XIX. fejezet.
Hogyan kell harcolnunk a test bűnei ellen?

Ez ellen a bűn ellen különleges, a többitől eltérő módon kell küzdened.

A haladás rendje szempontjából három időt kell megkülönböztetned: A kísértés előtti, a kísértés alatti és a kísértés utáni időt.

A kísértés előtt a harc arra irányul, hogy eltávolítsd a kísértést előidéző okokat.

Először is ne úgy küzdj e bűn ellen, hogy szembe állj vele, hanem úgy, hogy teljes erődből kerüld azokat az alkalmakat és személyeket, amelyek a legkisebb veszélyt is hozhatják rád. Ha néha mégis szükségessé válnék, hogy ilyes valakivel érintkezz, intézd el a lehető leggyorsabban, szerény és komoly arccal, s a vele végzett munkában inkább találj némi keserűséget, semmint túláradó édességet és örömet.

Ne bízz abban, hogy te nem érzed és már több esztendő óta nem érezted a test töviseit, mert amit ez az átkozott bűn sok éven keresztül nem tett, azt megteheti egy pillanat alatt; gyakran titokban készül rá és gyógyíthatatlan sebet üt, ami annál többet árt, minél barátságosabb formában jelentkezik és minél kevesebb gyanút kelt.

A tapasztalás megmutatta és mutatja egyre most is, hogy még nagyobb a veszély, ha az érintkezés bizonyos személyekkel, megengedett dolgok ürügye alatt történik, mint aminő a rokonság, tartozó kötelesség, vagy a szeretett személy erényessége. Mert a gyakori, elővigyázatosságot nélkülöző érintkezésből az érzéki élvezet mérge származik, mely lassan, észrevétlenül szivárog be, és a lélek velejéig hatol. Általa úgy elsötétül a megismerés, hogy az ember kezdi a veszedelmes dolgokat, a szerénytelen pillantásokat, a kölcsönös gyöngéd szavakat, a szórakozás szabad élvezetét semmibe sem venni. A másik fél így lassankint egyre tovább megy és romlásba, vagy valami nehezen és csak nagy fáradsággal legyőzhető kísértésbe visz bennünket.

Ismételten figyelmeztetlek: „Menekülj, mert te vagy a kóc a tűz mellett. Ne bízz abban, hogy le vagy öntve a szilárd és jó akarat vizével, s készebb volnál meghalni, mint Istent megbántani. Mert a gyakori találkozás által a tűz heve lassankint kiszárítja a jóakarat vizét és mikor az ember legkevésbé számít rá, a tűz úgy belekap az akaratba, hogy az nem tekint többé se rokonságot, se barátságot, nem törődik sem Istennel, se becsülettel és nem fél sem a haláltól, sem a pokol minden büntetésétől. Azért menekülj, menekülj, ha nem akarod a biztos megtámadtatás, elfogatás és megöletés veszélyének kitenni magad.

Másodszor óvakodj a semmittevéstől, légy éber, s gondolataidban és cselekedeteidben tartsd mindig szem előtt, mivel tartozol állapotodnak.

Harmadszor, elöljáróidnak sohase szegülj ellen, hanem engedelmeskedj nekik, könnyen, gyorsan teljesítve a rád bízott dolgokat. Még készségesebben teljesítsd azokat, amelyek megaláznak, s akaratod és természetes hajlandóságod ellen vannak.

Negyedszer, sohse ítéld el felebarátodat, különösen, ha erről a vétekről van szó. Ha az illető bukása nyilvánvaló, légy részvéttel iránta, ne botránkozz meg fölötte és ne gúnyold ki, hanem inkább szedd le belőle magadnak az alázatosság gyümölcsét és önmagad megismerését, elismerve, hogy por és semmi vagy. Közeledj ima útján az Istenhez, és óvakodj jobban, mint valaha az olyan érintkezéstől, melyben a veszedelemnek csak árnyéka is rejtőzik.

