Nyolcvan évvel ezelőtt véget ért a második világháború. 1945. május 8-án, Németország kapitulációja után az Egyesült Államok még mindig háborúban állt Japánnal. 1945. augusztus 6-án reggel 8:15-kor az amerikai légierő atombombát dobott a japán Hirosima városára. Három nappal később, augusztus 9-én egy másik bomba robbant Nagaszakiban. A két város romba dőlt. Az áldozatok számát körülbelül 200 000-re becsülték, szinte kizárólag civilek voltak. Hirohito császár augusztus 14-én elfogadta Japán feltétel nélküli kapitulációját.

Az Egyesült Államok politikai és katonai vezetése azt állította, hogy ez a mészárlás a konfliktus lerövidítését szolgálta, és sok amerikai és japán katona életét mentette meg, akik a hadműveletek elhúzódása esetén meghaltak volna. Pedig elegendő lett volna a bombát kizárólag katonai célpontra dobni, hogy látványosan demonstrálják a bomba erejét anélkül, hogy ennyi ártatlan embert mészároltak volna le. Az akkor hatályos, a háború törvényeiről és szokásairól szóló 1907-es hágai egyezmény 25. cikke kimondta: „Tilos bármilyen eszközzel támadni vagy bombázni védtelen városokat, falvakat, lakóhelyeket vagy épületeket.” De ezeket a szabályokat mindkét háborúzó fél már megsértette, ami a második világháború számos cselekményét erkölcstelenné tette.

Az atombomba volt és marad az emberiség által kitalált legpusztítóbb fegyver.

A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atomtöltetek 15, illetve 20 kilotonna erejűek voltak. A mai (amerikai, orosz és kínai) atomfegyverek 5-10-szer erősebbek, ha taktikai fegyverként használják őket, míg a stratégiai bombák tíz- vagy százszor erősebbek lehetnek.

A katolikus tanítás szerint azonban, bármennyire is szörnyű, de az atombomba kevésbé súlyos, mint egyetlen súlyos bűn.

Az ok, ahogy Aquinói Szent Tamás magyarázza, hogy „a halálos bűn fajtája szerint hatalmas gonoszság; meghalad minden testi kárt, még az egész anyagi világ romlását is” (Summa Theologiae, I-II, q. 73, a. 8, ad 3). A fizikai ártalom akár szerepet is játszhat az isteni gondviselésben és a nagyobb jó szolgálatára is állhat, de egyetlen halálos bűn rosszabb, mint az egész világegyetem összes fizikai ártalma együttvéve, mert közvetlen és önkéntes bűncselekmény Isten ellen, amely a lélek örök vesztét okozza, és a lélek jósága végtelenül felülmúlja a testét (Summa Theologiae, II-II, q. 26, a. 3).

Hiroshimában, akárcsak Nagaszakiban, néhány esemény mégis arra emlékeztet minket, hogy Isten szeretete erősebb a halálnál, és megvédhet minket minden gonosztól.

1945-ben Hiroshimában egy kis német jezsuita atyákból álló közösség élt a Nagyboldogasszony templom plébániáján, mindössze nyolc háztömbnyire a nukleáris robbanás epicentrumától.

Az egyik jezsuita, Hubert Schiffer atya (1915–1982) így emlékszik vissza: a misét éppen befejezték, és reggelizni mentek, amikor a bomba becsapódott:

„Hirtelen hatalmas robbanás töltötte be a levegőt, mintha egy mennydörgés csapott volna le. Láthatatlan erő emelt fel a székről, a levegőbe repített, megrángatott, megvert, körbe-körbe forgatott, mint egy őszi szélben repülő levél.”

A négy jezsuita egész nap a tűz, a füst és a mérgező felhők poklában volt, de egyikük sem szennyeződött sugárzással, és plébániájuk is megmaradt, míg az összes többi ház körülöttük megsemmisült, és senki sem élte túl. Amikor a szerzeteseket kimentették, az orvosok megdöbbenve állapították meg, hogy testük immunisnak tűnt a sugárzás és a robbanás egyéb káros hatásaival szemben. Schiffer atya még 37 évet élt jó egészségben, és részt vett a 1976-ban Philadelphiában tartott Eucharisztikus Kongresszuson. Akkor még a hirosimai közösség minden tagja életben volt. A bombák ledobásától kezdve a túlélő jezsuitákat több mint 200 alkalommal vizsgálták tudósok, de nem jutottak semmilyen következtetésre, csak annyit állapítottak meg, hogy túlélésük a robbanás után az emberi tudomány számára megmagyarázhatatlan esemény.

A jezsuiták megmenekülésüket a fatimai Szűz Máriának tulajdonították, akit minden nap rózsafüzér imádkozásával tiszteltek. „Misszionáriusokként” – vallotta Schiffer atya – „Fatima Szűz Máriájának üzenetét akartuk megélni hazánkban, ezért minden nap imádkoztuk a rózsafüzért.”

Hasonló csoda történt Nagaszakiban is. Ebben a városban állt a Mugenzai no Sono („A Szeplőtelen Kertje”) ferences kolostor, melyet Szent Maximilian Kolbe alapított. Az atombomba robbanása során ez a kolostor is sértetlen maradt, ahogyan Hirosimában a jezsuita ház. A nagaszaki ferencesek tisztelték a Szeplőtelent és terjesztették Fatima üzenetét. Kolbe atya, a Szeplőtelen apostola 1941. augusztus 14-én halt meg Auschwitzban.

Ezek az események megerősítenek egy nagy igazságot: nem az atombombától kell félnünk, hanem az emberiséget sújtó erkölcsi zűrzavartól. A bűn az egyetlen oka a minket elárasztó fizikai ártalomnak, mert ahogy Szent Pál mondja, a bűn által jött a világra a szenvedés és a halál (Róm 5,12). De az ima legyőzi a gonoszt, és Fatimában Szűz Mária megtanította, hogy a keresztény harcosok legfőbb fegyvere a szent rózsafüzér. 1957. december 26-án Agostino Fuentes atyával készített interjúban Lucia nővér, a fatimai látnokok egyike így nyilatkozott:

„A mennyei büntetés közeleg. … Isten úgy döntött, hogy a világnak az utolsó két gyógymódot adja a gonosz ellen, ez pedig a rózsafüzér és a Szűz Mária Szeplőtelen Szívének áhitata. Nincs más … Nincs olyan probléma, bármilyen nehéz is legyen, anyagi vagy különösen lelki természetű, mindannyiunk magánéletében vagy a népek és nemzetek életében, amit a szent rózsafüzér imádsága ne tudna megoldani”.

Ezért igaz, hogy a rózsafüzér imádság erősebb az atombombánál.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. június 27.