A nyolcadik szabályban Szent Ignác arra bíztat bennünket, hogy legyünk türelmesek a vigasztalanságban, és alkalmazzuk a megtanult eszközöket, hogy harcoljunk ellene, ugyanakkor ne feledjük, hogy a vigasztalás hamarosan visszatér. A kilencedik szabályban Szent Ignác elmagyarázza a vigasztalanság három fő okát, kontextust és mélyebb megértést adva nekünk, hogy segítse kitartásunkat.

Kilencedik szabály: Annak, hogy vigasztalanságban vagyunk, három fő oka van:

Az első: mert lanyhák, restek és hanyagok vagyunk lelki gyakorlatainkban és így a magunk hibái miatt hagy el bennünket a lelki vigasz.

A második: mert az Úr megpróbál bennünket: mennyit értünk és mennyire tartunk ki az ô szolgálatában és dicséretében a vigaszok és felfokozott kegyelmek oly nagy zsoldja nélkül.

A harmadik: hogy igaz belátást és ismeretet adjon nekünk, ami által bensőleg érzékeljük: nem tőlünk függ a nagyfokú áhítat, a bensőséges szeretet, a könnyek, sem bármilyen más lelki vigasz megszerzése vagy megőrzése, hanem minden Istennek, a mi Urunknak ajándéka és kegyelme.

Végül, hogy ne rakjunk fészket idegen házban oly módon, hogy értelmünket valamiféle gőggel vagy hiú dicsőséggel áltatva magunknak tulajdonítsuk az áhítatot vagy a lelki vigasznak egyéb megnyilvánulásait. (Forrás).

Röviden, Szent Ignác három okot ad meg nekünk, amiért Isten megengedheti, hogy megtapasztaljuk a lelki vigasztalanságot. Az első ok az, hogy elhanyagoltuk lelki kötelezettségeinket; mondanom sem kell, hogy ez az Istentől való elszakadás lelki következményekkel jár. A második ok az, hogy Isten úgy dönt, hogy megengedi a pusztulás próbáját, hogy valamilyen módon megerősítsen bennünket, még akkor is, ha kitartóak vagyunk elkötelezettségeinkben – ahogyan egy katona is áteshet egy nehéz kiképzésen. A harmadik ok Isten tanulsága, hogy a vigasztalás nem automatikus jutalom egy előírt cselekedetért; az imádság nem egy formula, hanem egy kapcsolat. Így a vigasztalás mindig Isten ingyenes ajándéka.

Mindegyik okban Isten megengedi, hogy a vigasztalás azért következzen be, hogy életünkben egy bizonyos gyümölcsöt hozzon, amelyre szükségünk van, legyen az nagyobb megtérés, erősség, bizalom vagy önátadás. Vessünk egy mélyebb pillantást a lelki elkeseredés mindegyik fő okára.

Az első ok: ok és okozat esete

Az első ok a cselekedeteink okát és hatását hozza felszínre. Ahogyan testi következményeket szenvedünk el, ha elhanyagoljuk az egészséges testmozgás vagy táplálkozás szokásait, úgy szenvedünk el lelki mélységű következményeket, ha elkezdjük elhanyagolni egészséges lelki kötelezettségeinket. Bár a legtöbben nem fordulunk nyíltan Isten ellen, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy fokozatosan lecsúszunk a rendszeres imakötelezettségünkről, különösen akkor, amikor az életünk a szokásosnál is elfoglaltabbá vagy stresszesebbé válik. Amikor a menetrendben vagy a rutinban bekövetkező változások megzavarnak bennünket, gyakori, hogy kihagyjuk az imát és más rendszeres kötelezettségeket, vagy legalábbis elhalasztjuk vagy megrövidítjük azokat.

Én ezt folyamatos kihívásnak tartom, amikor beköszönt a nyár, és a rutinom jelentősen megváltozik. Akkor is nehéz, amikor olyan dolgok, mint az utazás, betegség vagy munkahelyi változások érnek. Időbe telik, amíg megtaláljuk az új ritmust, és amikor a por végre leülepszik, gyakran még mindig zavartak vagyunk, vagy elhanyagoljuk azt, hogy újra foglalkoznunk kell a rendszeres lelki gyakorlatainkkal. Az ebből fakadó lelki sivárság egyfajta ébresztő hívás lehet az Úrtól, hogy finoman visszahívjon minket. Ezekben az esetekben azt tapasztaltam, hogy amikor átadom tökéletlenségeimet az Úrnak, és egyszerűen újra – és újra – kezdem, a vigasztalás valóban visszatér.

A lelki vigasztalanságnak ez az oka segít azonosítani, ha véletlenül visszaléptünk a lelki gyakorlatainkban, és arra ösztönözhet bennünket, hogy hűségesen újrakezdjük. A vigasztalanság gyümölcse nemcsak abban segít, hogy visszatérjünk a helyes útra, hanem támpontot is ad ahhoz, hogy emlékezzünk a vigasztalanság bosszúságára. Ez segíthet abban, hogy a jövőben kitartóbbak legyünk, mint amilyenek egyébként lennénk, és szándékosabban lépjünk fel a megelőzhető elkeseredés ellen.

A második ok: Megerősödünk a sötétségben

A második ok, amiért Isten megengedheti a pusztulást, hogy megerősítsen és érleljen minket a lelki életben. Időnként fel kell tennünk magunknak a kérdést: jobban szeretem-e Isten vigasztalásait, mint magát Istent? Bukott természetünkben a válasz igen lehet. Így Isten segít leszoktatni bennünket e vigasztalások iránti sekélyes szeretetünkről, hogy segítsen bennünket egy mélyebb, érettebb és sokkal biztosabb szeretetet kifejleszteni iránta.

