19. Az erő, a szeretet és a józanság lelke a bérmálásban

1.

Az embereket ma nagyon érdeklik azok a bibliai részek, amelyek az első keresztények életéről szólnak. Életükben, szinte állandósult a pünkösd, a Szentlélek öröme, és vezetése. Megtérésük és megkeresztelkedésük gondolkodásuknak és életüknek teljes fordulatát is magával hozta. Lelkesedtek Jézusért és ügyéért. Szent Pál buzdítása: „Örüljetek az Úrban, szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil 4,4) – nem hangzott idegenül a gondokkal, bajokkal küszködő akkori szegény emberek számára. Rendkívüli örömmel élték át a szentmiséket, és vállalták a felebaráti szeretet hősies áldozatait.

A kívülállók – pogányok – számára érthetetlen volt az a bátorság, ahogy az első keresztények szembenéztek a halállal és az üldözésekkel, amelyeket hitük megvallása miatt kellett elszenvedniük. Ezt csupán azzal magyarázhatjuk, hogy a Szentlélek egész közvetlenül hatott életükben. Így bizonyította a Szentlélek, hogy az a Jézus, akit elfogadtak, ma is él, és bátorrá teszi őket.

Összefoglalva: A Lélek éltette őket, és ezért új lélekkel szolgáltak Istennek.

2.

A Lélek sok esetben látványos átalakulást hoz életünkben, de a fontosabb a belső változás. Némely esetben csak később vesszük észre, hogy egészen másként gondolkodunk a dolgokról és másként viszonyulunk az emberekhez. Ez a Szentlélek ajándéka. Ha hűségesek maradunk hozzá és engedjük fellángolni a szeretet tüzét magunkban, mindig megtapasztaljuk erejét. Vágyakozunk arra, hogy tanúságot tegyünk Jézusról. Hittel gondolunk Jézus szavaira:

„Ha eljön a vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, Ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok” (Jn 15,26–27).

Itt kétszer esik szó a tanúságtételről. A Szentlélek úgy tesz tanúságot Jézusról, hogy világosságot gyújt bennünk, segít Jézus tanítását belső meggyőződéssel fogadnunk. Ezután mi magunk is tanúságot tudunk tenni az emberek között.

Isten ügyének sikeréért az embereknek is meg kell tenniük a magukét. A püspök-atyák, hitoktatók, szülők és barátok, egyszóval az egész vallási közösség feladata ez.

3.

Többször hallottunk a szamaritánusok népéről. Jézus azért is becsülte őket, mert alázatosak voltak, és nyitottak. A magukat igaznak tartó zsidók megvetették ezt a népet. Talán az Ő akarata volt, hogy mennybemenetele után az elsők között térjenek meg az Egyházba, és így megkapják a Szentlelket. Azért is történt ez, nehogy a zsidóságból megtért hívek megvessék őket, ahogy őseik tették.

„Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot. Így Fülöp Szamaria városába került, s ott hirdette Krisztust. A nép hallva és látva a csodákat, amelyeket tett, egyöntetűen figyelemmel hallgatta. Mert sok megszállottból kiment – hangosan kiáltozva – a tisztátalan lélek, és sok béna meg sánta meggyógyult. Így nagy volt az öröm ebben a városban.

Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy szálljon le rájuk a Szentlélek. Mert még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve Urunk Jézus nevére. Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket.” (ApCsel 8,4–8; 14–17).

4.

A Szentlélek ajándékát a Szentírás különböző képekkel ábrázolja. Ilyen a pecsét és a kenet. A pecsét tulajdonjogot jelent: a tárgy azé, aki pecsétjét rátette. A görög-római világban a rabszolgákat és a katonákat megbélyegezték, pecsétet ütöttek testükre. Ezt halálukig viselték. A Biblia a Szentlelket úgy tekinti, mint Isten pecsétjét a megkeresztelt embereken, mint foglalót a tőle kapott örökségre.

„Megkaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát és hittetek benne. Ő a foglaló örökségünkre, arra, hogy teljesen megváltva övéi legyünk” (Ef 1,12-14).

5.

A Biblia szerint a felkent személyek Isten és a közösség szent emberei, akár királyok, akár próféták, akár papok. Embert alig érhet nagyobb megbecsülés, mint a szent olajjal való fölkenés, mert ezáltal részesedik Krisztusnak, az Újszövetség első felkentjének szolgálatában. Mi is ezt kapjuk a keresztségben és a bérmálásban. A kenet a Szentlélek adományát jelenti számunkra.

