Részlet egy cikkből, amely korábban a Sword & Spade magazinban jelent meg.

Az ember társas állat. Legtöbbünk egy közösség, elsősorban a család keretein belül lép a világra. Még Isten Fia is házasság és családi élet révén lépett az emberi történelem színpadára, bár egyedülálló házasság és egyedülálló családi élet révén.

Isten kinyilatkoztatta, hogy az ember „Isten képére és hasonlatosságára” teremtetett, és mivel Isten nem egyedül van, „nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 1,26; 2,18). A házasság ezért minden ember természetes hivatása. Ez megmagyarázza, hogy még ha egy fiatalember vonzalmat érez is a papság vagy a vallásos élet iránt, általában mégis hajlamot érez a házasság és a családi élet iránt. A cölibátusra való természetfeletti hivatás nem szorítja ki és nem törli el az emberi szív természetes vágyait, de a cölibátus felülmúlja azokat.

Papság = magányosság?

Több mint tíz éve dolgozom a hivatások terén és azt tapasztalom, hogy az egyik leggyakoribb félelem, amely ma különös kihívást jelenthet a cölibátus hivatását fontolgatók számára, az elszigeteltségtől való félelem. Ahogy az imént mondtam, az embernek nem jó egyedül lenni. Ezért sokan azt állítják, hogy a cölibátus nem természetes. A cölibátus hivatás kritikusai kiemelik ezt a tényt. Az a gondolat, hogy a cölibátus meghiúsítja a szoros baráti kötelékeket, és magányos életre ítéli a papot vagy a vallásos lelket, meglehetősen komor felvetés, amely nem rendelkezik azzal a visszatartó erővel, hogy fiatal férfiakat és nőket vonzzon a házasság természetes hivatásának feláldozására.

A mai viszonylagos paphiány miatt tény, hogy az Egyesült Államokban – és talán az egész világon – nem kevés plébános megy haza üres plébániára. De vajon ez az üresség azt jelzi-e, hogy a pap életének és hivatásának üresnek kell lennie?

A cölibátus hivatás természeténél fogva magányos hivatás-e, amely különösen hajlamos magányt generálni?

Valóban, készségesen be kell ismernünk, hogy a cölibátus nem természetes; a cölibátus inkább természetfeletti, a szó szoros értelmében egy különleges hivatás, amely a házasság természetes hivatását felváltja. Azt kell megvizsgálni, hogy a cölibátus nem okoz-e természetellenes magányt, különösen a papság és a vallásos élet tekintetében. Talán azt találjuk, hogy a papok feltételezett magányossága tanulságokkal szolgálhat a mai társadalomban sokak tagadhatatlan magányosságára nézve.

Ki magányos?

Senki sem mentesül legalább időnként a magányosságtól. Ez az emberi élet közös tapasztalatának része. Elsőre úgy tűnhet, hogy a magány érzése közvetlenül a fizikai egyedüllét állapotából fakad. Mivel a legtöbb cölibátusban élő férfi és nő több időt tölt egyedül, mint házas társaik, ebből az következne, hogy a papok, a rendben levő férfiak és nők hajlamosabbak a magányra.

Ennek az elképzelésnek az ellenkezőjéhez konzultáljon saját tapasztalataival. Nem igaz, hogy sokan azt mondanák, hogy magányosak, még a közösségi környezetekben is: házasságban, családban, kórházakban, idősek otthonában, vallási közösségekben, egyetemi kollégiumokban, börtönökben stb.  Természetesen ezeken a helyeken is vannak magányos emberek. Ha a magányt nem szünteti meg pusztán a másokkal való együttlét, akkor hasznos lehet, ha különbséget teszünk az elszigeteltség és a magány között.

Az elszigeteltség gyakran olyan fizikailag elkülönített helyzetből fakad, amit az ember nem választ, vagy nem választana, ha a körülmények másképp lennének, mint például a magánzárkában lévő rab vagy a kórházi beteg, aki egy súlyos fertőző betegség miatt kezelés alatt áll egy elkülönítő helyiségben. De az elszigeteltség kialakulhat olyan kapcsolatokban is, amelyek feszültek vagy rendezetlenek, mint például a feleség, aki gyakran érzi, hogy nem értékelik, vagy a férj, aki úgy gondolja, hogy felesége félreérti őt, vagy egy rendi nővér, aki krónikus betegségben szenved, vagy a plébános, akit azért üldöznek, mert az általános iskolát az alacsony létszám miatt bezárta, vagy az egyetemista elsőéves, aki ritkán hagyja el a szobáját, mert bizonytalan abban, hogy találkozik-e a barátokkal. Ezekben és más esetekben az ilyen szenvedésből magány következik függetlenül attól, hogy valaki egyedül van-e vagy másokkal van körülvéve. Ezekben az esetekben úgy tűnik, hogy éppen azért érezzük magunkat magányosnak (elszigeteltnek), mert mások vannak körülöttünk, akik miatt így érezzük magunkat. Ezért a magányosságot nem orvosolja az, hogy emberek vannak körülöttünk.

