“Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, s viszontláttok.” (János 16,16)

Az evangélium éneklése közben tanúi lehettünk annak, hogy a húsvéti gyertya kialudt, szimbolizálva Krisztus mennybemenetelét az Atyához, negyven nappal a feltámadása után. Egyes festmények az Úr mennybemenetelének jelenetét ábrázolják, és az apostolokat felfelé tekintve látjuk, ahol néha az Úr teljes alakját, néha csak a lábát; más festményeken mintha azt látnánk, amit az Úr látott, amikor felment, vagyis a saját lábát és alatta az apostolok elmerengő arcát. Ez ugyanazon jelenet két különböző perspektívája, és éppen ezen a különböző perspektíván szeretnék veletek együtt elidőzni, miközben elmélkedünk a mennybemenetel misztériumáról.

Azért gondolom, hogy egy meditáció ezen a témán lelkileg hasznos lehet, mert az egész valóság, Isten változatlan örökkévalóságában és az idő frenetikus változásában, feltárja azt az isteni rendet, amely egyesíti a Teremtő Atyát a teremtményekkel, a Megváltó Fiút a megváltottakkal, és a megszentelő Szentlelket a megszentelt hívőkkel. És ezt a csodálatos összefonódást a természetfeletti és a földi dolgok, a szellem és a test között végérvényesen megalapozta a Szentháromság második személyének megtestesülése, Urunk Jézus Krisztusban egyesíti az emberi természetet és az isteni természetet a megváltás beteljesülésében. Krisztus az ember közbenjár a bűnös emberekért, Krisztus az Isten feláldozza magát az Atyának, hogy végtelenül jóvá tegye a végtelen Isteni Felség ellen elkövetett végtelen bűnöket. Nem tudjuk elképzelni a megváltást megtestesülés nélkül, sem a megtestesülést Isten és embertársaink iránti szeretet nélkül. Éppen ez a tökéletessége mutatja meg kétségtelenül szent vallásunk isteni mivoltát: csak egy Isten, aki a szeretet (1Jn 4,16) képes elképzelni azt az őrültséget, hogy megtestesüljön, hogy megváltsa azt a teremtményt, amely ellene lázadt. Csak egy megtestesült Isten méltó arra, hogy negyven nappal feltámadása után a sajátjai között maradjon, és elhalassza testi visszatérését a mennyei dicsőségbe.

Az Úr mennybemenetelét lentről szemléljük, mint a tanítványok, és látjuk, ahogy az Úr elindul, miután megígérte az apostoloknak, hogy elküldi nekik a Szentlélek, aki tíz nap múlva leszáll a Cenákulumba.

Látjuk lábait, ruhájának szegélyét és a felhőket, amelyek megnyílnak, hogy feltáruljon a mennyei udvar. Az mennybemenetelt az elválás és a nélkülözés pillanatának tekintjük, mert látjuk, hogy az Úr felemelkedik és elhagyja ezt a világot, mintha egy hosszú szünet lenne az Ő távozása és az idők végén dicsőséges visszatérése között. Magunkat hosszú és kimerítő háború harcosainak látjuk, akik király nélkül maradtak, gyenge vagy akár áruló tábornokokkal. Olyanok vagyunk, mint a zsidók, akiket Mózes a Sínai-hegy lábánál hagyott, és akik aranyborjút akartak építeni.

