A kiugrott papos írásomban azt fejtettem ki többek között, hogy ha nem bánják meg az Istennek tett esküjük megszegését és nem igyekeznek változtatni az életállapotukon (az igaz bűnbánat ugyanis azt is magában foglalja, hogy elhatározom és megfogadom, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm), a pokolra fognak jutni.

Ezen sokan felháborodtak, sőt, volt, aki eretneknek is bélyegezte, amit írtam, merthogy az Egyház sose mondta ki senkiről, hogy pokolra jutott.

Ez így van, az Egyház nem avat pokolra jutottakat, csak boldogokat és szenteket. Viszont az is igaz, hogy a katolikus hagyomány úgy tartja, iskarióti Júdás elkárhozott. Ezen kívül pedig dogmaként tanítja:

„Akik halálos bűnben halnak meg, az örök kárhozatra jutnak.”

Aki ezt nem hiszi, az az eretnek.

Én se tettem mást, minthogy az Egyháznak ezt a dogmáját erősítettem meg a kiugrott papok helyzetére vonatkoztatva: halálos bűnben vannak, ezért ha bűnbánat nélkül halnak meg, a pokolra jutnak.

Egy szóval se mondtam, hogy bármelyik kiugrott pap is biztosan a pokolra jut. Kifejezetten hangsúlyoztam, hogy a haláluk pillanatáig van esélyük a bűnbánatra és arra, hogy így elkerüljék a poklot. Remélem és azért imádkozom, hogy ez így is legyen.

Persze azon lehet lamentálni, egy kiugrott pap valóban halálos bűnben van-e, de úgy gondolom, 99,9%, hogy igen. Mert mi kell a halálos bűnhöz? Súlyos tárgyban, tudva és akarva vétkezni. Egy kiugrott és nővel együtt élő pap esetében mindhárom fennáll, hacsak nem a tudva kitétel hibádzik, amennyiben a modernista teológia áldozatainak tekintjük ezeket a papokat, akik nem tudják, mit cselekszenek, és még hat év alatt se tanították meg nekik a szemináriumban, hogy az Istennek letett papi esküjüket megszegni és összeállni egy nővel súlyos bűn. Azért merem remélni, hogy a magyarországi papképzésben ez elhangzik. Ahogy azt is, hogy volt nem egy ember, akár pap is, aki figyelmeztette a kiugrottakat a tettük súlyos és bűnös voltára. De ha más nem is, hát az minden bizonnyal világossá tette előttük azt, hogy halálos bűnben vannak, hogy nem kaphatnak feloldozást és nem áldozhatnak, valamint nem köthetnek szentségi házasságot, amit ifj. Bógár Zsolt meg is említ a vele készült interjúban.

A fentiek után őszintén nem értem, miért eretnekség vagy bűnös ítélkezés azt mondani, hogy a kiugrott és valakivel összeállt papok halálos bűnben vannak és el fognak kárhozni, ha nem tartanak bűnbánatot és nem vetnek véget az erkölcstelen kapcsolatnak a párjukkal.

Gyönyörű képet fest a mai Egyházról, hogy sokan azon háborodnak fel, ha nyilvános bűnösökre kimondja egy katolikus, hogy a pokol felé tartanak, de maguknak a botránykeltő bűnösöknek meg csupa gratuláció jár. Ők a Szentlelket meg a szívüket követik, én meg bűnös ítélkező és eretnek vagyok. Ennyire kifordult az Egyház magából az utóbbi évtizedekben.

Az az igazság, hogyha úgy értelmeznénk a „Ne ítélj!”-parancsot, ahogy ezek a hozzászólók használják, akkor Jézus meg az apostolok is mind bűnös ítélkezők lettek volna, ahogy rengeteg szent is.

Tetteket, életállapotokat, tanításokat igenis meg kell ítélni és fel kell hívni arra a figyelmet, hogyha bűnösek, károsak, főleg, hogyha nagy nyilvánosságot kapnak és könnyen félrevezethetik a híveket.

Mégis mit kéne tennem? Hagyni, hogy őket követve más papok, szerzetesek meg házasok is sutba dobják az esküjüket, ha az érzéseik ezt diktálják?

Számomra visszataszító, hogy amíg nyilvános bűnösök rajongással övezetten parádézhatnak a (szociális) médiában, terjesztve tévedéseiket és rossz példát adva, addig a keresztények egy része kiherélt módon egymást pisszegi le, hogy jaj fel ne hívjuk erre a figyelmet, hogy valaki nyilvános bűnben él meg tévedéseket tanít, mert ítélkezésbe esünk és megsértjük mások érzéseit…

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. október 30.