Ez a mi hitünk

A bérmálásban a megkeresztelt hívő Krisztus Urunk szándéka szerint, a püspök kézrátételével, a krizma és a szavak által a lelki erősségben részesül.

Megfontolandó kérdések:

104. Mi a bérmálás?
105. Ki bérmálhat?
106. Hogyan bérmál a püspök?
107. Ki bérmálkozhat?
108. Mi a bérmaszülő kötelessége?

Rövid liturgika

A keresztelést az ősegyházban csak a püspök végezte, és utána nyomban bérmált is. (Kivétel csak a hittanuló – katekumen – súlyos betegsége volt, ilyenkor pap is keresztelt.) Amikor a gyermekkeresztelés mindenütt szokásba jött, nyugaton „elvált” egymástól a két szentség. A pap keresztelt, a püspök pedig a bérmálást tartotta fenn magának. A keresztség szertartásában a krizmával való felkenés ma is őrzi a bérmálás emlékét. (A görög szertartású katolikusok kereszteléskor mindig bérmálnak is).

 Mi hogyan kapjuk a Szentlelket? – Az apostolutód (püspök) fejünkre teszi a kezét, és imádság közben fölken szent olajjal (krizmával). Így jelzi és teszi jelenvalóvá Jézus Lelkét. Ez a bérmálás szentsége.

A püspök imája: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” Válaszunk: „Ámen.”

A bérmálási kegyelem elsősorban a Szentlélek hét ajándékára emlékeztet bennünket, és az Egyházban való küldetésünkre. A Szentlélek maga is ajándék: az Atya és a Fiú ajándéka. De ajándékozó is egyúttal: a Szentírásban felsorolt hét ajándékával segít kibontakoztatni bennünk a krisztusi teljességet, a felnőtt keresztényt. A bérmálás szertartása közben így kérjük ezeket az ajándékokat:

„Mindenható Istenünk, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja! Te szolgáidnak vízből és Szentlélekből új életet adtál, és megszabadítottad őket a bűntől. Urunk, küldd le rájuk a Vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jótanács és az erősség lelkét, az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem lelkével. Ámen.”

Kislexikon

A krizma a Bibliában a Szentlélek szimbóluma: a krizma illatozik, de illata láthatatlan.

„Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek, azok közt, akik üdvözülnek, éppúgy, mint azok közt, akik elkárhoznak (2Kor 2,15).

 Beszéljük meg!

Olvassuk el az ApCsel-ből azokat a részeket, amelyek mutatják, hogy a Szentlélek mennyire átalakította az apostolokat. Például 1,8; 4,7; 5,29–34; 7,54–60 stb.

Nemcsak az apostolok idejében történtek ilyen változások, hanem ma is átalakítja a Szentlélek a szíveket, és új életet ad!

A világi hívek szolgálata

Jézus egyházában: az egyetemes papság

(Olvasmány)

A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) Egyházról szóló dokumentuma nagy súlyt helyez a világiak szerepvállalására a keresztény hit terjesztésében. Ez a gondolat a Szentírásból fakad, (Pál levelek, és ApCsel) hiszen az apostoli időkben szinte mindenki hirdette az evangéliumot. A lelkipásztorok a templomokban hirdetik ugyan ma Jézus örömhírét, de a templomok látogatottsága nagyon visszaesett az utóbbi évtizedekben a világiasság és a liberalizmus miatt. A megkereszteltek 8-10% jár csak templomba. Ezen kívül még ott vannak azok az emberek, akik keresik Istent és nincs senki, aki megmutatná nekik az utat.

A régi korokban a szellemi élet vezetői a királyok (királyi udvarok), és a papok voltak. A Szentírás azzal lep meg bennünket, hogy Isten népét a királyok és papok szintjére állítja. Nemcsak néhány kiválasztott embert, hanem az egész újszövetségi népet úgy tekinti, mint királyokat és papokat.

A papok és királyok legfőbb feladata Isten szolgálata volt. Isten bennünket is királyi népnek, szent papságnak tekint, vagyis szolgálatába állít, áldozatokat fogad el tőlünk. Az Újszövetségben Ő maga is felajánlja a legdrágább áldozatot, Fiát. Ránk pedig azt a kitüntető tisztséget bízza, hogy Krisztus halálának és feltámadásának hirdetői legyünk.

Jézus megígérte, hogy a Szentlélek vezeti a benne hívők közösségét. A Lélek mind az egyházi vezetők szolgálata, mind pedig a híveknek adott kegyelmi adományok (karizmák) által munkálkodik a közösség javán.