Ehelyett tudnunk kell, hogyan kell felülről nézni az Úr mennybemenetelére, ahogyan Ő látta: az apostolok egyre kisebbek és kisebbek lesznek, vonásaik egyre homályosabbá válnak, miközben a Paradicsom ragyogó fénye közeledik felettünk, és az angyali kórusok dicsőítése egyre tisztábbá válik; miközben a mennyei Jeruzsálem kapui nemcsak a Királyok Királya előtt nyílnak meg, hanem a régi törvény szent lelkei előtt is, akik húsvét előestéjén megszabadultak a limbusból [pokol tornáca]. Az Úr mennybemenetelét a pünkösd szükséges előfeltételének kell tekintenünk, a pünkösdöt pedig a kegyelem nélkülözhetetlen eszközének, amely felkészít minket a harcra, a győzelemre és a diadalom pálmaágának elnyerésére. Királyunk és Urunk távolléte lehetőséget ad nekünk, hogy hűséget tanúsítsuk iránta: nem akkor, amikor Ő győz és diadalmaskodik ellenségei felett, hanem akkor, amikor mindenki, még saját tábornokai is, elárulják Őt és átállnak az ellenséghez. És ahogy a zsidók között voltak olyanok, akik tudták, hogyan kell várni Mózes visszatérését a Törvény tábláival anélkül, hogy megnyugtató bálványokat építettek volna, úgy – és még inkább – az Egyházban is voltak, vannak és mindig lesznek olyanok, akik szem előtt tartják a Megváltó szavait: „Rövid idő, s már nem láttok, ismét rövid idő, s viszontláttok” (Jn 16,16). Még egy kis idő, és újra láttok: nem tudjátok a napot és az órát, mert az Úr úgy jön, mint az éjszaka tolvaj, mint a bölcs szüzek által várt vőlegény.

Kedves hívek, meg kell értenünk, hogy nekünk kell eljutnunk az Úrhoz a mennybe, mert az a mi igazi hazánk: Quæ sursum sunt quærite, mondta nekünk az Isteni Mester: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre” (Kol 3,1-2). Ebben a fényben az emberi véletlenek megkapják méltó súlyukat, mert visszavezethetők arra a κόσmoszra, amelynek Urunk az igazi és abszolút Pantokratora, mindennek Ura, az idő és a történelem Ura. Instaurare omnia in Christo (Ef 1,10) pontosan ezt jelenti: összefoglalni, visszavezetni az első elvre, elismerni Krisztus uralkodását. Ezért, hogy képesek legyünk olvasni a Non prævalebunt (Mt 16,18) isteni ígéretét a Kereszt és a Feltámadás, a szükséges küzdelem és a hibátlan győzelem tudatában.

Ha megértjük, hogy az egész emberiséget és mindannyiunkat egyénileg érintő földi események elválaszthatatlanul összefonódnak Isten örökkévalóságával; ha megértjük, hogy hitünk nem az emberből fakadó, immanens válasz a hit szükségességére, hanem a bizakodó és tudatos ragaszkodás egy olyan Isten tökéletes művéhez, aki meg akar minket menteni és megszentelni; ha az Úr mennybemenetelét a végítélet Rex tremendæ majestatis dicsőséges visszatérésének tükrében szemléljük, akkor rájövünk, hogy ez valóban csak egy modicum, egy rövid idő. Isten segítségének teológiai reményével újult erővel nézhetünk szembe ezzel a szünettel, ezzel a modicummal.

Kedves hívek, tudjuk, hogy ezek nehéz napok: a közelmúlt eseményei, Jorge Bergoglio halála, a konklávé összehívása, Leo pápa megválasztása egy olyan időszakban következik be, amikor évtizedek óta tartó válság, az elmúlt néhány szörnyű év, a trónbitorlás, az eretnekségek, a botrányok és szinte az egész katolikus hierarchia hitehagyása kimerített minket. Ehhez az eseményekhez hozzáadódik a globalista puccs, a világ uralkodóinak egyre nyilvánvalóbb ellenségessége az uralmuk alatt élőkkel szemben, valamint az Új Világrend zsarnokságának fenyegető kialakulása, annak ördögi terveivel. Mindannyian fáradtak és kimerültek vagyunk. Fáradtak vagyunk attól, hogy nyilvánvaló hazugságokkal kell harcolnunk, melyeket igazságként tálalnak nekünk. Fáradtak vagyunk attól, hogy a nyilvánvalót kell igazolnunk, amikor az egész rendszer az abszurdot terjeszti. Fáradtak vagyunk attól, hogy meg kell védenünk magunkat azoktól, akiknek segíteniük kellene minket. Fáradtak vagyunk attól, hogy meg kell védenünk magunkat azoktól az orvosoktól, akik meg akarnak mérgezni minket, azoktól a bíráktól, akik becsületes embereket akarnak bebörtönözni, miközben a bűnözőket szabadon engedik, a tévedéseket tanító tanároktól, az eretnekséget és erkölcstelenséget terjesztő papoktól és püspököktől. Nem erre vagyunk teremtve: nem a nyáj dolga parancsolni a pásztoroknak, a tanítványnak tanítani a tanárt, a betegnek leckéztetni az orvost. Ez az oka annak, hogy a hatalom létezik: hogy Jézus Krisztus, a Király és Pápa egyedüli hatalmának helyettesítő kifejezéseként kormányozzon a jó érdekében, és ne azért, hogy megsemmisítse azt az intézményt, amelyen belül gyakorolja azt, és szétszórja annak tagjait.

