Az Úrral való saját utam egyik legmeghatározóbb élménye volt az a lehetőség, hogy 2011 júliusában és augusztusában a Szentföldre utazhattam a Szent Sír Lovagrend amerikai keleti tartományának szeminaristák számára szervezett huszonnégy napos zarándoklatára. Második jeruzsálemi városnézésünk során, 2011. augusztus 8-án este néhány szeminarista, a pap káplánunk és én úgy döntöttünk, hogy egész éjszakás imavirrasztást tartunk a Szent Sír templomban, amely a Golgota fölé épült (ahol Jézust keresztre feszítették), valamint a feltámadás sírja fölé. Ez a legszentebb templom az egész kereszténységben.

Az 1800-as évek közepe óta a templomot egy muszlim család, valamint katolikus és ortodox szerzetesek zárják le egy bonyolult szertartás keretében, melyet „status quo”-nak neveznek. Ahhoz, hogy valaki itt imavirrasztást végezzen, azt az utasítást kapja, hogy szó szerint ébren kell maradnia este 9:00 órától reggel 5:00 óráig, amikor a templomot újra kinyitják. Ez idő alatt nem lehet aludni, de az ember szabadon vihet magával Bibliát, rózsafüzért, imakönyveket és palack vizet, hogy ébren maradjon és hidratálódjon.

Az egyik szentföldi ferences szerzetes azt mondta a csoportunknak, hogy amint bezárkózunk az imavirrasztásra, azonnal menjünk imádkozni a Feltámadás sírjához. Azzal indokolta, hogy ha túl sokáig várnánk ezzel, a templomban lévő görögkeleti szerzetesek kidobnának minket, mert általában éjfélkor ott tartják az isteni liturgiát. Mire bementem a Feltámadás sírjához imádkozni, már teljesen magamra maradtam. Aztán megtartottam a szentórát a tábla előtt, ahol maga a mi Urunk támadt fel testileg a halálból, legyőzve a bűnt és a halált, és visszahelyezve az emberiséget az Atyaisten szerető ölelésébe.

Emlékszem, hogy az evangélium minden egyes feltámadásról szóló beszámolóján elmélkedtem az imámban térdelve e szent tábla előtt, majd imádkoztam az Úrhoz a saját utamért a papság felé, hogy megismerjem és hűségesen kitartsak az Ő akaratának teljesítésében, bárhová is vezessen engem. Imádkoztam családomért és barátaimért is, valamint más szándékokért, amelyeket az emberek adtak nekem. A sírboltban ekkor már nagyrészt sötét volt, de volt elég fény ahhoz, hogy olvassak és lássam, mi van előttem.

A szentóra végén emlékszem, hogy felálltam a térdeplésből, hogy kisétáljak a sírból, amikor hirtelen egy fémes valamibe rúgtam a földön, amit sötétség borított. Megmozdultam, hogy megnézzem, mi az a tárgy, és megragadtam a kezemmel. Mielőtt észbe kaptam volna, egy sátáni pentagram fémjét fogtam, amit valaki a Feltámadás sírjában hagyott. Elborzadtam! Éjjel fél 12 körül volt, és saját csoportom tagjain kívül csak két örmény ortodox szerzetes volt a templomban. Az egyik szerzetes egy apát volt, aki a Csillagok háborúja Obi-Wan Kenobi ruhájára emlékeztető csuklyát viselt. A másik szerzetes egy testvér volt, aki egy asztalnál ült és dolgozott.

Zavartan és ijedten úgy döntöttem, hogy odaviszem nekik a sátáni fémet és elmagyaráztam nekik, hogy mi ez. Örményül kezdtek el beszélni egymással. Hirtelen az egyik szerzetes elővett egy hatalmas szerszámosládát, amit az asztalra puffantott. Arra gondoltam: „Óóó, nekem annyi! Azt hiszik, hogy én hoztam be ezt ide! Le fogják vágni a kezemet!” Ekkor az a szerzetes nagy hittel, bizalommal és erővel mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni. „Ne aggódj, a Sátánnak itt nincs hatalma!” Ezután elővett egy fémvágó ollót a szerszámosládából, és a sátáni pentagramma fémjét közvetlenül előttem megsemmisítette, apró, felismerhetetlen darabokra aprítva. Ezután a Szent Sír templom szenteltvíztartójához mentem, ahol alaposan megmostam a kezemet szenteltvízzel, miközben a Szent Mihály arkangyal imát imádkoztam, mintha egy hosszú éjszakai éttermi főzés után a nehéz zsírt tisztítanám le az edényekről és serpenyőkről.

