A hetedik szabályban Szent Ignác emlékeztetett bennünket arra, hogy a természetes érzések nem megbízható mércéi a lelki igazságok vagy Isten közelségének meghatározására. A nyolcadik szabályban Szent Ignác türelemre bátorít bennünket, valamint arra a reményre, hogy a vigasztalás hamarosan visszatér.

Nyolcadik szabály: Aki vigasztalanságban van, arra törekedjék, hogy kitartson a türelemben, ami éppen az ellenkezője az őt érő zaklatásoknak. Gondoljon arra is, hogy hamarosan vigaszban részesül, közben pedig tegyen meg minden tőle telhetőt a vigasztalanság leküzdésére, ahogyan a hatodik szabályban hallottuk. (forrás)

Ebben a szabályban Szent Ignác ugyanazt a tanácsot adja, amit a szülők általában a gyermekeiknek szoktak: csak légy türelmes. Vagy más szóval: ez is elmúlik majd. Egy olyan ember számára, aki a vigasztalanság gyötrelmeiben rekedt, ez elutasítónak tűnhet; azonban ebben a szabályban több van, mint ami első látásra látszik.

Először is, Szent Ignác azt mondja a vigasztalanságban lévőknek, hogy „fáradozzanak” vagy dolgozzanak azon, hogy „türelmesek legyenek”. Elismeri, hogy e türelemért való munkálkodás jelentős erőfeszítést igényel, és hogy ez nem azonnal történik; maga a türelem időbe telik. A kérdés tehát az, hogyan dolgozunk azon, hogy eljussunk ehhez a türelemhez? Különösen akkor, amikor a vigasztalanság minden „bosszúsága” az ellenkező irányba húz bennünket?

Néhány barátommal végigimádkoztunk egy gyönyörű tanulmányt a Mária-erényekről, és nemrég eljutottunk a hősies türelemről szóló fejezethez. Bár a türelem elméletben elég egyszerűnek tűnik, mindannyian nehézséggel találkoztunk, hogy ezt az erényt a gyakorlatba ültessük. A Szentlélek gyönyörű módon munkálkodott a beszélgetésünkön keresztül, és néhány új, éles meglátással távoztam a türelemről és a bukott emberi természetről.

Az első az, hogy nehéz türelmesnek lenni másokkal (vagy a körülményeinkkel), amikor nagyrészt türelmetlenek vagyunk önmagunkkal szemben.

Gyakran szükséges, hogy a – valós vagy vélt – kudarc pillanataiban több türelmet és kegyelmet nyújtsunk magunknak, mint bárki másnak. Ez nem azt jelenti, hogy felmentést kellene adnunk a bűneinkre, hanem azt, hogy el kell ismernünk a magunkkal szemben támasztott, gyakran magasra tett elvárásaink és emberi gyengeségünk valósága közötti különbséget. Ez a türelem önmagunkkal szemben, amikor vétkezünk – vagy egyszerűen csak hibázunk – segít nekünk abban, hogy felismerjük, hogy szükségünk van Isten kegyelmére, és hogy könnyebben keressük ezt a segítséget. Így viszont nagyobb türelemre teszünk szert Istennel és másokkal szemben, valamint türelemre a tökéletlen körülményeinkkel szemben.

A türelem gyakorlásának egy másik meglátása azt az igazságot járja körül, hogy egyszerre vagyunk test és lélek. Türelmetlen elménk és szívünk tempója közvetlenül befolyásolja cselekedeteinket.

Amikor a türelemért küzdünk, különösen lelki vigasztalanságban, gyakran van egyfajta belső szorongás. Ez a szorongás belső és külső rohanásra késztet bennünket. Rohanunk, mert valamilyen választ vagy vélt megoldást akarunk találni, amely megkönnyebbülést hozhat. Tudat alatt talán sietünk az imádság, a munka, az interakciók vagy más tevékenységek során. Lehet, hogy ezt a türelmetlenséget másokra is kivetítjük, és azt várjuk tőlük, hogy ugyanolyan őrült tempóban vagy sietséggel reagáljanak.

A felesleges aggodalomra és türelmetlenségre való kísértés ellen úgy küzdhetünk, hogy a szó szoros értelmében lelassítunk – különösen fizikailag.

Fontoljuk meg, hogy megállunk egy lassú, megfontolt Üdvözlégy Mária vagy Miatyánk imádságra. Üljünk le egy hintaágyra a tornácon, vagy tegyünk egy kényelmes sétát. Kortyoljunk el egy pohár vizet. Vegyünk néhány hosszú, mély lélegzetet. Dúdoljunk vagy hallgassunk egy nyugodt éneket vagy dalt. Vicces tény: valójában ez a liftzene pszichológiája; azért vették át, hogy nyugodtabb légkört teremtsenek, hogy az utasok idegeit megnyugtassák, amíg arra várnak, hogy fel- vagy leszálljanak célállomásukra. Ha olyasmit teszel, ami természetesen lassabb tempót követel, az közvetlenül hathat az elmédre és a lelkedre, és segíthet lelassítani a vigasztalanság által kiváltott belső őrületet.

