Ne tégy úgy, mintha nem lenne az…

Amikor ma este ágyba dugtam az ötéves fiamat, azt akarta, hogy „mondjunk még néhány imát az emberekért.” Azt hiszem, részben az volt a szándéka, hogy késleltesse a villanyoltás idejét, de hogy ne teljesíthetném ezt a kérést? A szándékai között szerepelt „az összes lélek a purgatóriumban”, és ekkor megállt, elgondolkodott azon, amit mondott, és megkérdezte tőlem a purgatóriumot. Amennyire tudtam, elmagyaráztam neki a purgatóriumot olyan kifejezésekkel, amelyeket egy ötéves is megérthet, és remélhetőleg segítettem neki megérteni, hogy miért imádkozunk azokért a lelkekért. Azt akartam, hogy az egyszerű magyarázatom értelmes és alapos legyen, ezért a mennynek és a pokolnak is szerepelnie kellett a beszélgetésben. A pokol és a Sátán említése zsigeri reakciót váltott ki belőle, és elkezdte letörölni a szeme körül összegyűlt nedvességet. Bár soha nem szeretném, ha a gyermekeim fájdalmat vagy feldúltat látnának, ez a pillanat meghatott.

Miután befejeztük imádságainkat és megválaszoltuk a rövid, de bensőséges beszélgetésünk során felmerült kérdéseket, elgondolkodtam azon, hogy a fiam miért reagált így, és örültem neki. Biztosan van egy alapvető megértése a pokolról, és ez jó dolog. Bár az ötéveseknek nem kell a pokol miatt aggódva járniuk a földön, úgy gondolom, hogy fontos, hogy minden embernek, legyen az fiatal vagy idős, szilárd hite legyen erről, hogy szeretete és vágya az Istennel való örökkévalóság iránt egyre intenzívebbé váljon. Elgondolkodtam azon is, hogyan értettem én gyerekkoromban a poklot és a bűnt, és zavarba jöttem, amikor rájöttem, hogy a fiam talán jobban érti ezeket, mint én 20 évesen. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy a pokol létezik, de túl sokáig azt hittem, hogy csak olyan bűnbánatot nem tanúsító gyilkosokkal van tele, mint Hitler és Sztálin. Ami pedig a bűnt illeti, a halálos bűn olyasmi volt, amit az igazán rossz emberek követtek el, én pedig nem voltam igazán rossz. A pokolról és a bűnről való teljes tudatlanságom nem tett kevésbé bűnössé, és biztosan nem segített abban, hogy közelebb kerüljek Istenhez, ezért bosszant, hogy úgy tűnik, ezek többnyire ki lettek törölve a katekizációm során.

Az erkölcsi relativizmus felváltotta a bűnbe vetett hitet a kultúránkban, amit vissza kell fordítani, ha valaha is reméljük, hogy egy szeretetteljesebb, nagylelkűbb és irgalmasabb társadalmat érhessünk el.

Szomorúvá tesz, hogy a bűnbánati aktus [szentgyónás], amit gyermekkoromban tanítottak nekem, nem említette a Sátánt vagy a Poklot. Miért van ez így? Hogy lehet, hogy közel 30 éves koromig nem hallottam a Szent Mihály imát? El kell ismernünk a bűnt, bárhol is van, különösen a saját életünkben, hogy elkerülhessük, és megbánhassuk, ha beleesünk. (Igen, beleesünk.) A poklot igazi valóságként kell felfognunk, mert hogy ne adhatna ez még több okot arra, hogy Isten szerető ölelésébe akarjunk menekülni.

A végső felelősségem apaként az, hogy mindent megtegyek, amit csak tudok, hogy segítsek gyermekeimet a szentség felé vezetni.

Nem várom el tőlük, hogy valaha is tökéletesek legyenek, ami még inkább indokolja, hogy biztosítsam, hogy teljes mértékben tisztában legyenek a bűnnel, és tudják, hogy a mennyország nem az egyetlen örökkévalóság a lelkek számára.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. január 26.