Ami nem lehet kiindulópont

A pedagógusokban, szülőkben élő tanácstalanság legfőbb oka az elvi alapok tisztázatlansága. Az már világos mindenki előtt, hogy manicheus ízű testellenesség – ami sokszor kísértett évszázadok folyamán keresztény kultúr­körben is – nem lehet helyes kiindulópont a szexuális nevelésben. Egyre inkább átmegy a hívő köztudatba a tárgyilagos Szentírás-kutásnak az a felfedezése is, hogy a „test” és „lélek” biblikus fogalma nem azonos az antik-görög test-lélek kettősséggel (amely pedig a hagyományos szexuális nevelés alapjait nagyrészt megszabta/. Mint Dionigi Tettamanzi írja, a Humanae vitae-ről szóló kom­mentárjában, a szentpáli „testi” és „lelki ember” nem más, mint a megváltatlan, illetve megváltott ember, tehát a metafizikai dualizmusból nem vezethető le közvetlenül, hogy e téren mi a helyes és mi nem (TETTAMANZI 1998, 255).

De vegyünk egy másik lehetőséget. Ha az erkölcsiség mércéjének az „emberi természetet” tekintjük s ebből vezetünk le nevelési elveket (mivel „agere sequitur esse”), akkor azt is tudnunk kell, hogy a természet az Újszövetség szemléletében éppen a kegyelem ellentéte (vö. Ef 2,3), így a hívő emberképnek csak nagy „kozmetikázás” árán lehet kiindulópontja az, ami „természetes”, másrészt kérdés, hogy vajon a „természetjogi alapon” álló etikában nem kísért-e túlzottan a sztoikus természetfogalom, a maga statikus, jogi szemléletével, vagy éppen a tisztán ószövetségi szintű tisztasági eszmény? (GRÜNDEL 2001, 18) Vajon, amikor a hagyományos katolikus házasság-kép az élet továbbadását tekintette a házasság – s így a nemiség – elsődleges céljának, a házasok egymás iránti szeretetét csak másodlagosnak, nem rendelte-e alá a speciálisan emberit a többi élőlénnyel közös „ösztönnek”?

Nemi ösztön emlegetése, „ösztönösségre” épített nemi felfogás annál is inkább kérdéses, mert a modern lélektani kutatások szerint az emberi nemiség alapvetően különbözik az állatokétól: nem mereven kötött, programvezérelt, nyers ösztön (Instinkt), csupán lazább, kötetlen késztetés (Trieb), amelyben a lelki folyamatok legalább olyan szerepet játszanak, mint a testiek (BUDA 1994, 66). Nem igazolható tehát az az eljárás, hogy mint állatias, alantas elemet, eleve rossz szemmel nézzük az egész szexualitást. Egyáltalán, nem tűnik helyesnek, ha félünk tőle, ha viszolyogva szólunk róla, ha titokzatos dolgot, tabut csinálunk belőle, egyszóval, ha ellen-nevelésben merül ki minden tevékenységünk.

Úgy tűnik tehát, hogy a szexuális etika hagyományos kiindulópontja legalábbis nem elégségesek. Nagy hiba lenne azonban, ha a dualista, természetjogi vagy az ösztönösség levedlésére épülő felfogást felcserélnénk más, ma divatos elméletekkel, amelyek, mint Andrew Greely írja, az egyénközpontú örömhajhászás malmára hajtják a vizet (GREELY 1998, 9). Pedig a – főleg a 1. világháború után bekövetkezett – ún. szexhullám veszélye éppen ez: individualista felfogás uralkodik el világszerte a szexualitást illetően: sok ember kezdi magánügynek tekinteni, hogyan gazdálkodik nemiségével. Sokszor még katolikus pszichológusok is a „szexualitás ideológiájának” csapdájába esnek. Ernst Ell például a nemiség önértékét magasz­talja: fiatalít, feszültséget old, büszkévé tesz, életörömet nyújt, a szegények kenyere – mondja – és így tovább (ELL 2001, 14)

Joggal írja azonban Greely: a szexualitásnak efféle „erkölcsi megitéléstől független” megközelítése „csak egy csimpánznak segítene, de nem egy embernek”, mert az ember nem szakítható ki a társas kapcsolatokból. Szellemesen felel Ell tetszetősnek tűnő elméletére Gründel: az „egydimenziós szexre” a felsoroltak ellenkezője is igaz lehet: öregít, gyűlölködővé, önzővé, kisebbrendűvé tesz, éppen a szeretet szempontjától való elszakadás miatt (GRÜNDEL 2001, 70). A merőben „humanisztikus” vagy lélektani jelszavak mögé búvó szexuálmorál, mint Bertrand Russelé („Szexuális területen ugyanúgy nem szabad korlátokat felállítani, mint a táplálkozás területén”) képtelenségekhez vezet: a pohárvíz-elmélethez és az orgazmus-ideológiához, ez a szeretet nélküli, társas vonatkozásától megfosztott „szex” azonban már embertelen.

