“Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.” (Jn 15,9-17)

Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.

Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Ha nem is gyakoroljuk ezt a sorsvetést – amely egyfajta játékosságról és talán ószövetségi gyakorlatról tanúskodik, ami igencsak meglephet bennünket ilyen nagy horderejű vállalkozásban –, érdemes a mélyére tekinteni, mert a mélyben örök érvényű tanítást találunk.

Ha választanunk kell akár csak két dolog között is, amelyek közül mindkettő megfelel az evangélium követelményeinek és a hittől megvilágosított értelmünk mértékének is, és egyik felé sem billen jobban az ítélet mérlegének nyelve, akkor valóban sorsot vethetünk. Nem mintha a sorsvetés mágikus isteni közbelépés lenne. Másról van itt szó, a földi élet szegénységének elfogadásáról. Arról, hogy egyszerre nem utazhatok két helyre, hogy egyszerre nem csinálhatok két dolgot, hogy egyszerre nem lehetek két szerzetesrend tagja, két asszonynak a férje, egyszerre nem lakhatom állandóan falun is és városban is…

Arról van szó, hogy elfogadom az élet egyszeri adottságát, és azon belül élek teljes, Istennek adott életet. Az a soha meg nem szűnő keresés, amely nem Istenre, hanem a teremtett személyekre, tárgyakra és lehetőségekre irányul, valójában önkeresés. Az egyházmegyének is egy megyéspüspöke van, a plébániának egy plébánosa… Bízni kell Istenben, aki az emberi életet és az Egyház életét alkotta, hogy mellette áll azoknak, akikre feladatot bízott – korlátaik, törékenységük és gyöngeségük ellenére.

Aki egy életen át nem dönti el, hogy szüzességben éljen-e vagy házasságban, mert mindegyik mellett számára egyenlő súlyú érvek sorakoznak, az mélyen az evangélium szintje alatt él, mert a nőtlenséget nem a mennyek országáért választotta, hanem döntésképtelensége miatt maradt meg benne. Nem lehet a döntést akármeddig halogatni.

Elérkezik a pillanat, amikor a sorsvetéshez hasonló döntéssel egyedül Istenben bízva az embernek bele kell vetnie magát a teljes odaadás mélységeibe vagy a szüzesség, vagy a szentségi házasság oldalán. Az örökké érveket sorakoztató és sohasem döntő ember titkosan saját önzése mellett dönt, és így az Egyház életét is bénítja.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)

Létrehozva 2014. február 26.