Ha azonban könnyelműen elítélsz és megvetsz másokat, akkor Isten saját költségedre veszi munkába megjavításodat, amennyiben megengedi, hogy ugyanabba a hibába ess, belásd elbizakodottságodat, s alázatosan törekedj úgy egyik, mint másik vétkedből kigyógyulni. De meg, ha nem is buknál el, lelkületedet azonban nem változtathatnád meg, állapotod helyessége akkor is nagyon kétséges volna.

Végül ötödször, jól vigyázz, hogyha netalán lelki élvezetek adományában és megízlelésében volna részed, bizonyos hiú tetszelgésbe ne ess, és azt ne gondold, hogy most már valami vagy és ellenségeid többé nem kaphatnak meg, mert úgy érzed, hogy megvetéssel, utálattal és gyűlölettel gondolsz rájuk. Ha ebben a tekintetben nem vagy elég elővigyázatos, könnyen elbukhatsz.

A kísértés ideje alatt figyeld meg, vajon az belső, vagy külső okból ered. Külső okon a szem és fül kíváncsiságát, a feltűnő ruházatot és az ilyen bűnre ingerlő társaságokat és beszélgetéseket értem. A gyógyítás eszköze ez esetben a szemérmesség és szerénység, mely semmi olyant nem kíván látni, vagy hallani, ami erre a bűnre ingerel, valamint a fönt említett menekülés.

A belső ok származhat a test érzékiségéből, a gondolatokból, melyeket rossz szokásaink idéznek elő, vagy az ördög sugallataiból.

A test túlságos érzékiségét böjtöléssel, virrasztással, testi fenyítékkel, vagy más hasonló műveletekkel kell mérsékelnünk, amelyek alkalmazásánál azonban elővigyázat és engedelmesség vezessen bennünket.

Ami a gondolatokat illeti, bárhonnan jöjjenek is, gyógyszereik a következők: különféle foglalatosságok, állapotunknak megfelelő gyakorlatok, ima és elmélkedés.

Az ima ilyen esetekben a következő módon történjék: Amint észreveszed, nem is maguknak az ilyen gondolatoknak, hanem azok előhírnökeinek a közeledtét, gyorsan vonulj vissza lélekben a Megfeszítetthez, és mondd: „Jézusom, édes Jézusom, jöjj gyorsan segítségemre, hogy az ellenség foglyul ne ejtsen.” Öleld át időnkint a keresztet, amelyen Megváltód függ, csókold meg ismételten szent lábainak sebeit és fohászkodj bensőségesen: „Fölséges sebek, tiszta sebek, szent sebek, sebesítsétek meg most ezt a nyomorult, tisztátalan szívet, azáltal, hogy szabadítsátok meg a bűntől.”

Az elmélkedést illetőleg nem ajánlom, mint ahogy azt egyes könyvek teszik, hogy az érzéki vágyódás kísértésének a pillanatában, ennek a bűnnek az utálatosságát, telhetetlenségét, a belőle származó bajokat és keserűségeket, valamint következményeit, a javak, az egészség és becsület pusztulását és más hasonló pontokat mérlegelj. Mert ez az eszköz nem mindig vezet biztosan a kísértés legyőzésére, sőt még árthat is. Míg ugyanis a megismerés egyrészt elűzi ezeket a gondolatokat, másrészt alkalmat nyújt arra, hogy gyönyörködjünk bennük és beleegyezzünk az érzéki kívánságba. A helyes eszköz sokkal inkább az, hogy ne csak maguktól a gondolatoktól meneküljünk, hanem minden olyasmitől is, ami ellenkezik velük és így visszaidézi azokat.

Válaszd ezért elmélkedésed tárgyául inkább a mi megfeszített Megváltónk életét és szenvedéseit. S ha elmélkedésed alatt ugyanazok a kísértő gondolatok, akaratod ellenére ismét visszatérnének, s a szokottnál jobban kínoznának (ami igen könnyen megtörténhetik) ne ijedj meg, az elmélkedést ne szakítsd félbe, s ne fordulj feléjük, hogy ellenük szegülj, hanem folytasd a tőled telhető legnagyobb bensőséggel elmélkedésedet. Annyira ne törődj ezekkel a gondolatokkal, mintha nem is a tieid volnának. Mert ennél jobb mód az ellenszegülésre nincsen, még akkor sem, ha állandó harcot folytatnának is ellened.

