Szalézi Szent Ferenc gondolatai az új évről

Hónapjainkból hetek, a hetekből napok, a napokból órák, az órákból pedig pillanatok maradnak: ez minden, ami a miénk, de csak annyira, amennyire el is enyészik, és mulandóvá teszi az időnket.

És mégis, éppen emiatt kellene jobban örülnünk ennek az időnek. Mivel ugyanis ez az élet tele van nyomorúsággal, nem lehet benne szilárdabb vigasztalásunk, mint a bizonyosság, hogy ez az élet elmúlik, hogy helyet adjon a szent örökkévalóságnak, amely Isten kegyelmének bőségében készült számunkra, és amelyre lelkünk szüntelenül vágyakozik…

Bizonyos, hogy nagy édességet jelent, valahányszor az örök életre gondolok. Mert hogyan is gondolhatna lelkem erre a végtelenre, ha nem lenne benne valamiféle része.

Amikor pedig nemcsak gondolok, hanem vágyódom is erre az örök életre, örömöm új és összehasonlíthatatlanul nagyobb. Tudom ugyanis, hogy soha semmire nem vágyódunk igazán, csakis olyasmire, ami létezik. Vágyam tehát biztosít arról, hogy megkaphatom az örök életet.

Mi más marad hát számomra, mint remélni, hogy megkapom? Ezt a reményt pedig az adja nekem, hogy megismertem annak végtelen jóságát, aki nem teremtett volna gondolkodó és örök élet után vágyakozó lelket, ha nem akart volna megadni neki minden eszközt arra, hogy el is érhesse azt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2025. február 19.