21. A kenyér, amelyet megtörünk

1.

A szentmisében az átváltoztatás után a pap hangos szóval ezt mondja Krisztus testére és vérére utalva: „Íme, hitünk szent titka!” A misztérium, a titok szónak már tudjuk az értelmét: találkozunk Isten dolgaival, sőt részesedünk is bennük.

Az utolsó vacsora és a szentmise titka két igazságot is hirdet. Az egyik az, hogy Jézus most a mi közösségünkben mutatja be áldozatát. A másik pedig: Jézus ebben a feláldozott kenyérben és borban mint testében és vérében valóságosan jelen van. Ez utóbbiról szólunk most.

2.

Egyházunk így tanít erről: Jézus az Eukarisztiában valóságosan jelen van, mert a kenyér és a bor megfeszített és feltámadott Urunkká változott át. Amit érzékszerveink (látásunk, tapintásunk, ízlelésünk) a kenyérről és a borról tapasztalnak, semmit sem változik: minden ugyanolyan marad. Az viszont megváltozik, ami a kenyér és a bor lényegét teszi: ez lesz Jézus teste és vére. Valaminek a lényege ugyanis sokkal fontosabb, mint a tulajdonságai. Tapasztalati világunkban semmi sincs, ami hasonló volna ehhez: Isten csodája ez, amelyért hálát adunk. Eukarisztia, azaz hálaadás, mint a neve is mondja. Mivel az oltáron történik, az oltár titkának, Oltáriszentségnek mondjuk. (A. Szent Tamás úgy fogalmaz, hogy minden dolognak van belső formája, lényege, szubsztanciája, és van külső tulajdonsága, akcidenciája. Az Eukarisztiában a kenyér szubsztanciája helyet ad a föltámadt Jézus szubsztanciájának, – a kenyér színe, íze, mint akcidencia változatlan marad. Ez ahhoz hasonló, amikor lakáscsere történik, a régi lakó elmegy és az új lakó beköltözik. Külsőleg ugyanaz a lakás, de belsőleg teljesen más lakik benne.)

3.

A teljesebb megértésért a Szentírást kell segítségül hívnunk.

Az evangéliumok szerint Jézus utolsó vacsorája a zsidóknál szokásos húsvéti, vagy más szóval pászkavacsora volt. Az ünnepi étkezésen fontos szerepet kapott az ima és az éneklés, a kenyér és a bor, valamint a húsvéti bárány elfogyasztása. Az evangéliumok azt emelik ki az utolsó vacsora leírásában, amiben Jézus eltért a zsidó szokásoktól:

 „Jézus vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálás adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle.” (Mk 14,22–23)

Az apostolok az első keresztények közösségében Jézus halálát és feltámadását követően azonnal elkezdték ünnepelni Jézus áldozatát, halálát és feltámadását. Annyira fontosnak találták ezt az ünneplést, hogy nem vártak éveket, hanem rögtön elkezdték a Szentlélek indítására. Akkor kenyértörésnek hívták a szentmisét. Ez az ünneplés az utolsó vacsorát elevenítette fel. A jelenlévők a kenyérben és a borban magukhoz vették Jézus testét és vérét. Mai szóhasználatuk szerint szentáldozáshoz járultak.

Az Ószövetség népénél a pászkavacsora (Az egyiptomi rabságból való szabadulás emléknapja.) elfogyasztása az ünnepek ünnepe volt. Azt jelentette, hogy Izrael fiai Isten szövetséges népe. Ő éppen ezen vacsorán került legbensőbb kapcsolatba választott népével, s újította meg ígéretét, hogy kiáll értük és megmenti őket minden veszélytől. Ezt a vacsorát évenként ismételték (húsvétkor), ez szövetségük állandó megerősítése volt. Természetes, hogy erre testileg-lelkileg fel kellett készülniük.

A keresztény hit szerint a pászkavacsora csak előképe, vagyis jele volt az utolsó vacsorának és megújításának, a szentmisének. Cselekedetben történő jövendölés arról, ami majd bekövetkezik.