Elmélkedésedet azután ezzel, vagy hasonló kéréssel fejezd be: „Szabadíts meg engem, ó Teremtőm és Megváltóm ellenségeimtől, szenvedéseidnek és kimondhatatlan jóságodnak a tiszteletére.” Gondolataidat azonban ne irányítsd a vétekre ilyenkor se, mert már a puszta rágondolás sem veszélytelen.

Sohase keveredj vitába a kísértéssel, és ne kutasd, vajon beleegyeztél-e, vagy sem. Mert az ördög, a jónak látszatával kelepcébe akar csalni, nyugtalanná, bátortalanná és kishitűvé akar tenni, vagy abban reménykedik, hogy miközben szellemedet ilyen gondolatokkal foglalkoztatja, megnyeri beleegyezésedet a bűnös gyönyörködéshez.

Azért ilyen kísértés esetén (feltéve, hogy a beleegyezés nem volt nyilvánvaló), elég, ha röviden bevallod az egészet lelkiatyádnak, és azután tanácsaihoz alkalmazkodva megnyugszol anélkül, hogy tovább foglalkoznál vele. Arra azonban ügyelj, hogy őszintén tárd fel előtte minden gondolatodat és hogy valamiféle tekintet, vagy álszégyen vissza ne tartson.

Ha általában minden ellenségünk legyőzéséhez szükségünk van az alázatosság erényére, úgy ezzel a vétekkel szemben még a szokottnál is jobban meg kell alázkodnunk. Mert ez a bűn majdnem mindig a gőg büntetése.

A kísértés elmúltával, bármily szabadnak és biztosnak érzed is magad, mégis teljesen távol kell tartanod magadat minden olyasmitől, ami kísértésed okozója volt. Még akkor is meg kell ezt tenned, ha az erényre, vagy valami más jóra való tekintetből hajlandóságot éreznél másképpen cselekedni. Mert ez csak a mi romlott természetünk csalása és alattomos ellenségünk csapdája, mely a világosság angyalának képében, sötétségbe akar csalni bennünket.

XX. fejezet.
Hogyan küzdjünk a restség ellen?

Ha nem akarsz a hanyagság nyomorult szolgaságába kerülni, amely nemcsak a tökéletesség útját zárná el előled, hanem kiszolgáltatna ellenségeidnek is, kerülnöd kell minden kíváncsiságot és földi ragaszkodást, és el kell utasítanod magadtól minden olyan foglalkozást, amely nem illik állapotodhoz. Majd pedig kövess el mindent, hogy eleget tégy jó sugallataidnak és feljebbvalóid parancsainak oly módon, hogy mindent a maga idejében és úgy végezz, amint az nekik tetszik.

Ne tétovázz egy pillanatig sem. Mert az első kis halasztás másikat, majd harmadikat és még többet von maga után, s a későbbieknek a hajlandóság már könnyebben enged, mint az elsőnek, mert ilyenkor már csábítja és fogva tartja a kedvtelés, amit megízlelt. Így történik aztán, hogy az ember vagy későn fog bizonyos dologhoz, vagy mint unalmasat teljesen elmulasztja azt.

Így fejlődik ki lassankint a restség szokása, mely végül annyira visz bennünket, hogy amikor rabságában vagyunk, megfogadjuk, hogy majd máskor nagyon gondosak és szorgalmasak leszünk, mert magunk is szégyelljük, hogy idáig ennyire hanyagok voltunk.

Ez a restség mindenre kiterjed és nemcsak akaratunkat mérgezi meg, undort keltve benne minden munka iránt, hanem elvakítja az értelmet is, hogy az ne lássa meg, hogy milyen hiábavaló és alaptalan az elhatározásunk, hogy majd a jövőben elvégezzük, amit a jelenben kellene megvalósítanunk, és amit most teljesen önkényesen elmulasztunk, vagy máskorra halasztunk.

Az sem elegendő, hogy a reád váró munkát éppen csak sietve elvégezd, hanem a munka természetének és mineműségének legmegfelelőbb időben és a kiviteléhez szükséges legnagyobb gondossággal kell azt elvégezned úgy, hogy a lehető legtökéletesebb legyen.