Szent Péter apostol arról ír levelében, milyen nagy kegyelem az, ha valaki Isten népéhez tartozhat. Mennyivel több lesz ezáltal, mint a pogányok, akik talán tudatlanságukban, talán tudatosan szolgálnak a bálványoknak, és csak pillanatnyi szükségleteik vagy szeszélyeik kielégítésére élnek!

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig az Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.” (1Pét 2,9–10)

Péter apostol igazában Jézus gondolatait közli olvasóival. Jézus azt akarta, hogy az Újszövetség népe is papi nép legyen: életéhez tartozzék a tanúságtétel, az állapotuknak megfelelő apostoli munka és részvétel a liturgiában.

Jézus Krisztus ugyanis igazi főpap, Ő az Egyház láthatatlan feje. Ő hív meg minden benne hívőt a szolgálatra a keresztség, a bérmálás szentségében. Mindkét szentség Jézus kiáradó Lelkének pecsétjét adja, amikor a hívőt felkenik a szent krizmával.

– „Egy másikat pedig felszólított: te pedig menj és hirdesd Isten országát” (Lk 9,59);

– Így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen” (Mt 16,24);

– Elvárja, hogy vele együtt áldozzuk fel magunkat: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24);

Részünk lehet az áldozat-bemutatásban is. Ez legszebben a szentmise felajánlásában nyilvánul meg. A felajánlott kenyér és bor emberi munkánk gyümölcse. Akit pedig jelentenek: Jézus Krisztus. Emberi természete szerint testvérünk; jogosan ajánlhatjuk Őt a mennyei Atyának.

Akik ebben a szolgálatban életreszólóan odaszánják magukat, azokat Krisztus egy másikfajta papságra is meghívhatja. Így tette apostolaival is. Ezt a papságot apostoli vagy szolgáló papságnak mondjuk. Szentsége az egyházi rend.

A II. Vatikáni zsinaton a pápa és a püspökök határozták meg szerepünket és helyünket az Egyházban. Ez a zsinat beszélt először a világi hívek helyzetéről és szolgálatáról.

Nemcsak áldozatfelajánló kötelességükről szólt, hanem arról is, hogyha szentáldozásban Krisztus testével élnek, akkor ezzel kézzelfoghatóan munkálják Isten népének egységét.

A bűnbánatról és szentgyónásról azt tanította a zsinat, hogy általa nemcsak megtisztulnak a bűntől, hanem egyházunkkal is megteremtik a szorosabb egységet, és értékesebb tagjai lesznek a keresztény közösségnek.

A keresztény házasságban élők látható jelei és megvalósítói Krisztus és az Egyház egységének és termékeny szeretetének. Gyermekeiket örömmel vállalják és gondozzák, tanítják.

Közösségünk – itt az egész világ katolikusairól van szó, akiket a Szentlélek vezérel – nem tévedhet, amikor egyetért a hit és erkölcs dolgaiban.

Jézus akaratából az Egyháznak vezetői vannak, őket papoknak nevezzük. Helytelen volna azonban azt gondolni, hogy csak ők tartják fenn az Egyházat, s a világiaknak nincs más dolguk, mint tanításukat hallgatni, s elfogadni tőlük az Egyház „szolgáltatásait” (keresztelés, temetés stb.). A vezetők hivatása sem merül ki csupán a vezetésben. Jézus azt szeretné, ha képességeihez mérten mindenki az életével tenne tanúságot, mert „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük.” (1 Kor 12,7).

A Lélek ajándékait kegyelmi adománynak (karizmának) nevezzük. A kegyelmi adományok segítenek Jézus egyházában élnünk és szolgálnunk. Mivel családunk is Egyház, elsősorban odahaza van rá lehetőségünk, hogy kibontakoztassuk a bennünk rejlő karizmákat.

Vannak azonban már olyan világiak is, akik megbízatás alapján szentbeszédet mondanak, magyarázzák a Szentírást, vezetik az igeliturgiát, áldoztatnak, hitoktatóként működhetnek, temetnek, esküvőnél az Egyház hivatalos tanújának szerepét töltik be. Így valósítják meg prófétai és egyházi küldetésből származó apostoli munkájukat. Őket diakónusoknak, vagy plébániai kisegítőknek hívjuk. (Vannak házas-diakónusok, és nőtlen diakónusok.)

A keresztények egész élete papi tevékenység lehet. Erre buzdít az apostol is: „Ajánljátok fel testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti lelki istentiszteletetek” (Róm 12,1). Hitünkkel szolgálatra ajánljuk fel magunkat Istennek. Egész életünk istentiszteletté nemesedhet, ha jócselekedetek jellemzik.

Létrehozva 2024. november 11.