A magány nem cél, hanem eszköz a cél eléréséhez

Amire vágyunk ezekben a kapcsolatokban, az a szeretet kölcsönös megosztása, a látni és láttatni. Éppen ezért a pap által megtapasztalható magány nem csak a saját magányból fakadó kísértések jó megoldása, hanem fontos tanulság a házasság természetes hivatásában élők számára is, mert a magányban jobban megtapasztalhatjuk a „látni és láttatni” szeretetváltást, amely az Istennel való barátságban történik, egy olyan kapcsolatban, amelyre a többiek hivatottak minket irányítani.

A magány nem cél, hanem eszköz a célhoz. A magányt kereső ember nem pusztán azért hagyja el a társadalmat, hogy elmeneküljön, hanem azért, hogy valami mást vagy inkább valaki mást keressen, nevezetesen az Istennel való barátságot; egy olyan barátságot, amely csak a magányból és a csendből, az imádság és az Istennel való kommunikáció légköréből fakadhat igazán. Gondolunk a szerzetesre és az apácára, aki a csend és az imádság által megszakított napi időbeosztás szerint él, vagy a hivatását tisztázni akaró, lelkigyakorlaton lévő tinédzserre, vagy az elfoglalt anyára, aki napfelkelte előtt felkel, hogy csendes imádsággal és áhítattal közelítse meg a napot, vagy a könyvelőre, aki ebédszünetében időt szakít arra, hogy csendben meglátogassa az Oltáriszentséget a szomszédos plébánián, vagy a püspökre, aki havi rendszerességgel rekollekciót tart, hogy böjtöljön és imádkozzon a nyájáért. A magányt nem egyszerűen csak azért keressük, hogy egyedül legyünk, hanem végső soron azért, hogy egyedül legyünk az Egyedülállóval.

Ez arra enged következtetni, hogy az elszigeteltség korában a világnak talán éppen a magányra lenne nagyobb szüksége, ami visszavezet minket ahhoz a paradoxonhoz, hogy a cölibátusi hivatás nem magányos.

A cölibátus végső célja vagy oka mindenekelőtt egyszerűen Jézus Krisztus utánzása. Isten ezt az ajándékot a kiválasztott emberekre ruházza, akiket arra teremtett, hogy ikonok, Fiának élő képmásai legyenek, akik cölibátusban éltek. Kinek lenne mersze azt állítani, hogy Jézus cölibátusa nem volt gyümölcsöző, vagy hogy kegyetlenség volt kitenni őt a házasságon kívüli magányos életnek, vagy hogy nem volt természetes számára, hogy lemondott a házasság előnyeiről, és ezért senkinek sem kellene ugyanezt a nélkülözést átélnie?

Gyakorlati szinten a cölibátus nyújtotta szabadság kétségtelenül előnyös az apostolkodás számára, és a pap különleges küldetése a Krisztussal való kapcsolatából, a Királyok Királyával való rokonságának gyümölcséből fakad. A cölibátus célja a magány és az elszigeteltség helyett olyan légkört biztosítani, amely kedvez a magánynak és a csendnek, olyan légkört, amely lehetővé teszi a legmagasabb javak követését.

A cölibátus misztériuma tehát olyan ajándékként tárul fel, melyet Isten adományoz egy olyan férfinak vagy nőnek, akit kiválasztott magának. A cölibátus megadja a papnak vagy a szerzetesnek a szabadságot, hogy Istent szolgálja, hogy Istenre figyeljen, hogy Isten bensőséges barátja legyen. Szent Pál azonosította, hogy „A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében… A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen” (I Kor 7,32; 34). A cölibátus az Istennek radikálisan elkötelezett és az isteni szolgálatra teljesen felszentelt ember megkülönböztető jegye.

Isten az embert szeretetre teremtette, akár a házasság természetes hivatásában, akár a cölibátus természetfeletti hivatásában fejeződik ki. Az elszigeteltség elveszi a szeretet képességét; míg a magány növeli az ember képességét arra, hogy szeresse Istent, és ezért szeresse azokat, akiket Ő szeret. A magány korában talán furcsának tűnhet, hogy egy cölibátusban élő férfitól várjuk a gyógyírt, de ha több ember tudná megvédeni és keresni az Istennel való magány idejét, akkor rájönnének, hogy az elszigeteltség olyasmi, ami jön és megy, de soha nem vagyunk igazán egyedül.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 5.