Ne aggódj, a Sátánnak itt nincs hatalma! Történelmi korunkban, mind az Egyház gyarló emberségében, mind pedig időnként még a saját szívemben is úgy tűnhet, hogy a gonosz nagyon tisztán és finoman van jelen, mint az a sátáni pentagram fémdarab, amit a Feltámadás sírjában találtam. Nemcsak frusztrált lehetek tőle az ellene való küzdelemben, hanem időnként úgy érezhetem, hogy látszólag tehetetlen vagyok vele szemben, és tele félelemmel és haraggal egyaránt a befolyása fényében. Így éreztek az apostolok is, amikor látták, hogy Jézust elárulják, és amikor elhagyták őt, miközben bíróság elé állították és keresztre feszítették.

Ugyanezzel a félelemmel szembesülhetünk, amikor árulást és kudarcot látunk az Egyház pásztorai vagy közeli családtagok és barátok részéről. Kimerültnek érezhetem magam, miután többször is megpróbáltam küzdeni egy bizonyos bűnre vagy lelki sivárságra való kísértés ellen, és visszaesem, és újra beleesem abba a cselekedetbe, amit igyekeztem elkerülni. Megtelhetek félelemmel, amikor saját szememmel látom a gonoszt magam körül, vagy megtapasztalom annak csábításait és sebeit a saját szívemben.

Mit tehetek, hogy harcoljak a gonosz ellen, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy olyan tehetetlen vagyok vele szemben? Jean Pierre De Caussade egy fontos stratégiát javasol, amelyet szem előtt kell tartanunk:

Ha megszentelődésünk munkája látszólag a legnagyobb leküzdhetetlen nehézségeket jelenti, az azért van, mert nem tudjuk, hogyan alakítsunk ki róla igazságos képet. A valóságban a szentség egyetlen gyakorlatra, az Isten által kijelölt kötelességekhez való hűségre redukálható. Ez a hűség pedig mindenkinek egyformán rendelkezésére áll, akár aktívan, akár passzívan gyakorolja. A hűség aktív gyakorlása a ránk háruló kötelességek teljesítéséből áll, akár Isten és az Egyház általános törvényei, akár az általunk felvállalt különleges állapot írja elő azokat. Passzív gyakorlása mindannak szeretetteljes elfogadásában áll, amit Isten minden pillanatban küld nekünk.[1]

A hit harcában oly fontos, hogy ismerjem a pillanat első kötelességeimet, amelyek közvetlenül a mi ellenőrzésünk alatt állnak, majd ismerjem azokat a dolgokat, amelyek kívül esnek közvetlen ellenőrzésemen és azokat az Atyaisten kezébe helyezzem. Ez nyitva tartja a szívemet arra, hogy válaszoljak az Ő kegyelmének cselekedeteire, még a belső és külsőleg engem sújtó gonoszságokat is figyelembe véve. Reginald Garrigou Lagrange is hangsúlyozza, hogy „mindenben, ami az emberek jóakaratát vagy rosszindulatát érinti, át kell adnunk magunkat Istennek.”[2]

Lehet, hogy nem látok azonnali eredményeket ebben a stratégiában, de Isten gondviselésének időzítése szerint megengedi, hogy kegyelmének búzája legyőzze a bűn és a gonoszság gyomát, amely igyekszik gyümölcstelenné tenni (vö. Mt 13,24-30). Isten soha nem engedi meg a rosszat, csak valamilyen nagyobb jóra való tekintettel. Még a rosszat is, amely nem Istentől származik, és ami mindig az ő teremtési és üdvözítő tervének eltorzítása, az Ő hatalma felhasználhatja arra, hogy gondviselése szerint e terv kiteljesedését és tökéletességét eredményezze.[3]

Mégis hogyan küzdjek a gonosz ellen az imádságban? Gyakran, amikor a Miatyánkban hallom a kérést, hogy „szabadíts meg minket a gonosztól”, azonnal tudok ragaszkodni e kérés első látszólagos értelméhez, amely így hangzik: „Uram, védj meg engem a gonosztól.” Ez a kérés azonban két másik jelentést is magában foglal: „Uram, szabadíts meg a gonosztól”, valamint „Uram, pusztítsd el és győzd le a gonoszt, amennyiben az meghaladja képességeimet.”[4] Amikor látom, hogy a gonosz hatása túlmutat az irányításomon, még a felettem hatalmon lévőket is befolyásolva, mindig fontos, hogy valóban szeressem azokat, akik gonoszkodnak (vö. Mt 5,44; Lk 6,36).

