Napjainkban egyre több családot érint a demencia. Nálunk az erős, talpraesett és még idősebb korában is nagyon aktív édesanyám révén találkoztam ezzel a betegséggel

A mi történetünkből szeretnék olyan mozzanatokat kiemelni, ami tipikusnak mondható, mások is megtapasztalhatják, akik beteg családtagjukról gondoskodnak. Szeretnék rámutatni, hogy ezekben a nehézségekben, kihívásokban hogyan találkoztam Istennel, és tapasztaltam meg az Ő minden értelmet meghaladó hűségét és szeretetét; hogy ezek a megpróbáltatások, amelyekben olyan könnyű elmerülni és tönkremenni, hogyan lettek számunkra a kegyelem forrásává.

Pedagógusként végeztem, pszichológiát is tanultam, és egy éven át autista fiatalokkal éltem. Ilyen tapasztalatok birtokában már évekkel korábban észleltem Édesanyámnál az első jeleket. Csak annyit érzékeltem, hogy baj van, de pontosabbat nem tudtam, ezért orvosi segítséget kértem, ám ez a próbálkozás, sajnos, a visszájára sült el. Ezzel egy időben volt egy mély lelki megtapasztalásom, amikor Isten egy igét vésett bele a szívembe:

„Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12)

Utólag értettem meg, hogy ezzel az igével, mint pajzzsal védte a szívemet, mert valahányszor Édesanyám ellenem fordult, az ige mindig emlékeztetett: ezt most nem ő teszi.

Eleinte a kívülállók még semmit sem éreztek Anyukám problémáiból, de mind sűrűbben és agresszívebben fordult ellenem. Egy darabig arra gondoltam, hogy valami van bennem, ami irritálja őt, esetleg vannak olyan sérelmei, amit nem tud megbocsájtani. Az évek során már annyira nehéz lett a támadásokat elviselni, hogy egy rokonom tanácsára a megyei kórház pszichiátriai osztályán pszichológus segítségét kértem. Rajta keresztül Isten gyengéd gondoskodását éltem meg: amellett, hogy engem támogatott, abban is segített, hogy Édesanyám is orvosi ellátást kapjon a pszichiátrián.

Utólag értettem meg: valódi csoda volt, hogy ő ezt elfogadta. Egészen addig rejtegette és tagadta a betegségét, de hirtelen valami megváltozott benne. A csoda akkor következett be, mikor elmentem az ő nevében egy gyógyító lelkigyakorlatra.

A kórházban a demencia mellett skizofréniát is diagnosztizáltak nála, ez állt az agresszivitás és a téveszmék hátterében éveken át. Kiderült, hogy a betegségének ez a része gyógyszerrel kezelhető. Valóban, a gyógyszeres terápia hozzásegítette, hogy megnyugodjon, és elfogadja tőlem a segítséget. Sőt, ennél sokkal több történt: megtelt a szíve szeretettel. Fizikai törékenységében, kiszolgáltatottságában is sokszor kifejezte a háláját, szeretetét, és mindent megtett, hogy minél kevesebb gondot okozzon nekem.

Akkoriban még Budapesten dolgoztam. Nem tudom másnak tulajdonítani, mint a Jóistennek, hogy egyik pillanatról a másikra kezdtem rosszul érezni magam a munkahelyemen és a városban egyaránt. Istentől kaptam egy egészen konkrét jelet is, hogy ideje hazaköltözni.

Egyrészt örömet éltem meg, hogy visszakaptam a szerető édesanyámat. Végre megélhettem vele azt a szép kapcsolatot, amire mindig is vágytam. Segíthettem rajta, mellette lehettem, és volt a szívemben egy mélységes bizonyság, hogy mindez nemcsak a mi kapcsolatunknak, de egész családunknak a gyógyulására szolgál.

Más részről viszont nagyon kemény és emberpróbáló időszak következett. Rengeteg elrendezésre váró probléma tornyosult Édesanyám körül. Voltak, akik ki akarták használni a kiszolgáltatottságát, és ezeket a szálakat mind el kellett vågnom, hogy megvédjem őt. Megpróbáltam egy rendszert kialakítani az életében, mert ösztönösen éreztem, hogy rendre van szüksége, az megnyugtatja, biztonságot ad neki. Nagy kihívás volt, mert hosszú ideje már káosz vette körül, és napról napra egyre több mindenben segítségre szorult. Ami tegnap még ment, az ma már nem, és mire egy gondot megoldottam, lett helyette három. Mintha a hétfejű sárkánnyal hadakoztam volna, akinek mindig újra kinőttek a levágott fejei. Úgy éltem meg, mintha a folyamatos aggodalomtól, a kiszámíthatatlanságtól görcs szorítaná a lelkemet.

Mégis, igyekeztem úgy gondoskodni róla, hogy ő soha ne érezzen mást, csak szeretetet és biztonságot. Igyekeztem türelmes, gyengéd és szeretetteljes lenni, mert tudtam, hogy a lelke olyan érzékeny, mint egy pici gyermeké. Amikor az autista fiatalokkal foglalkoztam, átéltem, hogy a szellem és a lélek egészen más. A lelkünk gyenge intellektuális képességek ellenére is lehet ép és eleven. És nekem túl kell látni betegségének falain, hogy kommunikálni tudjak vele, hogy szívem a szívéhez szólni tudjon. Ő is türelmes volt velem, sohasem követelőzött, mindent elfogadott. A humora is megmaradt, és mindig találtunk valamit, amin nevetni tudtunk.

