“Valahányszor aztán Mózes felemelte kezét, győzedelmeskedett Izrael, ha azonban egy kissé leeresztette, Amalek kerekedett felül. Mózes keze azonban elfáradt. Fogtak tehát egy követ, és odatették alá. Ő ráült, Áron és Húr pedig kétfelől felemelve tartották a kezét. Történt aztán, hogy keze nem ernyedt el naplementéig, és Józsue megfutamította Amaleket és a népét kard élével.” (Kiv 17,8-1)

A kiterjesztett karú Mózes nyilvánvalóan Krisztus előképe, aki karjait szélesre tárva a kereszten közbenjáróvá lett az Atyánál, nemcsak a zsidó népért, hanem minden emberért. Szent Ferenc atyánk is szeretett kitárt karral imádkozni, közben sóhajtozva, máskor ragyogó, átszellemült arccal, s az imádságnak ez a mozdulata nem is lehet hiteles másképp, csak ha azt sugározza, hogy élő kapcsolatban vagyunk az élő Istennel, mindenkit és mindent belefoglalva ebbe a kapcsolatba.

A beleélés itt kevés, a szentséget élni kell. Mondják, nem egy színész, aki színpadon vagy filmen szentet alakított, a próbák, a forgatás során megtért. Otthagyta a színházat, a filmezést, és kolostorba vonult, vagy megmaradt a pályán, de egészen másképp folytatta életét. Amint rádöbbent arra, hogy a szentség nem megjeleníthető pusztán színészi beleéléssel, túlnőtt mesterségén, és elkezdte nem átélni, hanem élni a szentséget. Mi, hívők is folytonosan ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy az imádságban valami nagyszerűt éljünk át: áhítatos érzésre, ünnepi hangulatra, rendkívüli élményre vágyunk, s magunkra erőltetett komolysággal mondjuk imáinkat. Természetesen fontos az összeszedettség, a törekvés, de hitelesen imádkozni csak szívből lehet. Az öreg Mózes ott fenn, a hegyen képtelen is lett volna szépen megfogalmazott imádságot mondani, miközben lélegzet-visszafojtva nézte népe küzdelmét. Az életünket kell imádkozni, hiszen ahol a szívünk van, azt tudjuk imádságban Isten elé vinni – akár szavak nélkül is. Ezért ha azt tapasztaljuk, hogy az imádság közben elkalandozunk, akkor ezt a szétszórtságunkat, gondterheltségünket, feszültségünket tárjuk Isten elé, aki kezében tartja életünket, minden nehézségével, bukdácsolásával, emberileg megoldhatatlan helyzetével. Vagy azt gondoljuk, Istennek a szép szavainkra, jól megformált kifejezéseinkre van szüksége, s az Emberfia nem feltétlen és határtalan bizalmon alapuló hitet fog keresni a földön, amikor visszatér?

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)

Létrehozva 2013. október 20.