Ezek a felismerések segítenek a türelemre való törekvésben, és a hatodik szabályban felvázolt cselekvések további alkalmazásában: „változtassuk meg magunkat intenzíven magával a vigasztalansággal szemben”. Szent Ignác emlékeztet bennünket arra, hogy a vigasztalás visszatérésére várva az elhatározásunk megerősítése eme négy módon segít a legtöbbet: ima, elmélkedés, egzámen és megfelelő vezeklés.

Röviden összefoglalva, az „elmélkedés” a szellemi imára és elmélkedésre utal. Az Isten Igéjén és az Ő igazságán való elmélkedés segít eloszlatni az ellenség vigasztalanságról szóló hazugságait. Az „egzámen” azt jelenti, hogy visszagondolunk arra, hogy mikor kezdődött a vigasztalanság és mi lehetett az oka, majd ennek megfelelően reagálunk. A „megfelelő bűnbánat” magában foglalja magával a kísértéssel szembeni fellépést: ha kísértésbe esünk, hogy rövidre zárjuk az imádkozást, imádkozzunk még egy percet. Ha bágyadt vagy, változtass az ima testtartásodon. Ha kísértésbe esel, hogy kihagyd a gyónást, a lelkigyakorlatot vagy más lelki elkötelezettséget, vedd fel a kapcsolatot egy barátoddal, hogy elszámoltatható legyél, és csináld végig. Végül, az „ima” magában foglalja a segítség kérését Istentől az adott pillanatban.

Mindig jó ötlet Istentől segítséget kérni, amint a vigasztalanság elkezdődik, és mindaddig, amíg tart. Tapasztalatom szerint néha a legjobb, amit tehetek, hogy Uram, segíts! Nincs saját türelmem [vagy hitem, reményem, kitartásom, szeretetem stb.] Add meg nekem a Tiédet! Hála Istennek, Isten semmit sem szeret jobban, mint válaszolni erre a segélykiáltásra; mindig válaszol azzal a kegyelemmel, amire szükségünk van a következő lépés megtételéhez.

Szent Ignác ebben a nyolcadik szabályban szándékosan egy utolsó, reményteli igazságot vonultat fel. Azt mondja nekünk, hogy „hamarosan megvigasztalódunk”, és hogy ebbe az isteni igazságba vetett hitünk és reménységünk cselekedetét kell megtennünk. Valóban, a vigasztalás eljön, és hamarabb, mint gondolnánk! A vigasztalanságban csábító azt gondolni, hogy a dolgok nem fognak javulni, különösen nem egyhamar; ennek következtében azt gondoljuk, hogy nem lesz erőnk elviselni a megpróbáltatásokat. Az ellenség célja ebben a kísértésben az, hogy reménytelenségbe és kétségbeesésbe vezessen minket. Azonban még ha nehéz körülményeink fenn is maradnak, a kétségbeesés, amelyet az adott körülmények között érzünk, feloldódhat – vagy legalábbis könnyebbé válhat.

Amikor az első gyermekemet szültem, eljutottam egy olyan pontra, amikor úgy gondoltam, hogy nem tudom folytatni. Már tizenkét órányi természetes vajúdást vészeltem át, és rendkívül fáradt és gyenge voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem tudok még tizenkét órát kibírni! A szülésznő elrendelt némi monitorozást, hogy megállapítsa, milyen beavatkozásokat kell esetleg fontolóra venniük; közben kijelentette: „Ó, azért ilyen most, mert elérte az átmeneti pontot! A baba már majdnem itt van, és remekül csinálja!” Azonnal új erő és elszántság töltött el; még ha a fájdalom meg is maradt és erősödött, olyan volt, mintha a célvonalat előrébb hozták volna. Meg tudtam csinálni! Egy órával később gyönyörű kislányunk biztonságban a karjaimban volt.

Szent Ignác tehát arra int bennünket, hogy fáradozzunk, legyünk türelmesek, és emlékezzünk Isten ellentétes igazságára: ez a vigasztalanság természeténél fogva múló. Nem tart örökké, és a vigasztalás hamarosan visszatér – hamarabb, mint gondolnánk, különösen, ha az Őáltala ajánlott cselekedeteket alkalmazzuk. Amikor a remény és a hit cselekedetét véghez viszed a vigasztalanságban, valószínűleg a remény, a béke vagy a kitartás új érzése fog felbuzdítani – még akkor is, ha a kihívást jelentő helyzet vagy kapcsolat megmarad.

A szenvedés misztériumán belül Isten megengedi, hogy megtapasztaljuk a lelki vigasztalanságot, mert mindig nagyobb jót tud kihozni belőle, mint maga a szenvedés. Nekünk csak együtt kell működnünk. Gyakran ez a nagyobb jó a mi lelki növekedésünk és érettségünk.

Ahogy Gallagher atya a nyolcadik szabályról szóló tanításában megosztja velünk: „vigasztalanság nélkül lelki gyermekek maradunk”.

Ezt az igazságot a kilencedik szabályban fogjuk mélyebben megvizsgálni, ahol Szent Ignác az elkeseredés három fő okára tanít bennünket. Addig is biztosak lehetünk benne: a vigasztalás hamarosan visszatér – és valahányszor együttműködünk Istennel a lelki vigasztalásban, az nem eredménytelen, sőt, győzedelmessé válik.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. október 17.