Új elvi alap: a személyes szeretet

De hát akkor mit tekinthetünk a szexuális nevelés alapjának? A vázolt lehetőségek – bár ellenkező irányba mutatnak – egy valamiben megegyeznek: elsikkasztják a személyesség szempontját, hiszen az nincs meg sem a csak-tárgyi célnak alávetett házaséletben csakúgy, mint a tisztán sportnak kikiáltott „szex”-ben. A szexualitás „új” elvi alapja tehát a személyes jelleg lehet. S ezt azért tettük idézőjelbe, mert férfi és nő társ-voltának eszméje egyáltalán  nem új, – már a Szentírás legelső lapjáról is felénk sugárzik.

Ez a személyesség kettős jelentésében is igaz. Önmagunkhoz mérten is személlyé („persona”) kell válnunk. Érdekes Tettamanzi elemzése: Aquinói Szent Tamás nem olyan értelemben választja külön a házasság elsődleges és másodlagos célját (Summa Th. I-II. 92,1), mint a későbbi morális, hanem éppen megfordítva: a „modo secundario” nála az „ordo intentionalis”-t, az értelmes, szándékkal átszőtt, magasabbrendű létrendet, a kifejezetten-emberit jelenti. Ez a „személyhez méltóan emberi” lehet csak az „eszes természetnek megfelelő” kife­jezésnek is igazi tartalma. A szexualistásnak ezt az átemberiesítését pedig – amiben a róla való lemondás vagy alkotó erővé való átformálása is benne lehet! – éppen az teszi lehetővé, hogy – mint láttuk – nem nyers „ösztön” csupán, hanem tudati tényezőknek alávetett, képlékeny, alakítható belső irányulás. Biztos tehát, hogy fontos feladat személyessé tétele, a személyiség belső összhangjába való beépítése (tettamanzi 1998, 89).

Személy-voltunk azonban a „másikkal”, a többi emberrel való viszonyunkat is felöleli. létezésünk csak más személyek erőterében kap igazi emberi töltést. Különösen igaz ez férfi- vagy nő-voltunkra s így nemiségünkre. A szociálpszichológiai kutatások tökéletesen igazolják, hogy a nemi azonosulás (identitás) kialakulásában döntő szerepe van a környezetnek, olyannyira, hogy „Robinson”-ként felnövő emberben egyszerűen ki sem alakul a szexualitás; a nemiség a „szocializációs” folyamatban lesz személyiségünk részévé (BUDA 1994, 103).

A szexualitás azonban nemcsak a „nemi szerep” (gender role) átvételében – formailag – kötődik a társadalomhoz, hanem tartalmában is. Ell szerint a szexuális fejlődés az „én”-től a „te”-ig tart (ami nem azt jelenti, hogy az én-központú erotikán feltétlenül mindenkinek át kell mennie): a fiatalok fokozatosan jutnak el a másikat mindenestől vállaló „társ”, a házastárs hivatásáig. A tisztán biológiailag értett szexualitás problémájára ez az egyetlen hiteles válasz: A szeretettel áthatott szerelem, a személyt személlyel összefűző társas viszony, amely – felfogásunk szerint – teljes tartalmában csak életre szóló szö­vetség, a házasság keretében jöhet létre.

Ez a világos háttér teszi lehetővé, hogy „helyére tegyük” a szexualitás „kinövéseit”. Az önkielégítés vagy az egyneművel folytatott nemi kapcsolat nem egyszerűen azért helytelen, mert „ösztönkielégítés” vagy merő „testiség”, hanem mert hiányzik belőle a másik nemre irányuló, igazi személyes kapcsolat. De az egész embert átfogó személyesség nincs meg a futó kalandban és a házasságtörő kapcsolatban sem. Mint Susanne Heine írja (HEINE 2007, 321), ezekben a „te”-ből tárgy lesz. Igaz azonban másik megjegyzése is: mindezek súlyolásában figye­lembe kell vennünk az idő- és helyzet-koordinátát is (történel­miségünket): bár egyébként elítélendő, nyilván másként esik latba a fiatal alkalmi onániája, mint a felnőtté, netán házasé, vagy a lakáshiány miatt még házasodni nem tudó jegyesek nemi kapcsolata, mint ismét a házas „félrelépése”. Valami azonban közös bennük: a személytelenség. A személytelen kapcsolat pedig (vö. 1Kor 6,12) nem tükrözi vissza többé Istenhez fűző szövetségünket. Igaza van azonban Dietmar Huhnnak is: bűn lehet a szexualitás a házasságban is, ha ez álházasság, ha nem hű tükre Isten és ember szövetségének, ha tisztán jogi kapcsolat s nem igazi, személyes szeretet kifejezője (HUHN 2001, 66).

