„Soha ne ébreszd fel az alvó medvét!” – mondja Margit néni. „Vagy Grace nénit!” – mondta az akkor kétéves Zippy, korát meghaladóan bölcsen.

Nem vagyok egy hajnali ember. Gyakran viccelődtem azzal, hogy a „Mikor kezdődik az emberi élet?” kérdésre a válaszom: „Valamikor délelőtt tíz óra és legalább két csésze kávé után”. Egyik halloween alkalmával a számomra legijesztőbb dolognak öltöztem be, ami csak eszembe jutott: koffeinmentes kávénak.  Amikor megkérdezik, hogy mi az, amit esetleg jobban szeretnék Istennél, a válaszom egy kicsit túl könnyen érkezik: az alvás.

Egy reggel azonban megdöbbentem, amikor magamtól keltem fel valamivel 5 óra előtt és be kellett kapcsolnom a kávéfőzőt, mert úgy terveztem, hogy elalszom. De bekapcsoltam, lezuhanyoztam, amíg főtt, és büszkén álltam készen arra, hogy 5:30-kor – még mindig reggel – elkezdjem az imaórámat.

Csak azért, hogy erre nyissam ki:

„Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek. Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak”(Zsolt 127,2).

Azt mondtam, hogy ha teret biztosítasz Istennek, hogy megjelenjen, akkor meg fogod hallani a hangját. Említettem már, hogy milyen gyakran nevet?

A mai Evangéliumban Jézus ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és nehéz terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám könnyű, és az én terhem könnyű.”

Őszinte leszek – bár ezek a szavak vigasztalóan hangozhatnak, voltak idők, amikor egy kicsit viccesnek is gondoltam ezeket – a nem annyira vicces fajtából. Melyik része a „vedd fel a keresztedet mindennap” kifejezésnek pihentető? Vagy a „legyetek tökéletesek, ahogyan mennyei Atyátok tökéletes”? Vagy „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”? A szentek önéletrajza ritkán rövid.

Mégis az évek során rájöttem arra, amit korábban nem tudtam: az iga a pihenés. Engedni magunkat Jézus igájába fogni – csak vele és érte dolgozni – ez a végső megnyugvás. Mit jelent ez?

A Bibliában először a teremtés hetedik napján hallunk a pihenésről, amikor Isten megpihen. Isten az Ő népét is pihenésre hívja, olyan pihenésre, amely nem pusztán fizikai, hanem a kapcsolatra való elhívás. Isten a hetedik napon megpihen, és arra kér minket, hogy mi is tegyünk így, hogy a mindennapi munkánkon kívül teremtsünk teret a Vele való kapcsolatunk ünneplésére és elmélyítésére.

Keresztényként nem a hét utolsó napján ünnepeljük a szombatot. Áthelyezzük vasárnapra, az Úr napjára, a hét első napjára. Ez nem a munkahét jutalmának vagy a pihenésnek a napja, hanem kiindulópontja mindannak, amit teszünk.

A főiskolán arra kaptam elhívást, hogy ezt radikálisan a gyakorlatba ültessem át azzal, hogy vasárnap minden iskolai munkát kerüljek – még akkor is, ha dolgozatot vagy tesztet kellett írnom. Az egyik professzor elmondta, hogy amikor ő elkezdte ezt a gyakorlatot, a jegyei javultak – és meglepő módon az enyémek is. De ami még fontosabb, az én örömöm is nőtt. Úgy vettem észre, hogy az életem egészének alakja, nem csak a vasárnapoké, finoman megváltozott.

Évekkel később hoztam egy ezzel kapcsolatos döntést, amelyre visszatekintve ma úgy látom, hogy egész életem legjobb döntése volt. Elhatároztam, hogy elkülönítek egy kijelölt időt az imádságra – nem csak azt, hogy minden nap elmondom az imáimat, hanem azt, hogy minden nap, minden nap egy meghatározott ideig imádkozom, függetlenül attól, hogy mi történik. A főiskolán hallottam olyan emberekről, akik ilyesmit csináltak, és úgy találtam, hogy ez megváltoztatta az életüket, de bevallom, azt gondoltam, hogy ez jámbor ostobaság, és a legjobb esetben is nem praktikus.

