I. rész

A lelki embert, az Isten Lelkétől vezetett embert arról lehet megismerni, hogy tud hallgatni – oda-hallgatni. Nem arról, hogy mindent tudna, sőt nem is akar mindent tudni. Még saját magát is mindig újra megkérdőjelezi. A lelki ember életét nem a maga elképzelései, kívánságai szerint rendezi el, hanem megkérdezi az Élet Urát: Mi a Te akaratod? Mit akarsz tőlem, itt és most?

Jézus példája

Jézus mindig az Atya akarata szerint járt. Egyetlen alkalommal sem próbálta a maga akaratát keresztülvinni, a saját elképzelését megvalósítani, mindig az Atya akarata volt az iránytű: “Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” ( Jn 6,38); “Semmit sem tehetek magamtól, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” (Jn 5,30)

Jézusról azt is tudjuk, hogy mindig visszatért a csöndbe, hogy hallgasson az Atyára, napkeltekor, vagy késő este (Lk 4,42; Lk 21,37.) – újra meg újra elvonult egy magányos helyre, hogy egyedül legyen az Atyával, és meghallhassa az Atya akaratát. Mielőtt meghívta apostolait, előtte egész éjszakára visszavonult. (Lk 6,12.)

Két fülünk van

Hogy Isten mennyire komolyan veszi a hallgatás-odahallgatás tényét, azt már abból megsejthetjük, hogy két fülünk van és csak egy szájunk.

S ennek ellenére túl sokat beszélünk és túl keveset hallgatunk. Alighogy valaki elkezdett hozzánk beszélni, már belevágunk a szavába, még csak azt sem engedjük, hogy a másik kifejtse a gondolatait, nem engedjük, hogy befejezze a gondolatmenetét. Alighogy kinyitotta valaki a száját, máris tudni véljük a problémáját. Nem hallgatunk végig oda. De van egy másik hiba is: egyáltalán nem hallgatunk oda, nem oda hallgatunk. Gondolataink egészen máshol járnak.

S a harmadik hiba, hogy csak arra figyelünk, ami érdekei, ami tetszik. Ami nem érdekel, azt meg sem hallom, az nem is érint, azt meg sem fontolom, hiszen arról megvan a magam elképzelése.

Tanuljunk meg hallgatni a hétköznapokban

Ha meg akarunk tanulni lelki módon odahallgatni, akkor elsősorban be kell gyakorolnunk a hétköznapi odahallgatást. Csak figyeljük meg, mennyi konkrét felszólítást egyszerűen meg sem hallanak, akár az imacsoportban. Pl.: “most énekeljük el a 1., a 2. és a 4. versszakot” – és sokan minden további nélkül beleéneklik a harmadikat is. Vagy elhangzik a felszólítás, hogy a következő ének után tartsunk egy kis csöndet, de valaki nem figyelt oda, és a beálló csendben nagy lelkesen elkezd imádkozni. A lelki odahallgatás – a hétköznapi figyelmes hallgatással kezdődik.

Mi a fontos?

A lelki odahallgatás azt is jelenti, hogy megtanulom megkülönböztetni, hogy mi a valóban fontos számomra – és mi nem az. Milyen sok fölösleges beszéd rabolja el az időt, mert haszontalan dolgokról beszélünk, melyek egészen mellékesek, alárendeltek mivoltuknál fogva.

Tegnapelőtt volt egy beszélgetésem valakivel, aki nagyon elfoglalt. Az ideje pontosan be volt osztva. S mégis a beszélgetési időnek egyharmada azzal ment el, hogy az illető háborgott a bürokratikus hibák miatt, úgy hogy többször meg kellett próbálnom visszaterelni a beszélgetést a lényegre, amiért tulajdonképpen összejöttünk.

Vagy van olyan lelkész barátom, aki minden beszélgetésünkkor azt sorolja el, hogy milyen sok beszédre kell készülnie, hova kell sietnie, és ezzel elmegy az idő, és nem jutunk lényegesebb dolgok megbeszélésére. Meg kell tanulni a fontosra, a lényegesre figyelni – fel kell tennem a kérdést: mi az, amit most el akarok érni? Mit kíván tőlem az Úr? Szolgálja ez most a döntésemet, vagy eltávolít tőle és csak az időmet pocsékolom?

A nagy viszálykeltő – zavarkeltő – ugyanis, a sátán, nemcsak a nagy túlzó és a nagy pusztító, hanem a nagy elterelő is. Mellékes dolgokba sodor minket, és egészen jelentéktelen dolgok miatt is vitákat kelt, és akkor máris létrejött, amit akart: eltávolodtunk az Úrtól.

Hogyan jön létre a lelki odahallgatás?

Suenens bíboros a würzburgi nemzetközi találkozón erre jó példát adott. Valaki megkérdezte: “Bíboros Úr hogyan mondaná meg pontosan, hogy mi a Szent ?” S erre a válasz: “Ezt nem tudom kapásból megmondani. De hagyjon időt, hogy gondolkozzam és megkérdezzem a Szentlelket!”

A tapasztalt, bölcs Bíboros először gondolkozik, aztán a Szentlélekhez fordul – és nem ad egy előre gyártott, gyors feleletet, ahogyan mi olyan gyakran tesszük.

Átgondolni Isten szíve előtt – és megkérdezve a Szenttelket- hát ez a lelki odahallgatás. Problémámat Isten elé viszem, magamtól nem tudom rá a választ, engedem, hogy Isten adjon választ.

Ha minél többet tanulunk, ha tanuljuk a módot a válasz megtalálására, akkor válaszaink egyre precízebbek, pontosabbak lesznek. Olyan tiszták és találóak, mint a Bíboros válasza: “Mi a szent? – Hát egy normális keresztény!”

S aztán ezt az állítását még két másik rövid mondattal egészítette ki: “A normális keresztény nem középszerű keresztényt, átlagkeresztényt jelent. A normális keresztény az, aki normáját Jézus Krisztus szerint állítja fel.” Hát nem csodálatosan egyszerű és érthető ez? Milyen hosszan vitatkozhattunk volna, fogalmazgathattunk volna, hogy meghatározzuk, mi a szent. S a Bíboros három rövid mondatban összefoglalta.

S ez az Isten Lelkére való odafigyelés! Nem a magam eszméi, elképzelései, kívánságai a mérvadók, hanem Jézus Krisztus normája – az Atya Akarata!

(Fordította: egy testvér)

Itt folytatódik a tanítás

Létrehozva 2017. szeptember 28.