Így érkezünk el a szerelem vagy – ha úgy tetszik – a szexualitás teológiai alapjaihoz. A nemiség nem önmagában (természete szerint) jó vagy rossz, csak, ha öncéllá tesszük, ha istenítjük (vö Róm 1,23). A kiteljesedő életszövetségben viszont annak az Istennek, aki maga a szeretet (1Jn 4,16), a férfi-nő kapcsolat mintegy közvetítője, szentségi jele lesz, írja ugyancsak Heine. Hasonló következtetésig jut el Gründel is: a teremtés adta kétneműség (Ter 2,18) társas kapcsolatainak alapja és mintája, így Istennel való társi kapcsolatunké is. Greely egyenesen úgy fogalmaz: Isten nem egyszerűen „nem nél­küli”, hanem mindkét nem sajátságát magában foglalja (és fölül is múlja), a férfi és nő tehát nemcsak az élet továbbadásával és nem is csak statikus értelemben lesz „együtt Isten képmása”, hanem a házas szerelemben, ahol újra és újra létrejön, mint írja, az „isteni” egység, a coincidentia oppositorum, az ellentétek összecsengése (GREELY 1998, 29).

Szempontok a neveléshez

Erről az alapról indulva már maradéktalanul eleget tudunk tenni annak a követelménynek, amelyet szinte minden mai katolikus nevelő hangsúlyoz: pozitív tartalmat tudunk adni a szexuális nevelésnek. Igaza van Bernhard Hanselnek és Alois Müllernek: nevelésünk eredménytelenségének oka jórészt az, hogy túl autoritatív, tisztán tekintélyelvre épít (HANSEN– MÜLLER 2007, 289). Nos, így a megoldás – úgy tűnik – éppen az, ha nem egyszerűen csak elítélünk, hanem beláttatunk, ha belsőleg világítjuk meg a szexualitás igazi értékét és rendeltetését. A szexualitás Isten-adta ajándék, amelynek az életszövetségben s a gyermekáldásban kell kiteljesednie. Mindaz jó, ami efelé mutat előre, az lesz rossz, ami ezt megakadályozza.

A másik előzetes szempont a nevelésre vonatkozólag: nincs „külön” szexuális nevelés. A nemiségre vonatkozó elvek az általános nevelés részét alkotják (LISS 2004, 110). Mindenekelőtt tehát emberré, jó társakká, magyarán szeretetre kell nevelnünk gyermekeinket, s ennek keretében megtalálják a nemiség „helyét” is. Hogyan beszéljünk a „szexről”? – Liss szerint még a szavaknál is fontosabb, hogy elfogulatlanul, őszintén. Ne mondjunk olyat, amit később vissza kellene vonnunk (vö. gólya-mese). Amit mondunk, igaz legyen, csak fokozatos: a gyermek szintjének megfelelő. A kicsinek az legyen a benyomása: szüleim felelnek, tehát kérdezhetek. A „felvilágosító” beszélgetésnek ne legyen ünnepélyes éle, természetszerű legyen, kapcsolódjék konkrét élményhez, problémához (pl. a szomszéd néni gyereket vár). Nem lehet sebezhető pontunk: kettősség, őszintétlenség: a kisgyermek érzékeny antenna minden hamisságra. Jóval az érés jelei előtt beszélnünk kell vele arról: mi lesz, mit tegyen.

Fontos a család – helyes értelemben vett – erotikus légköre, mint nevelési eszköz. Greely megjegyzi, a jövendő házasságok sikere nagyrészt attól függ, hogy a fiatalok mit hoznak magukkal: egészséges beállítottságot-e vagy sem. A szülők igenis kifejezhetik egymás felé gyöngédségüket, így tanulja meg a gyermek – nem szavak, hanem metakommunikáció útján –, milyen is a férfi- és női magatartás. Kedveskedő szavak, sokszor csak hangsúlyok, mosoly, bensőséges egymásra tekintés, simogatás, egymásba karolás, vagy az, ahogy az anya várja haza férjét, megörül, mikor megjön, többet mond el nekik, mint többórás felvilágosító beszélgetés. A felnövekvő a nemi szerep igazi alapjait otthon sajátítja el.

Annál nagyobb baj, ha bármi okból kiesik az egyik szülő. Főleg az elváltaknál áll elő az a helyzet, hogy a gyermeket nevelő szülő ellenszenvet csepegtet a másik szülő s az általa képviselt nem iránt, amivel elzárja az utat a házasság felé vagy homoszexualitásba sodorja gyermekét. A kislányt igenis odáig kell elvezetni a szülői házban, hogy kislányként fogadja el magát, a fiút pedig, hogy fiúként, tehát hogy elfogulatlan örömet érezzenek emiatt: testük van. Az identitás beidegzésében persze nemcsak nemi vonatkozások vannak. – Helyesen látja Gál Erzsébet és Ortutay Zsuzsa: A „lány-tudatban” az anyás vonások kialakítása is benne van, a „fiú-tudatban” pedig az is: erősebb, mint a lányok, tehát igenis óvni kell a nőt, udvariasnak kell lennie. Ilyen értelemben az egyenjogúság nem a nemi jelleg megszüntetése, hanem a helyes „szereposztás” kiformálása (GÁL– ORTUTAY 2006, 45).

Létrehozva 2013. május 31.