A pászkavacsora, amit maga Jézus is „vágyva vágyott” elfogyasztani tanítványaival mielőtt meghalt, igen pontos előkészület és szertartásosság szerint ment végbe. Természetes, hogy a beteljesedés, az „új és örök szövetség” ünneplése is kötve van bizonyos feltételekhez. Szent Pál így rendelkezik:

„Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza!” (1Kor 11,27–29)

4.

Az Apostol szavai minket is köteleznek. Ezért ha áldozni akarunk, előtte bűnbánatot tartunk. Annak pedig, aki súlyosan vétkezett, a bűnbánat szentségére van szüksége: gyónnia kell. Így mehet csak az Úr asztalához. Ez törvény: lelki békénket és az Úrral való igazán jó kapcsolatunkat szabályozza.

A méltó előkészülettel végzett szentáldozás az egység jele és a szeretet köteléke Jézus és a keresztény testvérek között.

A búzaszemek sokaságából sült kenyér, a szőlőszemek tömegéből készült bor az egységet és a szeretetet jelenti. A belőlük készült áldozat ezt teremti meg mindazok között, akik áldoznak. Egyek leszünk Krisztussal: Ő mint testünk, lelkünk tápláléka beépül embervoltunkba. Egyek leszünk egymással, mint egy kenyéren élő testvérek.

5.

Megtartjuk azt az előírást: egy órával a szentáldozás előtt (vagyis fél órával a mise kezdete előtt) böjtölni kezdünk. Nem iszunk semmit, legfeljebb vizet, nem is eszünk, csak – ha szükséges – orvosságot veszünk be. Így mutatjuk meg, hogy úgy kívánkozunk Jézus után, mint éhes ember a kenyér után. Az Ő kedvéért fegyelmezni tudjuk magunkat, csak körülötte járnak gondolataink. (Régebben – a Vatikáni Zsinat előtt – éjféltől nem volt szabad semmit enni.)

Amikor ránk kerül a szentáldozás sora, az atya „Krisztus Teste!” figyelmeztetésére hittel mondunk áment. Ez azt jelenti, hogy mi is Jézus testének valljuk a nekünk nyújtott kenyeret.

Amikor már megkaptuk, hálát adunk érte Jézusnak. Elmondjuk, hogy szeretjük. Most is, később is bízunk benne. Kérjük, teljesítse ígéretét, amelyet azoknak tett, akik áldoznak: „Hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,23). Kérjük, hogy teremtse meg a szeretet igazi közösségét a hozzá tartozó emberekben.

Ez a mi hitünk:

A szentáldozás részesedés Jézus szent testében és vérében, egyesülés, vagyis kommunio Krisztussal.

Megfontolandó kérdések:

114. Mit tett az Úr Jézus e szavakkal: „Ez az én testem, ez az én vérem”?
115. Mi az Eukarisztia?
116. Kiknek adott az Úr Jézus hatalmat, hogy a kenyeret és a bort az Ő testévé és vérévé változtassák át?
117. Mikor változtatják át a püspökök és a papok a kenyeret és a bort az Úr Jézus testévé és vérévé?
118. Mi történik, amikor áldozunk?
119. Ki áldozhat?
120. Hogyan készülünk lelkileg a szentáldozásra?
121. Hogyan készülünk testileg a szentáldozásra?
122. Hogyan áldozhatunk?
123. Mi a szentáldozás hatása?
124. Mit teszünk szentáldozás után?
125. Ki áldozik méltatlanul?

Rövid liturgika

Áldozás vagy szentáldozás szavunk kapcsolatos Jézusnak az utolsó vacsorán bemutatott áldozatával. Azt jelenti, hogy részesedünk ennek az áldozatnak gyümölcsében: Krisztus testét vesszük magunkhoz. Más nyelvekben kommuniónak, a Jézussal való közösség szentségének mondják. Gyakori még a vendégség, szent lakoma elnevezés is.

