Az utolsó néhány szabályban Szent Ignác megtanított minket arra, hogyan ismerjük fel a lelki vigasztalanságot és hogyan reagáljunk erre. A tizenkettedik szabályban elkezdi tanítani nekünk az ellenség konkrét taktikáit, és azt, hogyan tudunk a leghatékonyabban ellenük fellépni.

Tizenkettedik szabály: Az ellenség asszonyhoz hasonlóan viselkedik. Az erővel szemben gyenge, de erős, ha engedékenységre talál. Az asszonynak ugyanis, amidőn valamely férfivel veszekszik, az a szokása, hogy bátorságát veszti és elmenekül, amikor az ember bátran szembeszáll vele. Ellenkezőleg, ha a férfi bátorságát vesztve menekülni kezd, az asszony haragja, bosszúja és dühe nőttön-nő és többé nem ismer határt. Hasonlóképpen, az ellenségnek az a tulajdonsága, hogy erőtlenné válik és bátorságát veszti, s kísértései megfutamodnak, ha az, aki gyakorolja magát a lelki dolgokban, bátran szembeszáll az ellenség kísértéseivel, és azoknak homlokegyenest az ellenkezőjét csinálja. Viszont, ha félni kezd és bátorságát veszti a kísértések elviselésében, nincs olyan dühöngő fenevad a föld hátán, mint az emberi természet ellensége, midőn elvetemült szándékát oly ádáz
gonoszsággal akarja végrehajtani. (Forrás)

A tizenkettedik szabály a férfi és a nő egymással szemben álló analógiájával kezdődik. Ez túlságosan gyakori jelenség bukott világunkban; évszázadokon át sok férfi és nő becsmérelte vagy manipulálta egymást – külön-külön vagy összességében – a hatalom vagy az önző haszonszerzés vágyában. Egy másik hasonlat, amely talán segíthet még jobban viszonyulni ehhez a szabályhoz, az osztálytermi zaklatóé.

A zaklató általában olyasvalakit vesz célba, akit gyengének vagy félénknek tart, nem pedig olyasvalakit, aki szembeszáll vele. Amikor a zaklató találkozik a párjával – talán egy tekintélytisztviselővel vagy „áldozattal”, aki hirtelen nem hátrál meg az ismételt sértések vagy sérelmek ellenére sem, a zaklató félelmében elmenekül (vagy legalábbis duzzogva elvonul).

Ez a lényege Szent Ignác analógiájának a tizenkettedik szabályban: ezek a viselkedések közvetlenül az ellenség viselkedéséhez kapcsolódnak. A sátán a zsarnok (vagy a manipulatív felnőtt, mi válasszunk). Az ellenség erős, amikor gyengeséggel szembesül, de gyenge, amikor erővel.

Mit jelent ez számunkra, bukott emberek számára, akiknek ereje természetüknél fogva korlátozott? A saját erőnk hiányos, de az ellenség retteg és erőtlen, amikor Isten erejéről van szó – amit az Úr felajánl nekünk, amikor csak kérünk.

Lisieux-i Szent Teréz Egy lélek története című önéletrajzában egy élénk álomról írt, amelyet négyéves korában látott. Az álomban a kertben sétált, amikor két szörnyű „kis ördögöt” vagy démont látott. Amint ezek a démonok meglátták Szent Terézt, félelmükben elmenekültek, elbújtak és meghúzódtak a kert melletti kis szobában. Saját félelme ellenére Szent Teréz követte őket álmában, hogy megfigyelje viselkedésüket. Kikukucskált a szoba ablakán, és figyelte, ahogy izgatottan „körbe-körbe” futkároznak az asztal körül, és erőteljesen próbálnak elmenekülni a tekintete elől, de ez nem sikerül nekik. Ezek a látszólag hatalmas, pusztító démonok valóban erőtlenek voltak és megrémültek még egy félénk gyermek jelenlétében is, mert Isten kegyelemmel teli erőt adott a lelkének.

Ahogy maga Szent Teréz megjegyezte: „Ebben az álomban, gondolom, nincs semmi rendkívüli, és mégis hiszem, hogy Isten megengedte, hogy emlékezzek rá, hogy bebizonyítsa nekem, hogy a kegyelem állapotában lévő léleknek nincs mitől félnie a démonoktól, akik gyávák, és képesek elmenekülni egy kisgyermek tekintete elől!” (Liesieux 1996, 28)

E beszámoló és a világos egyházi tanítás alapján az ellenség távol tartásának leghatásosabb módja az, ha a kegyelem állapotában maradunk. Amikor a gyónás szentségében járunk és valódi bűnbánatot fejezünk ki, nemcsak a kegyelem állapotába kerülünk vissza, hanem megkapjuk azt a sajátos kegyelmet, amelyre szükségünk van minden egyes meggyónt bűn leküzdéséhez. Ez az Úr hihetetlenül erős ajándéka, különösen a megszokott bűnök elleni küzdelemben.

Mégis, számtalan kísértéssel szembesülünk nap mint nap, még akkor is, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Hogyan tudunk ezek ellen is Isten erejével küzdeni?

A tizenkettedik szabályról szóló tanításában P. Timothy Gallagher a „kezdetben szilárdan állni” fontosságára hivatkozik. Mint egy hógolyó a hegy tetején, amely készen áll arra, hogy lefelé guruljon, kicsi marad, és könnyen feloldódik, ha azonnal megállítjuk. Ha azonban hagyjuk, hogy tovább guruljon, akkor elég nagyra nőhet ahhoz, hogy felszántson egy embert – vagy akár halálos lavinát hozzon létre.

