Gertrude Elizabeth Margaret Anscombe (1919-2001), a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa. Főként a cselekvés elméletét és erkölcsfilozófiát tárgyaló írásai híresek. Ludwig Wittgenstein tanítványa volt. Egyetemistaként katolizált. Férjével, Peter Geach-csel (szintén filozófus) hat gyermeket neveltek fel (akik közül a legfiatalabb domonkos nővér).

A lehető legkönnyebben a következőképpen magyarázhatjuk el, mi az átlényegülés: kisgyerekeknek a lehető legkorábban kell beszélni róla. Természetesen nem úgy, hogy az átlényegülés szót használjuk, hiszen ez nem egy kisgyerek szava. De magát a dolgot meg lehet tanítani, és a legjobban a szentmisében, az átváltoztatásnál lehet megtanítani, az egyetlen résznél, amikor egy kisgyereket rá kell venni arra, hogy figyeljen oda a történésekre.

Olyan gyerekről beszélek, aki már kezd beszélni, aki már eleget ért ahhoz, hogy elmeséljük neki, mi történik, és maga is képes azt elmesélni, illetve egy egyszerű történetet követni. Egy ekkora gyereket már lehet tanítani úgy, hogy ilyeneket súgunk a fülébe: „Nézz oda! Nézd, mit csinál a pap… Jézus szavait mondja, amelyek a kenyeret Jézus testévé változtatják. Most felemeli. Nézd csak! Most hajtsál fejet és mond, «én Uram és én Istenem»”, és aztán „nézd, most a pap megfogta a kelyhet. Most hajts fejet és mondd: «Hiszünk és imádjuk drága véredet, Ó Isten Krisztusa».” (így kiáltanak az etiópok a kehely konszekrálásánál). Ez nem szükségképpen zavaró a padszomszédoknak.

Ha valaki, aki kisgyereket visz a misére, mindig ezt teszi (és másképpen nem zavarja a gyereket), a gyerek már ezzel rengeteget tanul. Később, vagy néha épp mise közben (ha például a gyerek rákérdez), el lehet neki mondani, mik azok a szavak, amelyeket a pap mond és Jézus hogyan mondta el azokat az Utolsó Vacsorán.

Hogyan ajánlotta fel magát az Atyának, azt a testet, amelyet keresztre feszítettek, és azt a vért, amelyet kiontottak. Így megmutatta, hogy a következő napon, amikor keresztre feszítették, halála felajánlás, áldozat volt. Egy nagyobb gyereknek el lehet mondani, hogyan ajánlottak fel papok a régi időktől kezdve áldozatokat Istennek (és más, hamis isteneknek is) úgy, hogy állatokat hoztak – a legjobbat, ami csak volt – és feláldozták őket az oltárokon: így tisztelték az isteneket, mert az áldozatbemutatás a legfőbb jele annak, hogy valamit vagy valakit istenként tisztelnek. Jézus pap volt, aki saját magát ajánlotta fel, és amit az Utolsó Vacsorán tett, azzal azt mutatta meg, ami másnap a kereszten történt. El lehet azt is mondani a gyereknek, Jézus hogyan szólította fel az apostolokat, hogy azt tegyék, amit ő tett az Utolsó Vacsorán, és hogy ezzel pappá tette őket; és hogy ezért van az, hogy Jézus szavainak, amikor a pap használja őket, ugyanaz az erejük, mint amikor Jézus mondta azokat az Utolsó Vacsorán.

Az a tisztelet, amelyet megtanulunk az átváltoztatásnál tanúsítani, bennfoglaltan magával hozza az Úr istenségébe és feltámadásába vetett hitet. És ha hiszünk istenségében és feltámadásában, akkor imádnunk kell azt, ami most az oltáron van.

Ilyen oktatásból a kisgyerek sokat megtanul a hitből. És a lehető legjobb módon tanulja meg: mint egy cselekmény részét, amely előtte történik – így egyesíti és összekapcsolja mindazt, amit a hitről tud. Ez így világosabb és életszerűbb, mintha csak később, talán az iskolai órán megtanítanák, hogy mindezeket hisszük.
Talán eszünkbe sem  jut, hogy ezzel kapcsolatban kifejezetten Urunk feltámadását említsük. Pedig ott van bennfoglaltan, hiszen semmilyen katolikus tudatosságba nem fér bele,  hogy úgy beszéljünk az Úrról vagy az Úrhoz, hogy azt gondoljuk, csak úgy, ideiglenes jelleggel jelenik meg az oltárainkon. Nem, mi úgy beszélünk a feltámadottról, mint aki a mennyben él, és a kenyér és a bor a feltámadt Krisztussá változnak át. És mert ő él és nem halott, teste nem válik el a vérétől, így aki bármelyiket kapja, teljes egészében kapja Őt. Ezt megtanulva, a gyerekek ismét megtanulják, hogy Krisztus él.

Kisgyerekek tanításáról beszéltem, egyrészt azért, mert önmagában fontos, másrészt azért is, mert ez a legvilágosabb út ahhoz, hogy bemutassuk, mit jelent az átlényegülés. Ezt a szót azért alkották meg, (először görögül, aztán latin fordításban) hogy pontosan ezt hangsúlyozzák: valami itt lévőnek valami másba való teljes átváltozásáról van szó. Egy fizikai valóság átváltozásáról valami másba, ami már létezik. Tehát nem arról van szó, hogy egy új szubsztancia (létező) jön létre egy régi anyagából, mint amikor kémiai változással van dolgunk, és egy anyag a kémcsőben valami más anyaggá lesz. Nem is olyan, mint az emésztés, amikor az, amit megeszünk, saját magunkká válik.

