A magyar társadalom erkölcsi válsága sok tekintetben a család-eszmény válságára vezethető vissza. Mindent meg kell tehát tennünk a család központi szerepének helyreállítására. Erre az új alkotmány is feljogosít bennünket, amely „családban” gondolkodik. De mint kereszté­nyeknek, ugyanilyen alapkötelesség számunkra a család védelme és megerősítése. Erre szeretnék kísérletet tenni a következőkben.

A férfi-nő egység gyökerei

Férfi és nő kettőssége és egysége túlmutat a szorosan vett tények körén. “Reveláns”, kinyilatkoztató erejű. Különös élességgel derít fényt azokra az ellentétekre, s az ezekből adódó egységre, amelyet megtalálunk minden dologban.

A lélektani kettősség gyökere közvetlenül véve a társadalomban betöltött más-más szerep, ezek viszont a biológiai alapokon vetik meg lábukat. A szexuális polaritás az élet, sőt az anyag alapvető ellentétpárjainak (mint pl. pozitív és negatív töltés) magasabbrendű megjelenése. Az emberi lét s így a férfi-nő viszony ebből az ontológiai háttérből nő ki, ezt hozza közel.

A világ fejlődő, mozgó valóság. Sokan próbálták már egyetlen alapképletbe foglalni mozgása lényegét. Arisztotelész anyag és forma kettősségét látta a dolgokban. Démokritosz elemek egyesülésének és szétválásának, az újplatonisták anyag és szellem harcának írták le ezt a mozgást. Felfogásuk tovább él a modern kor rendszereiben is.

Talán leegyszerűsítésnek látszik, de valóban két törekvés hat mindenben. Egyik a szétesés, szétágazás, másik az egységesülés, szervesülés. A csillagvilág tágul, ugyanakkor a mindenség egy-egy kitüntetett helyén egyre szervezettebb anyagcsoportosulás jön létre, egészen az emberiség haladó fejlődésében. Az ember ezért valóban “mikrokozmosz”, kis világ, magában éli meg az egész mindenség “problémáját”, belső irányulásait (RIDEAU 2008, 180).

Talán nem tévedünk, ha – a lélektani sajátságok alapján – azt mondjuk, hogy a férfi és a nő kettőssége éli meg azt a kettős törekvést, amely jellemezte már az anyagot is. A férfi, a maga széttörni vágyó erőivel inkább a teremtett lét szétáradását jeleníti meg, a nő viszont inkább gyűjtő, egységesítő elv, összefogja a férfi alkotásait, szervezi, otthonossá teszi az életet. Ez a szerelem, a férfi-nő egység kozmikus gyökere (TEILHARD 1985, 238).

Így értjük meg a férfi-nő közösség, főképp pedig a házasságban kiteljesedő közösség igazi tartalmát. A két nem viszonya emlékeztet test és lélek, anyag és tudat szembenállására és egybefonódására is, amely felső foka a teremtett létben található polaritásoknak. Viszont míg a lét-tudat viszony az egyedi ember személyiségét alkotja, a férfi-nő viszony kirajzolja a teljes emberséget. E kettősségben a nő képviseli elsősorban a lelkiekre való fogékonyságot, a személyességet, a teljesség utáni vágyat.

Keresztény szemmel nézve ez a személyi viszonyoktól felépülő egység a Szentháromság titkának vetülete. Az Isten-képmásságnak (vö. Ter 1,27) ez a legmélyebb tartalma. Az ószövetségi szerző még nem láthatta ezt, de az Újszövetség fényében szabad így értenünk. A férfi és a nő a házasságban azzal lesz Isten képmása, hogy személyi viszonyaival tükrözi az Atya, Fiú és Szentlélek életteremtő életközösségét, önátadását és egységét. Különösen igaz ez, ha a Szentlelket a női princípium forrásának tekintjük az isteni léten belül.[1]

Szempontok a szexuális neveléshez

Egy híres nevelő írja: „Ha lehetséges lenne, hogy lányainkat és fiainkat azzal óvjuk meg sok bajtól, hogy hallgatásba burkolózunk és szemet hunyunk, sok szülő boldog lenne. De boldogtalanok, mert akkor hallgatnak, és ott csukják be szemüket, ahol leginkább szólniuk kellene” (HOFFMANN 2002, 122). Különösen érvényes ez a tanácstalanság a szexuális nevelés kérdésében. A szülők kerülik a „kényes kérdéseket”, halogatják, hogy nemi kérdésekről szóljanak otthon, aminek csak az a vége, hogy gyermekük az „utcáról” szerzi be – sokszor útszéli kifejezésekbe csomagolva – információit a két nem találkozásáról és helytelen irányba fejlődik, kicsúszik a szülők keze közül. Különösen vallásos szülők számára jelent problémát: mit mondjanak, hogyan adjanak felvilágosítást, anélkül, hogy ártanának a gyermeki léleknek. Mikor mennyit mondjanak, és hogyan mondják azt? Hitünk milyen szempontokat nyújt a családon belüli szexuális neveléshez?

A lelkipásztorok ugyanilyen tanácstalanok. A szülőkben felgyülemlő kérdések bennük még élesebben vetődnek fel: milyen elvi alapból kiindulva szóljanak a szexualitásról, hogyan segíthetik a fiatalokat, anélkül, hogy mereven elítélnék őket, mit adjanak útravalóul a jegyeseknek, milyen tanácsot adjanak a problémáikkal hozzájuk forduló szülőknek? A két kérdéskör – a szülő és a pedagógus nevelői munkája – ezen a ponton találkozik. Ezért elsősorban a pedagógus szemszögéből szeretnénk áttekinteni: akár az iskolában, akár a hit­oktatásban hogyan segíthetjük a keresztény családokat a szexuális nevelés kérdésében.

Létrehozva 2013. május 31.