Azt tapasztaltam, hogy ezt az időt Jézusnak szentelni gazdagon megtérül. Annak ellenére, hogy minden nap „odaadok” egy bizonyos mennyiségű időt – még a legzsúfoltabb napokon is -, úgy találom, hogy több pihenést találok. Hogyan lehetséges ez?

Gyakorlatilag amikor Jézusnak adunk, Ő még bőkezűbben ad vissza nekünk. Az időáldozatomat azzal jutalmazza, hogy segít abban, hogy bölcsebben használjam fel a többi időmet. A dolgok gyakran működnek úgy, vagy meglepő módon oldódnak meg anélkül, hogy további erőfeszítést kellene tennem.

De még azokon a napokon is, amikor ez nem így tűnik – amikor több munka jön, amikor a dolgok rosszul mennek, amikor az időmet megszakítják vagy látszólag elvesztegetik, és a teendőim listája csak hosszabbodik -, megtalálom azt a békét, amely abból fakad, hogy Jézushoz vagyok kötve. Az egyik érdekes dolog az igával kapcsolatban az, hogy azt is egyedülállóan ránk szabja valaki, aki ismeri erősségeinket, gyengeségeinket és körülményeinket. Az Ő ereje pótolja az enyémet, és azt is pótolja, ami hiányzik, és én tőle tanulom meg, hogyan kell igát hordozni.

Ha a kávé és az alvás iránti szeretetemről vagyok ismert, akkor arról is, hogy listákat készítek – különösen a teendők listáit. Ahogy egyre többet tanulok Jézus igájáról, megtanulom, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, hogy átadom neki a teendőim listáját.

Azt kell tennem, amit Jézus kér, de CSAK azt, amit Ő kér. Amikor átadom a teendőim listáját, gyakran meglepődöm azon, hogy mit tesz hozzá, de azon is, hogy mit vesz el. Ő nem a saját feladatát határozta meg; Ő semmit sem tesz magától, hanem „csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit ő tesz, azt teszi a Fiú is” (Jn 5,19). Időnként nem azt akarja, hogy több munkát végezzek, hanem hogy pihenjek és kapjak.

Túl gyakran kötjük magunkat ahhoz, amit én a „kell” bálványainak nevezek: annak a bálványához, hogy kinek kellene lennem, hogyan kellene kinéznie az életemnek, mit kellene vagy már kellett volna elérnem. Ezek a bálványok gyorsan rabszolgasorba taszítanak minket, olyan feladatokat állítanak elénk, amelyeket Isten soha nem szánt nekünk, hogy bizonyítsunk másoknak, a világnak, sőt önmagunknak is.

Jézus szemével másképp nézek az előttem álló hegyekre, és most már tudom, hogy először azt kell megkérdeznem, hogyan nézzek szembe velük. Vannak hegyek, amelyeket meg kell mozgatni, vannak, amelyeket meg kell mászni, vannak, amelyeken alagutat kell fúrni, vannak, amelyeket el kell kerülni; vannak, amelyek csupán optikai csalódások. Néha Ő teljes irányváltoztatásra hív. Az Ő szemével nézve jobban meg tudom különböztetni, hogy Isten mit kér tőlem, és ami ugyanilyen fontos, hogy mit NEM kér tőlem.

A legfontosabb, hogy nemcsak a listámon szereplő feladatokat, hanem a szívem gondjait is rá tudom bízni. Oly gyakran terhel a másokért való aggódás – a fájdalmukért, a keresztjeikért, a problémáikért, melyeket tehetetlen vagyok megoldani. Az Ő jelenlétében eszembe jut, hogy Ő jobban szereti őket, mint én. És hogy míg én tehetetlen vagyok, Ő nem. Így az egyetlen hely, ahová ezeket a terheket vinnem kell, az a kereszt, ahol Ő „mindent megújít”.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. december 16.