Kenyér színe – bor színe. A régi nyelvben a szín szó nemcsak a szoros értelemben vett színt (például piros) jelentette, hanem valaminek a közvetlen megjelenési formáját is. Az átváltoztatáskor ilyen értelemben marad meg a kenyér és a bor „színe”. Ezek „kíséretében”, ezek fátyla alatt lesz jelenlevő a feltámadott Jézus, miután a kenyér az Ő testévé változott át.

A templomainkban őrzött és imádó tiszteletben részesített Eukarisztiából a betegek odahaza is részesülhetnek. A súlyos, halálos betegségben szenvedők pedig szent Útravalóként (az örök élet útjának megtételéhez) kaphatják meg. Vannak olyan plébániák, ahová nem tudott küldeni lelki atyát a püspök, ebben az esetben a diakónusok, vagy lelkipásztori kisegítők (akik lehetnek családos emberek is) végzik az igeliturgiát és az áldoztatást.

Nyelvre áldozás, kézbe áldozás – Történelmileg a kézbeáldozás az ősibb. A középkor áhítata – mely még a kehelynek és felszerelésének érintését is tiltotta –, rendelte el a nyelvre-áldozást. A II.Vatikáni Zsinat utáni reform engedélyezte a kézbe áldozást, figyelembe véve a higéniai szempontokat is.

Jó, ha nem kötődünk mereven egyikhez sem. A kézbeáldozást szebbé tehetjük azzal a meggondolással, hogy Jézus barátian ránk bízza magát. Felnőttnek tart bennünket, mint egykor apostolait.

A nyelvre-áldozást javallhatja méltatlanságunk és erőtlenségünk tudata. Jézus – mint népies megfigyelés szerint a pelikánmadár – a legbensőségesebb módon táplál bennünket. – A kétszín alatti áldozás mindig nyelvre áldozás formájában történik.)

Kislexikon

Tabernákulum vagy szentségház – Ez a szó eredetileg sátrat, hajlékot jelent. Az oltáron (oltárszekrény) – vagy újabb szokás szerint közelében – elhelyezett, virágokkal ékesített, szekrényszerű, jól zárható, díszes fülke. A benne található áldoztató-kehely (cibórium = kenyértartó) őrzi ostya formában Jézus testét. A templomba betérők így is találkozhatnak Jézussal. Jelenlétének és vigyázó őrizetének jele az örökmécses.

Egyszerű és csendes látogatásunknál ünnepélyesebb, amikor az Eukarisztiát nagyobb közösség jelenlétében a feldíszített oltárra, égő gyertyák közé helyezik. Ez a szentségimádás. A kitételre gyakran sugárzó naphoz hasonló tartót használnak. Ennek neve monstrancia – szentségtartó, vagy szentségmutató.

Beszéljük meg!

Régi szabály volt, hogy igen ritka kivételektől eltekintve (például karácsony éjféli és nappali mise) csak egyszer áldozhattunk naponta. Újabb engedély, hogy ha figyelemmel veszünk részt a második szentmisén, és ha lelkileg igényeljük, másodszor is áldozhatunk.

Miben segít a Biblia, hogy elfogadjuk, Jézus éppen a szent kenyeret és a bort adja nekünk ételül és italul?

Elmondja Jézus hatalmának és szeretetének két nagy jelét:

– amikor a vizet borrá változtatta (Jn 2,1–11), és

– amikor kevés kenyérrel sok embert táplált (Jn 6,1–14).

Jézus ígérete, hogy testét és vérét adja övéinek:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35).

Miért éppen kenyérrel és borral mutatta be Jézus az áldozatát?

– mert előképe, Melkizedek papkirály is kenyeret és bort áldozott (Ter 14,18–20);

– mert ételek, ehetők-ihatók. „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek” (1Kor 11,26);

– mert így lehetséges, hogy Istenünk jelét templomunkban őrizzük. „Ez az Isten hajléka az emberek között. Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük” (vö. Jel 21,3).

Létrehozva 2024. december 16.