Számtalan akciófilm van, ahol egy bölcs mester, miközben a főszereplőt kiképezi, elővesz egy szemkötőt, hogy még jobban elsajátítsa a mesterségét. Ez történik a Star Wars: Egy új remény című filmben, amikor Obi-Wan Kenobi oktatja Luke Skywalkert a fénykard kiképzésben. Luke rosszul harcol, ezért Obi-Wan egy sisakot ad Luke kezébe, hogy eltakarja a látását. Luke megdöbben. Obi-Wan így válaszol: „A szemed becsaphat téged. Ne bízz bennük”. Nem meglepő, hogy Luke harci képességei javulnak, még akkor is, amikor a fizikai látása megszűnik.

Bár magunktól soha nem választanánk a lelki életben a „bekötött-szeműséget”, utólag általában értékeljük a növekedést, amely a lelki sötétség ilyen próbatételeiből fakad. Csak amikor a vigasztalás fényét eltávolítják, akkor tudjuk meg, hogy mennyire vagyunk hajlandók a sötétségen és a homályos emberi megértésen keresztül küzdeni Isten szolgálatában. Az értelmes sivárságnak ez a próbája megerősít bennünket abban, hogy nagyobb szellemi látással érzékeljük és kövessük az Urat, hogy az eljövendő nagyobb szellemi csatákban hatékonyabban harcolhassunk és hűségesebben szolgálhassuk Istent.

A harmadik ok: Ez egy barátság, nem egy formula

Míg a lelki sivárság természetes következménye lehet a lelki gyakorlataink elhanyagolásának, a lelki vigasztalás nem feltétlenül a lelki gyakorlatok hűséges megtartásának következménye. A mi Istenünk nem egy automata Isten – akitől megkaphatjuk a kívánt eredményt, ha csak a megfelelő mennyiségű imát írjuk be, vagy a megfelelő lelki gyakorlatot végezzük. Az ima egy kapcsolat egy Örökkévaló Isteni Lénnyel, aki feltétel nélkül szeret minket, és sokkal nagyobb jót akar nekünk, mint amit mi valaha is kívánhatnánk magunknak. A lelki vigasztalás egy ajándék, amit Isten ad nekünk, hogy segítsen minket az úton, de nem helyettesíti az Ő sokkal mélyebb szeretetét és isteni jelenlétét. Így, ha imáink vagy gyakorlataink úgy tűnik, hogy egyik nap „működnek” azzal, hogy vigasztalást hoznak, de egy másik nap nem „működnek”, ez egy emlékeztető lehet a mi mindent szerető Istenünktől, hogy a vigasztalás nem a mi cselekedeteink eredménye; ez egy ajándék, amelyet kizárólag Isten megfontoltsága és bölcsessége által kapunk.

Ez megalázó felismerés azok számára, akiket gyakran megkísért az önállóság, a perfekcionizmus vagy a termelékenység: a vigasztalást éppúgy nem tudjuk előállítani, mint ahogyan a hiteles kapcsolatot sem tudjuk előállítani semmilyen emberi kapcsolatban. Minden kapcsolat – és a benne rejlő vigasztalás – olyan ajándék, amelynek befogadására meg kell nyitnunk a szívünket, miközben cserébe önmagunkat is megajándékozzuk.

A vigasztalanságnak ez a harmadik oka arra is emlékeztet bennünket, hogy amikor hűségesek maradunk az imádsághoz, de nem tapasztalunk vigasztalást, az nem jelenti azt, hogy valamit rosszul csinálunk. Ha a vigasztalás inkább egy ajándék, amit kapunk, mint egy formula vagy tapasztalat, amit elő kell állítanunk, ez azt jelenti, hogy a vigasztalás nem csak rajtunk múlik. Nem kellene megváltoztatnunk lelki gyakorlatainkat csak azért, mert nincs vigasztalás. A mi részünk egyszerűen az, hogy továbbra is megjelenjünk és hűségesek legyünk a vállalásainkhoz. Isten szerepe az, hogy megadja nekünk azt a bizonyos kegyelmet, amiről tudja, hogy szükségünk van rá, pontosan abban a pillanatban, amikor szükségünk van rá. Ez a kegyelem megerősít bennünket a sötétségben, és amikor igénybe vesszük azokat az eszközöket, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy kitartsunk a vigasztalanságban, arra emlékeztet bennünket, hogy Isten vigasztalás ajándéka hamarabb visszatér, mint gondolnánk.

A vigasztalanságnak ezek az okai megmutatják nekünk, hogy a vigasztalanság nem értelmetlen. Még a nehézségeiben és nyomorúságában is, még ha nem is értjük világosan az okát, Isten szándéka az, hogy jelentős gyümölcsöt teremjen számunkra a folyamat során. Gyakran lelkileg többet fejlődünk a vigasztalanság megtapasztalásán keresztül, mint amennyit a vigasztaláson keresztül valaha is tudnánk.

Hála Istennek, az Úr ismeri emberi korlátainkat is. Nem hagy bennünket örökös lelki sivárságban, hanem továbbra is bőségesen megajándékoz bennünket a lelki vigasztalás pillanataival, hogy bátorítson minket az úton. Ahogy a tizedik Szabályhoz lépünk, felfedezzük, hogy mit tehetünk a gyakorlatban a vigasztalás ezen ajándékaival, hogy mélyebben fogadjuk be őket, és erőt gyűjtsünk a jövőbeli vigasztalanság ellen.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 23.