I. “Nézzétek, hogy szeretik egymást!”

A Kr. u.-i első századokban, a Római Birodalomban egyre többen figyeltek föl egy különös embercsoportra. Ott éltek minden városban ugyanúgy, mint többi polgártársaik, de életmódjukban volt valami egyedülálló: “Szegények és mégis sokakat gazdagítanak; szidják őket, de ők áldást mondanak; üldözik őket és ők mégis mindenkit szeretnek”. – írja egy első századokból származó írás.

(Diognétoszhoz írt levél – vö. 1 Kor 5,10-13).
A pogány Juliánusz császár felháborodva vetette a rómaiak szemére a szégyent: ezek nemcsak egymással törődnek, nemcsak saját betegeiket és öregeiket gondozzák, hanem a mieinket is.
Embertársaik – a szegények és nyomorultak – iránti szeretetüknél csak egy volt feltűnőbb: ahogyan egymást szerették. Pedig voltak köztük is feszültségek és hibák (erről is beszélnek az apostoli levelek). Mégis egy eddig ismeretlen kapcsolat fűzte őket össze. Az első századból származó “Apostolok Cselekedetei” beszámol arról, hogy “a hívek sokaságának egy volt a szíve-lelke… Mindenük közös volt… Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, s árát az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belőle, szükségéhez mérten”. (ApCsel 4,32-35).
A pogányok csodálattal figyelték őket. Szólásmondássá vált köztük: “Nézzétek, hogy szeretik egymást!” S egyre többen akarták megtudni, miben rejlik a titkuk. Hogy – amint az idézett Diognétoszhoz írt levél – “miféle Istenben hisznek; és mi az oka, hogy ez az új nemzedék vagy életforma csak most kelt életre, és nem korábban?”
A kereszténység későbbi századaiban is minden megújulásnak ugyanezek voltak a jelei. Az embertársak, szegények szeretete, és a kölcsönös szeretet. S ennek hatására tértek meg sokan.
Vajon mi tehát a titka az ősegyháznak és a keresztény megújulásnak? Vajon mi indította őket erre az újszerű életformára, amely felkeltette a világ figyelmét?

A könyvrészlet elolvasható itt.

Létrehozva 2013. június 9.