Ugyanígy a legfontosabb pillanat, hogy lelkileg szilárdan álljunk az ellenséggel szemben, a kísértés kezdeténél van, mert ekkor a legkönnyebb megtagadni. Ez volt a különbség Éva között a kertben – aki úgy döntött, hogy párbeszédet folytat az ellenség kísértésével, és szerencsétlenül veszített -, és Jézus között a pusztában, aki határozottan és végérvényesen válaszolt a Sátán fondorlatos kísértéseire Isten igazsággal teli Igéjével. Éva esetében az ellenség ott maradt és egyre erősebb lett, amíg Ádám és Éva is el nem bukott. Jézus és az Ő szilárdsága miatt az ellenség elmenekült.

Könnyen megtalálhatjuk ezt a különbséget a saját életünkben. Az elmúlt évtizedekben egyre több egészségügyi problémával szembesültem, beleértve egy degeneratív betegséget, amely végül kerekesszékbe kényszeríthet. A szenvedés legkitartóbb kísértése a jelen kihívásain alapuló, a jövőtől való félelem volt. Gyakran azon kaptam magam, hogy azt gondolom: ha most ennyit küzdök, hogyan fogok még harminc vagy negyven évig megbirkózni vele?

Ez a kísértésnek egy gyakori formája: „Ha [illeszd ide a jelenre vonatkozó hazugságot], akkor kizárt, hogy [illeszd ide a jövőre vonatkozó depressziót]”. Szerencsére az évek során élesen ráébredtem erre a kísértésre. Rájöttem, hogy az ellenségnek a jövőről alkotott verziójában soha nem tárja fel azt a megtartó kegyelmet, amit az Úr biztosan nyújtana, ha Isten megengedi, hogy egy bizonyos megpróbáltatás bekövetkezzen (vagy folytatódjon). Erre a kísértésre, a jövőbeli próbák miatti aggodalomra válaszul Isten igéjével kezdtem el válaszolni a 2 Korinthus 12:9-ből: „még ha [illeszd ide a félelemmel teli forgatókönyvet] meg is történik, Isten kegyelme elégséges lesz számomra.”

Egy másik módja, hogy szembeszálljunk az ellenség zsarnoki kísértéseivel, hogy egyszerűen nemet mondjunk!”, különösen akkor, ha ez valamilyen konkrét cselekedet elkövetésével vagy elkerülésével jár. Ezután tegyük a kísértés pontos ellenkezőjét – vagy ahogy Szent Ignác mondja ebben a szabályban: „szöges ellentétét”. Például, amikor imádkoznod kellene, akkor lehet, hogy kísértésbe esel, hogy még egy percet görgetéssel tölts, vagy befejezz még egy e-mailt. Erre válaszul határozottan leteheted a telefont vagy kikapcsolhatod a számítógépet, miközben nemet mondasz, majd tudatosan elindulsz a kijelölt imahelyed felé. Ha belső tiltakozás merül fel, hogy miért „kell” folytatnod a kérdéses tevékenységet az ima előtt, emlékeztetheted magad néhány lelki igazságra: „A világnak nem lesz vége, ha várakozik”, vagy „Ez a menekülés nem hozhat nekem tartós békét és üdvösséget, de a Jézussal töltött idő igen.”

Azt is hasznosnak találtam, ha egyszerűen Istenhez fordulsz, és azt mondod: „Nincs kedvem imádkozni!” vagy „A sátán azt mondja, hogy halogassak!” – lényegében megnevezed a kísértést, és „elárulod” a Sátánt Istennek. Ez egyenértékű azzal, mintha egy gyerek elmondaná az apjának, hogy mit tesz egy bántalmazó; az apa ekkor kihasználhatja a sokkal nagyobb erejét és tekintélyét, hogy védelmet nyújtson, és arányos igazságszolgáltatást nyújtson. Úgy tapasztaltam, hogy valahányszor „elpletykálom” a sátánt mennyei Atyámnak, az ellenség látszólag azonnal elmenekül; ez a néhány szó elég ahhoz, hogy könnyebben haladjak előre a kijelölt feladatomban anélkül, hogy az adott pillanatban további ellenállásba ütköznék.

Ez csak néhány módszer arra, hogy kezdetben szilárdan megálljunk, és mindegyikben egy a közös: Isten segítségét kérni, üdvözölve az Ő kegyelemmel teli erejét a sajátunk felett. Az imádság a kísértés pillanatában soha nem hiábavaló. Minél többet imádkozunk segítségért gyengeségünkben, annál inkább el tudjuk fogadni az Atya hatalmát, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ezáltal kialakul az „izommemória”, hogy reflexszerűbben fogadjuk Isten erejét, amikor a kísértés elér bennünket, így képesek leszünk talpra állni a gyáva, szánalmas zaklatóval szemben, aki félelmében elmenekül egy négyéves gyerek elől.

Zárásként Szent Benedek a következő jó tanácsot hagyja ránk híres Regulájából: „Amint rossz gondolatok törnek a szívedbe, zúdítsd őket Krisztus ellen, és fedd fel lelkiatyád előtt”. (Szent Benedek Regulája, 4. fejezet, 50. vers).

Minden kísértés, amelyet Krisztusra zúdítunk, porrá lesz, és – amint azt hamarosan felfedezzük a Tizenharmadik Szabályban – minden kísértés, amelyet bölcs tanácsadásra bocsátunk, leleplezhető Isten Igazságának fényében.

—–
Liesieux, Thérèse of Thérèse. 1996. Egy lélek története: Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza Harmadik kiadás. Washington, D.C.: ICS.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 26.