk az imádságban mélyül el és teljesedik ki, imádságunk pedig a hitből fakad, hitünket viszont a tények felidézése táplálja, mindenekelőtt a legnagyobb és leglényegesebb tény: a megtestesült Ige, az emberré lett második isteni személy szeretetből vállalt szenvedésének története. Ennek a történetnek a közepén ott áll a kereszt, a gyalázat fája, melyből a dicsőség trónusa lett. Hiszen itt mutatta meg Jézus Krisztus, hogy mire képes az Isten, itt nyilatkoztatta ki Isten irántunk való végtelen szeretetét. Ezért csak a keresztről árad értelmesség és béke a világra, egyéni életünkre és a történelemre, a kozmoszra és a világmindenségre. Ezért írja Szent Pál: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ nekem megfeszíttetett, és én is a világnak.” (Gal 6,14)

Enélkül imádságunk is szánalmas és hiábavaló erőlködés lenne csupán, mert senki sem képes a lelkét fölemelni Istenhez, csak Isten hajolhat le hozzá és emelheti föl magához Krisztus által, aki a kereszten felmagasztaltatva magához vonz mindeneket.

Imádunk téged, Jézus Krisztus,

imádunk téged vérrel verítékezésed éjszakáján,

imádunk elfogatásod sötét órájában,

imádunk a vallatás keserves perceiben,

imádunk a halálos ítélet kimondásának pillanatában,

imádunk megostoroztatásod fájdalmaiban,

imádunk tövissel való megkoronáztatásod kínjaiban,

imádunk kereszthordozásodban,

imádunk megfeszíttetésedben,

imádunk elhagyatottságodban,

imádunk halálodban,

imádunk a holtakhoz való alászállásodban –

imádunk feltámadásod ragyogásában.

Ámen.

A füzet letölthető a PPEK honlapról.

Létrehozva 2014. március 1.