Úgy néz ki, a Napnyugaton váratlan reneszánsza lett annak, amit kulturális kereszténységnek nevezünk. A szekuláris progresszióból kiábrándulva egyre többen csatlakoznak a keresztény világkép valami homályos védelméhez, még Richard Dawkins is ugye megtalálta magában a „kulturális keresztényt”, bár ezt azzal a dacos kitétellel vállalja fel, hogy a keresztény hit természetesen továbbra is egy irdatlan nagy baromság. Viszont mellette ott van egyre több híresség, tudós, politikus, színész, influenszer, aki a küldetéséhez kifejezetten erőt merít a keresztény világképből, és erről nyíltan is beszél.

Más hangulatban történik ma a keresztény kultúra melletti kiállás, mint amikor a történelem határozottan ellentétes irányba folyt és a védelmezők mindig éppen a következő vesztes csatájukat vívták. A mostani szellemi kavalkádban megint egy kicsit errefelé csörgedezik a történelem, és lehet, hogy a folyásirány egy ideig így is marad. Én ezt civilizációs szempontból egyáltalán nem bánnám, sok bajtól óvhatna meg, de helyénvaló egy sürgető figyelmeztetés, mégpedig az evangélista figyelmeztetése: a kulturális kereszténység kevés lesz a végső elszámolásnál!

Ez a figyelmeztetés nemcsak Richard Dawkinsnak szól, meg a novícius hírességeknek, akik most épp a kulturális kereszténységet látják a jövő ideológiájának, hanem mindazoknak, beleértve a politikusokat és a haladók őrületeiből kiábrándult egyszerű honpolgárokat, akik számára a kereszténység csupán kultúra. Lássunk tisztán: a kulturális kereszténység a só és a világosság másodlagos hatása a világban, nem maga a só és a világosság! A keresztény kultúra a keresztény hit valamiféle társadalmi lecsapódása, a megfékezett romlás, a derengő éjszaka, nem maga a kereszténység. A kereszténység – a só és a világosság – elválaszthatatlan Jézus Krisztus személyétől, az evangéliumtól, a benne éledő új reménytől, az újjászületéstől, az eljövendő világ ígéretétől, és igen, az utolsó ítélettől.

A kulturális keresztény még kívül van a kereszténységen, csak élvezi a holdudvarát.

Van ezzel kapcsolatban Jézusnak egy ijesztő tanítása, ami abban a hegyibeszédben hangzik el, amelyet sokan a keresztény moralitás felsőbbrendűségét bizonyító szövegként idézgetnek. Erre gondolok:

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,21-23)

Jézus itt olyanokról beszél, akik őt szavakkal Úrnak nevezik, akik elvben azonosulnak vele, az ő nevében cselekszenek, rá hivatkoznak, de valójában, az égi mérce szerint gonosztevők. A végső elszámolásnál nem lesz elég, hogy Jézus nevében szembeszálltak a gonosszal, vagy hogy úgymond keresztényként cselekedtek. Az sem lesz elég, hogy keresztényként jót cselekedtek. „Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram…” Sok kulturális kereszténnyel fog megtörténni, hogy Jézus az utolsó napon azt mondja nekik: nem ismerlek titeket!

De tényleg megtörténhet ez? Nem túlzás ilyet állítani? Nem rossz emlékű fundamentalista radikalizmus, hisztérikus ébredési prédikáció az ilyen vádaskodás? Nos, a szavak Jézustól származnak. Ugyan mondhatnánk-e keresztényekként Jézus Krisztus szavaira, hogy nem igazak? Vajon lehet-e más mércéje a kereszténységnek, mint Jézus Krisztus? Tőle vannak ezek a mondatok, nem tizenkilencedik századi szektás prédikátoroktól. És ha a szavai igazak, akkor épp a kulturális keresztényeknek kell most nagyon figyelniük! Előfordulhat, hogy egy egész életet arra szánunk, hogy a keresztény társadalmi értékek megerősödjenek, kivirágozzanak, az Úr Jézus végül mégis elhúzódik tőlünk mint ismeretlenektől. Ilyenkor nem a keresztény társadalmi értékekkel és a jó cselekvésével van a gond, hanem velünk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2025. március 17.