Mert ha az ember idő előtt elvégzi a munkáját, csak azért, hogy gyorsan, anélkül, hogy jó munkára törekednék, megszabaduljon tőle és azután a nyugodt semmittevésnek adhassa át magát, amire irányult már a gyorsan elintézett munka közben is minden gondolata, az nem szorgalom, hanem finom restség.

Ez a nagy hiba abból származik, hogy nem gondoljuk meg milyen nagy érték a jó munka, ha azt megfelelő időben és azzal az elhatározással végezzük el, hogy szembenézünk mindazzal a fáradsággal és nehézséggel, amit a restség okoz a fiatal harcosnak.

Vedd ezért gyakran fontolóra, hogy a léleknek egyetlen Istenhez emelkedése és egyetlen térdhajtás Isten tiszteletére többet ér, mint a világ minden kincse, és hogy valahányszor legyőzzük önmagunkat, vagy vétkes szenvedélyeinket, az angyalok dicsőségteljes győzelmi koronát hoznak lelkünknek a mennyből.

Gondolj azonban arra is, hogy Isten lassankint megvonja a resttől a neki juttatott kegyelmeket, míg a szorgalmasban gyarapítja azokat, hogy végül a számára fenntartott öröm részesévé tegye.

Ha kezdetben talán nem mersz nagylelkűen elébe menni a fáradalmaknak és nehézségeknek, akkor rejtsd el azokat magad elől, hogy kisebbeknek lásd őket, mint aminőknek a rest tartja. Látod például, hogy bizonyos erény elérésére, annak igen sok indulatát kell felkeltened magadban, hogy a nehézségek még hosszú napokon át eltartanak, a legyőzendő ellenség pedig sok és erős. Kezdd el ilyenkor a megfelelő indulatok felkeltését úgy, mintha csak egynéhányról volna szó, és mintha csak néhány napi fáradozásra volna szükséged. Küzdj csak egy ellenség ellen, mintha többel nem is kellene harcolnod, és bízzál szilárdan, hogy Isten segítségével erősebb leszel, mint ők. Ily módon a restség lassankint alábbhagy és az ellenkező erény utat talál a lelkedbe.

Ugyanígy járj el az imádságnál. Imagyakorlatod körülbelül egy órát vesz igénybe, és restségednek ez nagyon terhére esik. Úgy fogj hát hozzá, mintha csak egy negyedóra felét akarnád imára fordítani, így aztán könnyen térsz majd át a negyedóra másik felére és a többi időre, ami még hátra van. Ha a második, vagy a következő fél negyedórák valamelyikében erős kedvtelenséget tapasztalnál, és túlságosan nehezedre esnék az ima, inkább hagyd abba, mintsem, hogy unottan végezd, és folytasd valamivel később.

Ugyanezt cselekedd munkáiddal is. Ha megtörténik, hogy többféle munkát kell végezned, és restséged soknak és nehéznek találja azokat és nyugtalanságot okoz, vedd elő, és kezdd el valamelyik munkát úgy, mintha több nem is várna rád. Maradj azután emellett szorgalmasan. Így sorjában elvégzed valamennyit és pedig sokkal kevesebb fáradsággal, mint ahogy restségedben elképzelted.

Aki nem a leírt módon jár el és a mutatkozó fáradságnak és nehézségnek nem megy bátran elébe, azt annyira hatalmába keríti a restség, hogy az erény gyakorlásával kezdetben járó fáradságok és nehézségek nem csak akkor nyugtalanítják, amikor valóban jelen vannak, hanem aggodalmat és lehangoltságot okoznak még távolból is, amennyiben állandó félelemmel töltik el, hogy az ellenség bármikor megtámadhatja, vagy nyomában jár, hogy megterhelje. Ezért aztán nyugtalan lesz még nyugalmában is.