Fáradtságunk, keserűségünk, amikor látjuk, hogy a Gondviselés által oly gyakran kínált lehetőségek meghiúsulnak, az idegőrlő küzdelem fáradalma egy alattomos ellenséggel szemben, melynek nincs érvényes szövetségese: mindez a próbatétel idejének része. Ez a mi keresztünk, amelyet az Úr bölcsen úgy méretezett, hogy kegyelme által képesek legyünk végig vinni, egyéni és kollektív kereszt, amelyet egyetlen földi hatalom sem tud megváltoztatni vagy eltörölni. Ez a kereszt, amelyet az Egyháznak kell magára vállalnia, mert ez az egyetlen remény – spes unica – arra, hogy győztesen kerüljön ki ebből a korszakos küzdelemből: a passio Ecclesiæ nélkül lehetetlen, hogy a Misztikus Test az Ő Isteni Fejével együtt diadalmaskodjon. Sem béke, sem harmónia, sem jólét nem lehetséges ott, ahol az emberi remények nem Isten szent törvényének betartásán alapulnak, és nem ismerik el Jézus Krisztus egyetemes uralkodását.

Nem rajtunk – egyikünkön sem – múlik, hogy teljesen egyedülálló és rendkívüli körülmények között hétköznapi megoldásokat kínáljunk. Kötelesek vagyunk – és itt a regula Fidei bölcsessége segít nekünk – nem megváltoztatni semmit sem abból, amit az Úr tanított az Egyháznak, és amit az Egyház hűségesen továbbadott nekünk. Az, hogy továbbra is azt hisszük, amit atyáink hittek, nem foszt meg minket az örök dicsőségtől, csak azért, mert elutasítjuk a hamis pásztorok és zsoldosok által bevezetett újdonságokat. A különleges ítélet napján, halálunk pillanatában és az utolsó ítélet napján, az idők végén nem az Amoris Lætitia vagy a Nostra Ætate alapján fogunk ítéletet kapni, hanem az Evangélium alapján.

Éljünk tehát életünk minden pillanatát tudva azt, hogy ez a próbatétel ideje, és hogy minél hevesebb a harc, annál több kegyelmet ad nekünk Urunk, hogy harcolhassunk és győzhessünk. Ha igaz, hogy az Úr most fizikailag a mennyben van, akkor ugyanúgy igaz, hogy szolgáinak meg akarta adni azt a hatalmat, hogy az oltár legszentebb szentségében továbbra is jelen legyen. Minden tabernákulum, bármennyire elhagyatott és elhanyagolt is legyen az emberek ostobasága miatt, visszahozza ebbe a könnyek völgyébe a menny dicsőségét, az angyalok és szentek imádását, a megtestesült Isten valós jelenlétét. Igaz: a húsvéti gyertya lángja kialudhat, de az Eucharisztikus Királyt tisztelő vörös fényű örökmécses lángja tovább ég. Ragyogjon mindannyiunkban a szeretet lángja is, hogy lelkünk kevésbé legyen méltatlan arra, hogy a Szentháromság lakóhelyévé váljon. Így legyen.

+ Carlo Maria Viganò, érsek

2025. május 29.

Ascensione Domini

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. június 7.