Ezek anyagi változások, amelyek különböző formákat ölthetnek. Amikor átlényegülést mondunk, akkor pontosan azt mondjuk, amit a kisgyereknek tanítunk, amikor elmondjuk neki, hogy Krisztus szavai, a papnak adott isteni erő folytán, aki azokat Krisztus helyett használja, a kenyeret átváltoztatták úgy, hogy a kenyér már nincs ott (sem az az anyag, amelyből lett), hanem helyette Krisztus teste van ott. A kisgyerek fel tudja ezt fogni, és ez ott van a tiszteletadás gesztusában, amely a tanítást követi.

Ismertem egy gyereket, majdnem három éves volt, és épp akkor kezdett csak beszélni, de úgy tanították, ahogyan fentebb leírtam. A templom hátsó részében tartózkodott, amikor az édesanyja kiment áldozni. „Benned van Jézus?” – kérdezte a gyerek, amikor az anyja visszajött. „Igen”, válaszolta az anyja, és nagy csodálkozására a gyerek arcra borult előtte. Tanúsíthatom ezt, mert személyesen láttam. Egyszer elmondtam ezt a történetet azon teológusok egyikének, akik  szerencsétlenül (úgy tűnik) próbálják megváltoztatni és felhígítani a hitünket, és ő nagyon sajnálkozott felette. Szeretett volna valami olyant mondani – és remélte, hogy a Vatikáni Zsinat is ilyent mondana – ami bizonyítaná, hogy a gyerek téved. Arra gondoltam, hogy  szegény pára  kezdi elveszíteni  a hitét és sajnos később így is lett.

„De a dolog lehetetlen, önellentmondás: nem lehet benne hinni! Ez csak egy szófordulat lehet!” Nos, valóban nem lehet megérteni, hogyan is lehetséges. De ha azt állítjuk, hogy lehetetlen, akkor rá kell mutatnunk az ellentmondásra, ha pedig hiszünk benne, hinni fogjuk, hogy minden olyan érv megválaszolható, amely mint ellentmondásost akarja megcáfolni. Például, valaki azt mondja: hogyan lehet egy ember, aki mondjuk hat láb magas, teljes egészében ezen a kis helyen? Nos, valóban nem úgy, hogy térbeli kiterjedése egybeesik a tér azon pontjával, amelyet a kenyér megmaradó külső megjelenése határoz meg. Hívjuk ezt az egy helyen levés „kiterjedési” módjának. „De egy test csak ezen az egy módon lehet egy helyen!” És honnan tudod.

Hisszük, hogy valami olyan igaz a Jelenlevőről, ami ellentmond annak, hogy kiterjedés szerint lenne itt. És minden bizonnyal azoknak a helyeknek az egymástól való különbözősége és szétválasztottsága, ahol Az van, nem jelenti, hogy Az saját magától van elkülönítve és szétválasztva. Tehát, kiterjedés szerint gondolva, ezer különböző ilyen helyet a tükör ezer darabjához hasonlíthatunk, amelyek közül mindegyik az egyetlen, egész testet tükrözi, amely önmagában nagyobb, mint egy is e darabok közül és saját maga még sincsen kiterjedés szerint elmozdítva. De ha meggondoljuk, mi is Az, amivé a kenyér lett, a hely, amit látunk, azzá a hellyé vált (bár nem kiterjedés szerint), ahol Ő van: mennybéli hellyé.

Hibás lenne azonban azt gondolni, hogy a dolgot meg lehet érteni, meg lehet oldani, ki lehet fejteni, mint egy olyan lehetőséget, amelyben nincs semmi titokzatos. Azaz, hogy meg lehet érteni oly módon, ahogyan megkövetelik azok, akik a nyilvánvaló nehézségek miatt támadják. Talán ez a régi kifejtés hibája volt, amely egy dolog lényegét (  amely elvileg meghatározhatatlan) és járulékait különbözteti meg – ezt a kifejtést gyakran úgy adták meg, mintha mindent érthetővé tenne. A több ismeret és nagyobb tudás voltaképpen megszüntetné ezt a benyomást. A skolasztikus arisztotelianizmus filozófiájában, ahol ezek a megkülönböztetések megszülettek, az átlényegülés éppen olyan nehéz, „lehetetlen”, mint ahogyan bármilyen rendes reflexió számára az. És ez helyesen van így.

Amikor valamit titoknak nevezünk, azt akarjuk mondani, hogy nem vagyunk képesek elsimítani a megértésével kapcsolatos nehézségeket és demonstrálni, hogy mindez tökéletesen lehetséges. Ennek ellenére nem hisszük, hogy ellentmondások vagy abszurditások igazak lehetnek, vagy hogy ismert dolgokból logikusan bizonyítható dolgok hamisak lennének. Így tehát azt hisszük, hogy vannak válaszok az abszurditás állítólagos bizonyítékaira, akár elég okosak vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk ezeket, akár nem.

(Korábbi forrás: labjegyzetek.com)

Létrehozva 2025. február 5.