Tudnod kell, keresztény lélek, azt is, hogy a restség bűne, rejtett mérgével nemcsak azokat az első kis gyökerecskéket teszi tönkre, melyekből az erényes szokásoknak kellene fakadniuk, hanem a már megszerzett szokásokat is elrontja. Mert, mint a féreg a fába, úgy rágja bele magát ez a méreg a lelki életbe, és elpusztítja azt. A gonosz lélek pedig mindenkit, de főképpen azokat, akik lelki életet akarnak élni, megkörnyékezi így, hogy tőrbe csalhassa.

Őrködj azért keresztény lélek, ima és jócselekedetek által, s ne késlekedj menyegzői ruhád megszövésével, mert abban kell majd fogadnod a Vőlegényt.

Jusson eszedbe mindennap, hogy Az, aki a reggelt adja, nem ígérte meg az estét is, és ha megadja az estét, nem lehetsz biztos a reggel felől. Használd fel tehát életed minden pillanatát Isten tetszése szerint, úgy, mintha a következő idő már nem állana rendelkezésedre, Tedd ezt annyival is inkább, mert pontos számadást kell adnod minden pillanatodról.

Végezetül figyelmeztetlek, hogy elveszettnek kell tekintened azt a napot, amelyen sokféle ügyet elintéztél ugyan, de nem arattál győzelmeket rossz hajlamaid és akaratosságod fölött, nem mondtál köszönetet Istennek jótéteményeiért, kiváltképpen pedig érted elviselt keserves kínszenvedéseiért és azért az atyai fenyítésért, melyre akkor méltat, mikor saját szenvedéseinek drága kincseiben részesít.

XXI. fejezet.
A külső érzékek féken tartása. Miképpen juthatunk el ezúton az Istenség szemléletére

A külső érzékek féken tartásához és megfelelő szabályozásához nagy figyelem és állandó gyakorlat szükséges. Mert a vágyódás, mely megromlott természetünk indulatait irányítja, nagymértékben hajlandó arra, hogy az élvezetet és saját kielégülését keresse. Mivel pedig önmagától nem képes ezt elérni, az érzékeket használja fel katonáinak és természetes szerszámainak, melyek segítségével megragadja a tárgyakat, magához vonzza, és mélyen belenyomja képüket a lélekbe. Ebből keletkezik aztán az élvezet, mely a testnek és a léleknek a kapcsolata folytán, mint valami ragályos kór, átterjed az érzékek mindazon részeire, melyek képesek befogadására, és így az egész embert tönkreteszik.

Ha ettől az annyira veszedelmes elrákosodástól óvakodni akarsz, a következő eszközzel élj: Ne engedj érzékeidnek túl sok szabadságot és ne érzéki élvezetekre használd fel őket, hanem csak jó célra, melynél a hasznosság, vagy a szükségesség indít alkalmazásukra. Ha észrevétlenül túlságosan messzire mentek volna, húzd gondosan vissza, és szabályozd őket az értelem tanácsa szerint, hogy ne váljanak a hiú élvezetek nyomorult rabszolgáivá, hanem mindenből nemes zsákmányt vigyenek a léleknek. Az önmagában összeszedett lélek így aztán erejük által, szinte szárnyakon emelkedik a mennybe és az isteni dolgok szemléletére.

Ehhez a következő módon járj el: Ha valamely tárgy felkínálkozik külső érzékeidnek, a teremtett dologban ne azt nézd, ami érzékeidnek hízeleg, hanem azt keresd, milyen táplálékot nyújt lelkednek. Gondold meg, hogy az a bizonyos tárgy mindabból, ami érzékeid elé kerül, semmit sem bír saját magától, hanem mindez Isten műve. A láthatatlan isteni Szellem adja meg azt a létet, azt a szépséget és mindazt a jót, ami benne van. Örvendezz tehát, hogy az Úr, a te Istened az egyedüli oka és alapja a dolgok sok és különféle tökéletességének, s hogy Ő valamennyit a legmagasztosabb módon magában foglalja, mert hiszen azok mind csak elenyészően csekély fokát képezik az Ő végtelen isteni tökéletességének.