Ugyanakkor mégis kimerítő volt annak tudata, hogy bár igyekszem mindent a legnagyobb odaadással tenni, de a folyamat akkor is a leépülés. Minden igyekezetem ellenére romlani fog az állapota, közben pedig mégiscsak meg kell tennem minden tőlem telhetőt. Ebben az állapotban sokszor csak annyi erőm maradt, hogy egy segélykiáltással belekapaszkodjam Istenbe. Bízom Benned, szeretlek. Segíts! Mennem kellene Anyuhoz, de annyi erőm sincs, hogy felálljak. Kérlek, ne hagyj el! – Számomra ez a szenvedés volt az a kohó, ami sok salakot kiégetett a lelkemből.

Aztán ott volt még a folytonos önvád is: vajon most azért van rosszabbul, mert ez a betegséggel jár, vagy azért, mert én nem tettem meg érte mindent… Ekkor is mindig ő volt a mérce, Elé álltam: Uram, Te mit mondasz, megtettem mindent? Ha Te nem vádolsz, akkor én sem vádolhatom magamat.

Anyukámat rendszeresen vittem templomba, a szentmise és az énekek voltak, amikre mindig emlékezett. Rózsafüzért is szoktunk imádkozni, és láttam rajta, hogy az ima az, ami a legnagyobb örömet jelenti számára. Eljárt imacsoportba, a vezető elvitte őt autóval, és haza is szállította. Fontos volt számára, hogy ott várják, számítanak rá. Ő is Istenbe kapaszkodott.

Nemcsak a fizikai és lelki erőm lett alaposan próbára téve ebben a több, mint egy évben, anyagilag is rendkívül nehéz helyzet volt. Fél évig nem tudtam munkát vállalni. Annyi volt a tennivaló, hogy képtelen voltam interjúkra járni, vagy egy munkahelyen helytállni.

Isten itt sem hagyott magamra. Külföldön élő férjem gondoskodása mellett a legcsodálatosabb módokon segített rajtunk. Mindig akkor, amikor már épp nem tudtam volna megoldani, a legváratlanabb helyekről érkezett pénz: elfeledett munkát fizettek ki, vagy találtam a szekrényben.

Az itthonlét utolsó hónapjaira egy kedves hölgy vállalta el Anyukám gondozását, aki végtelen finomsággal és kedvességgel törődött vele. A szeretetétől valósággal kivirágzott. Délelőttönként volt vele néhány órát, a városba vitte sétálni.

Sok-sok ismerős megállt beszélgetni, és bár édesanya sokszor nem tudta beazonosítani az embereket, de érezte a felé áradó szeretetet, és igyekezett a maga módján viszonozni.

Eljött aztán a legnagyobb próbatétel: el- jött az idő, amikor nem lehetett őt otthon tartani tovább. Több idős otthonba beadtam már egy évvel korábban a jelentkezést, de nem biztattak semmivel. Gondoltam, újra megpróbálom ott, ahonnan visszautasították: a lakóhelyünkön levőbe. Nem tudtam, mitévő legyek. Édesanyám egész életében annyi mindent tett a városunkért, úgy éreztem, járna neki, hogy itt maradhasson. Ezért így imádkoztam: Uram, mit tegyek, kihez forduljak most, kitől kérjek segítséget? A szívemben tisztán hallottam a választ: „Nem vagyok én neked elég protekció?” Némi tusakodás után megrendülten elfogadtam, és az Ő kezébe tettem mindent. Néhány hét múlva hívtak egy távolabbi, katolikus fenntartású otthonból, hogy lenne hely.

A következő hónap készülődéssel telt. Próbáltam Édesanyát is felkészíteni, de ezt az egyetlen dolgot kategorikusan visszautasította. Majdnem a szívem szakadt bele. Eszembe jutott kedves barátom tanácsa, és megkértem egy atyát, hogy szolgáltassa ki neki a betegek szentségét. A költözés reggelén kérdezte tőle a gondozónő: „Tudod, hova fogsz ma menni?” – „Haza megyek.” Hálásan megköszöntem Istennek, hogy amit én érvekkel, rábeszéléssel nem értem el, a kegyelem a szentségen keresztül elvégezte a szívében. Isten hűséges minden ígéretéhez.

Az idő igazolta a lelkemben megszólaló Hangot: édesanyám a lehető legjobb helyre került. Bár az otthon messze van, csak hetente láthatom őt, de jó emberek veszik körül, szép környezetben van, gondos ápolásban van része.

Az életemnek ez a másfél éve egy nagyon meredek, veszélyes hegyi túrára hasonlít, ismeretlen tájakon. Jó, hogy az elején nem tudtam, hogy mi vár majd rám. Utólag mégis hálát adok érte Istennek, hogy hűséges társam volt az úton. Egyetlen pillanatra sem hagyott el. Segített szentségeken, jó embereken keresztül. Ötleteket adott, gondoskodott az anyagi forrásainkról, sugallatain, Igéjén keresztül vezetett. Megtanított csak Tőle függni, Tőle várni a megoldásokat. A kitartásomért és bizalmamért cserébe ajándékokkal halmozott el. Kárpótolt azoknak a családtagjaimnak a szeretetéért, akik magamra hagytak. Megadta édesanyámmal való kapcsolatunk gyógyulását, ráadásként annak a bizonyságát, hogy az egész családfánkat gyógyította rajtam keresztül. Nem volt hát hiába az áldozat.

Azt az érzést pedig nem cserélném el semmivel, amikor néha megérzem magamon a tekintetét, ahogy rám néz és gyönyörködik bennem úgy, ahogy csak egy büszke szülő tud nézni: „Megcsináltad, gyermekem. Beleálltál, küzdöttél és kitartottál Szeretlek, drága gyermekem.”

Szerdahelyi Krisztina (Világposta, 2024. tél)

Létrehozva 2024. december 21.