A szeretetet ebben az értelemben úgy kell érteni, hogy a másik javát akarjuk, üdvösségük, tökéletességük és megszentelődésük értelmében, ahogyan Isten azt nekik adni akarja.[5] Ezután imádkoznom kell értük, hogy elfogadják a megtérés kegyelmeit és életükben Isten akaratát megtegyék üdvösségük érdekében. De még ezután is, ha továbbra is rosszindulatú szándékot vagy jelenlétet ismerek fel, akkor arra vagyok hivatott, hogy ne csak azért imádkozzam, hogy megszabaduljanak az ilyen gonoszságtól, hanem azért is, hogy az Úr győzze le és semmisítse meg az ilyen gonosz szándékokat vagy terveket, amennyiben azok akadályozzák az Ő üdvözítő akaratát (Zsolt 109). Mielőtt azonban ezt a kérést imádkozhatnám értük, ugyanezt a kérést kell elimádkoznom magamért, amikor a saját szívemben a bűn és a gonoszság miatt önelégülten viselkedem.

Ha ilyen imában igyekszem magamat az Úr gondviselésének átadni, akkor az Ő szívével fogok szeretni, és valóban elfogadom a hiteles szeretet hívását, amely túlmutat a vitriolon és a félelmen, és tudja, hogyan kell cselekedni, engedni és harcolni.[6] Ez az a szeretet, amely Mózest arra ösztönözte, hogy beálljon a résbe Isten elé imádságban, tekintettel Izrael fiainak saját gonoszságára, bűnére és szívük keménységére, amellyel megszegték a vele kötött szövetségüket az ígéret földjén való tartózkodásuk során.[7] Ez ugyanaz a szeretet, melyet Jézus is megmutatott a kereszten, amikor azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” és „Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,34 és 46).

Ne aggódj, a Sátánnak itt nincs hatalma! Amikor a személyes bűnök sebei és az észlelt gonoszságok miatti csalódottságok győznek le bennünket, ismerjük el valóságunkat és csalódottságunkat, de ismerjük el, hogy ebben a harcban az Úr velünk van és mellettünk harcol. Fogadja el szívünk és akaratunk azt az önátadást, bizalmat és hitet, amelyet az Egyház az ördögűzési szertartás imáiban imádkozik, amikor a gonosz ármánykodását tapasztaljuk magunk körül és még szívünk kamráiban is.

Ecce Crucem Domini! Fugite partes adversae! Vicit Leo de tribu Juda, Radix David! Alleluja! [8](Íme, az Úr keresztje! Távozzatok, minden gonosz hatalom! Júda törzsének Oroszlánja, Dávid gyökere győzedelmeskedett! Alleluja!)

Forrás angol nyelven

[1] Jean Pierre De Caussade, Önfeladás az isteni gondviselésnek, (Rockford, IL: TAN Könyvek és Kiadó, 1993) 1.3; Reginald Garrigou Lagrange, Providence (Rockford, IL: TAN Könyvek és Kiadó, 1998) 226-236.

[2] Gondviselés, 232; Lásd még: II. János Pál, Salvifici Doloris – Az emberi szenvedés keresztény értelméről (1984. február 11.) 7-13. n.; Paul Chaloux, Miért szenvednek az emberek: How A Loving God Uses Suffering To Perfect Us (Manchester, NH: Sophia Institute Press, 2021) 65-81, 137-151,161-175.

[3] Vö. Zsolt 91,11-16; Bölcs 3,1-9; Sirach 2,1-10; Judit 8,22-23.26-27; Rm 8,31-39; 1Pt 5,5; II. János Pál, Salvifici Doloris, 14-18, 19-24, 25-27. sz. alatt.

[4] KEK 2853-2854. sz.

[5] Lásd Aquinói Tamás, Summa Theologica, IIa-IIae, q. 27, a, 1, válasz obj. 2 & a. 2, reply obj. 2; Szalézi Szent Ferenc, Értekezés az Isten szeretetéről, 6.1.

[6] Gondviselés, 204-212, 221-225.

[7] Zsolt 106,23; vö. 2Móz 32,1-34,9; CCC n. 2577.

[8] A Sátán és a lázadó angyalok elleni ima, The Roman Ritual, II. kötet, Fordította és szerkesztette Philip T. Weller (Boonville, NY: Preserving Christian Publications, 2007) XII. cím, 3. fejezetéből.

Létrehozva 2024. december 22.