Ha azt vennéd észre, hogy valami szép és nemes dolog leköti figyelmedet, gondolatban vezesd vissza azt a teremtményt a semmibe, szögezd szemedet az ott jelenlévő Teremtőre, aki neki a létet adta és miközben egyedül csak Őbenne örvendezel, mondd: „Ó isteni Valóság, ó legnagyobb és mindenekfelett kívánatos Jóság, mennyire örülök, hogy egyedül Te vagy minden teremtett lénynek végtelen ősoka.”

Éppígy, ha fákat, növényeket, vagy más hasonló dolgokat látsz, lélekben gondold meg, hogy a bennük lévő életet nem önmaguktól bírják, hanem attól a Szellemtől, amelyet nem láthatsz ugyan, de amely egyedül élteti őket. Eközben így szólhatsz: „Ő az igazi élet, akiből, akiben, és aki által mindenek élnek és növekednek. Ó mily boldogan élek ebben a szívben!”

Ha állatokat látsz, akkor is emelkedj lélekben Istenhez, aki nekik érzést és mozgást adott és mondd: „Ó mindenek első mozgatója, aki magad mozdulatlan vagy, mennyire örülök a Te változhatatlanságodnak és mozdulatlanságodnak!”

Ha úgy érzed, hogy a teremtmények szépsége magához vonz, akkor válaszd el azt, amit látsz, a Lélektől, amelyet nem látsz, és vedd fontolóra, hogy minden külsőleg szemedbe ötlő szépség egyedül a láthatatlan Szellemtől származik, aki ezt a külső szépséget létrehozza. Örvendezz efölött és mondd: „Ezek annak a teremtetlen Folyamnak apró patakocskái, annak a végtelen Tengernek apró cseppjei, mely minden jót magában foglal. Ó, hogy örvendez legbelsejében a szívem, ha az örök megmérhetetlen Szépségre gondolok, mely minden teremtett szépség ősoka.”

Ha jósággal, bölcsességgel, igazságossággal és más erényekkel felékesített embert látsz, akkor különböztesd meg benne azt, amivel magától bír, attól, ami a mennyből való, és így szólj a te Istenedhez: „Ó, minden szentség és erény leggazdagabb Kincse, kimondhatatlan az a gyönyörűség, amit akkor érzek, ha elgondolom, hogy általad és tőled származik minden jó, s hogy mindez semmi a Te isteni tökéletességeidhez képest! Köszönetet mondok neked, Uram, ezért és mindazért az egyéb jóért, melyben felebarátaimat részesítetted. Emlékezzél meg, ó Uram, az én szegénységemről, ne feledkezz meg arról, hogy erre vagy arra az erényre… különösen nagy szükségem van.”

Ha valami jó munkába kezdesz, gondolj arra, hogy ennek a cselekedetednek első oka Isten, és te csak eleven szerszám vagy az Ő kezében. Emeld tehát hozzá gondolataidat és mondd: „Ó, világ leghatalmasabb Ura, bensőséges örömmel ismerem el, hogy Nélküled semmire sem vagyok képes, és hogy Te minden cselekedetben, mint annak első és főoka együttműködöl.”

Ha ételt vagy italt élvezel, vedd fontolóra, hogy Isten az, aki a táplálékoknak ízt ad. Csak, benne örvendezz és mondd: „Ó lelkem, Istenen kívül nincs valódi élvezet. Igazi gyönyörűséget egyedül csak Nála találhatsz.”

Ha valami kellemes illat a tetszés érzését váltja ki belőled, ne állapodj meg ennél az élvezetnél, hanem emelkedj lélekben az Úrhoz, akitől ez a jó illat ered és a benső vigasztalás érzésével mondd: „Tedd, ó Uram, hogy miként én most örömet érzek afelett, hogy ez az édesség Tőled származik, akként a lelkem, minden földi élvezettől megfosztva, azt teljesen levetve a magasba emelkedjék és jó illatként hozzád szálljon.”

Ha kellemes hangok ütik meg füledet, fordulj lélekben Istenhez, és mondd: „Ó Istenem, örvendezik a lelkem a Te végtelen tökéletességeidnek, amelyek nemcsak egymás közt alkotnak földöntúli összhangot, hanem az ég angyalaival és az összes teremtményekkel együtt csodálatos hangversenyt hoznak létre.”

Létrehozva 2025. május 16.