A lelki békéről és annak megőrzéséről
A lelki béke fájdalmak árán szerezhető meg. Az Írás azt mondja: Tűzön és vízen kellett átmennünk, végül elvezettél a megenyhülésre (Zsolt 65,12). Akik Isten kedvében akarnak járni, azoknak sok fájdalmon át vezet az útjuk. Hogyan hirdessük boldognak a szent vértanúkat szenvedéseikért, melyeket Istenért viseltek el, amikor mi magunk a lázzal járó kisebb betegségeket sem tudjuk elviselni?
Semmi nem támogatja úgy a belső béke [1] megszerzését, mint a hallgatás, s amennyire ez lehetséges: a szüntelen belső dialógus, s a lehető legritkábban a másokkal folytatott beszélgetés.
Nincs annál jobb, mint a Krisztusban megszerzett béke, mert benne megtörik mindenféle égi és földi szellem harci ereje. Mert nem a test és vér ellen kell hadakoznunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen. (Ef 6,12)
A lelki élet jele, amikor az ember magába mélyed és szívében titokban cselekszik.
Isten kegyelme az ilyen embert beborítja árnyékával, és eleinte nyugalmi állapotba kerül, majd ennek köszönhetően nyugalmon túli állapotba. Nyugalomban (békében) lesz része, vagyis jó lesz a lelkiismerete; nyugalmon túli állapotba kerül, amikor az elme önmagában szemléli a Szentlélek kegyelmét az Írás szava szerint: békében van az ő lakóhelye (Zsolt 75,3).
Lehet-e nem örülni, ha az ember szemeivel érzékelhetően látja a napot? De mennyivel örömtelibb az, amikor az elme belső szemével látja Krisztust, az igazság Napját. Akkor valóban angyali örömmel örvendezik. Ugyanerről az Apostol azt mondta: A mi hazánk a mennyekben van (Fil 3,20). Aki rendületlenül kitart a nyugalom állapotában, az mintegy áldoztató kanállal [2] meríti a lelki adományokat.
A Szentatyák elnyervén a nyugalmi állapotot, Isten kegyelmével beárnyékolva sokáig éltek.
Amikor az ember nyugalmi állapotba jut, akkor önmagából másokra is ki tudja árasztani a megvilágosított értelem fényét. Az ilyen embernek mindenekelőtt ismételgetnie kell Anna prófétaasszony eme szavait: Hivalkodás ne hagyja el szátokat (1Sám 2,3), és az Úr szavait: Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből (Mt 7,5).
Ezt a békét, mint egyfajta értékes kincset hagyta tanítványaira halála előtt a mi Urunk Jézus Krisztus, mondván: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek (Jn 14,27). Erről az Apostol is beszél: Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban (Fil 4,7); törekedjetek a békességre mindenkivel szemben, törekedjetek az életszentségre. Enélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14).
Ezért tehát kötelességünk minden gondolatunkat, kívánságunkat és cselekvésünket arra összpontosítani, hogy elnyerjük Isten békéjét, s az Egyházzal mindig kiáltsunk hozzá: Urunk, Istenünk, békét adj nekünk (Zsolt 26,12).
Az elmélkedés elolvasható itt.
Létrehozva 2013. július 6.
