Képek az Egyházról

(Olvasmány)

A Szentírás nem tudományos fogalmakkal beszéli el, amit fontosnak tart, hanem színes képekbe, hasonlatokba öltözteti mondanivalóját. Tudjuk, hogy minden hasonlat sántít egy kicsit, és az ilyen bibliai képek sem egyeznek meg minden vonásukban azzal, amit ábrázolni akarnak. Amikor ezekkel a szentírási képekkel találkozunk, elsősorban mondanivalójuk érdekel bennünket, vagyis Isten üzenete.

A Biblia írói nagyon jól tudták, mit kell az Egyházról elmondaniuk, mi a legjellemzőbb rá. Ezért festik oly vonzó formában, a legtalálóbb hasonlatokkal.

Most nem szentírási részeket olvasunk fel, hanem bibliai képeket mutatunk be Isten országáról.

Isten vándorló népe

A sivatagban vándorló régi izraelitákhoz hasonlítjuk magunkat. Azok útravalója alig volt több, mint Isten ígérete, hogy kíséri és védi őket. Ők pedig mentek, mint ahogyan mi is járjuk életutunkat az ellenség támadásai és Istenünk vigasztalása között. Közben hirdetjük Jézus örömhírét és az Úr halálát, a Feltámadottat és az Eljövendőt.

A pásztor és a nyáj

Amikor Jézus azt mondta: „ismerem enyéimet”, és „életemet adom értük”, a szavakat is, a hasonlatokat is az Ószövetségből vette.

Ezekiel próféta és a Zsoltáros a népet nyájhoz hasonlítja; az Urat vagy küldöttét pedig pásztorhoz. Arról is szólnak, hogy az Úr majd egy királyt küld népének, aki szent király lesz és pásztorolja „juhait”. Ezt a Messiásra értették.

Szent Péter is átveszi ezt a hasonlatot, amikor a keresztényekről szólva így ír: „Megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez” (1Pét 2,25). Szent Péter maga is teljesítette pásztori feladatát, amivel Jézus bízta meg: „Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15), és törődött azzal, hogy Jézus más juhait is akolba terelje.

Kép a szántóföldről, amelybe a jó magot vetik, és a szőlőskert szőlőtőkéjéről meg a venyigéiről, melyeknek bő termést kell hozniuk (Mt 13,25–30; Jn 15,1–8). Mindkét kép azt mutatja, hogy az Egyház tagjainak a jócselekedet az ismertetőjele, hiszen bennük Isten igéje növekszik és Krisztusba oltotta őket a keresztség.

Isten szent templomának építése

Szent Péter és Pál egyaránt használják ezt a képet leveleikben. Biztonságot nyújtó atyai házunkról van szó. Alapjai az apostolok, összefogó szegletköve maga Krisztus – építői és élő kövei mi vagyunk.

Az anyaság szent feladatára, az életadásra is utalnak a szent írók, amikor Egyházunkat ábrázolják. Ő adott nekünk életet, amikor újjászülettünk vízből és Szentlélektől. Az Ő ölén tanuljuk a legfontosabb tudományokat: a hitet, a reményt és a szeretetet.

Szt. Ciprián egyháztudós mondása: „Nem tarthatja Istent Atyjának az, akinek nem anyja az Egyház”.

Kép a menyasszonyról, akit nagyon szépen felöltöztettek az esküvőre. Gyakran, mint Jézusnak a menyasszonyát emlegeti az Egyházat az Írás. Vőlegénye „tisztította” meg, ezért olyan szép. Életét is adta érte, ezért nincs rajta se ránc, se szeplő, hanem szent és szeplőtelen. Krisztus és az Egyház így lehetnek az egymásért élő házasok példaképei.

Az egyház, mint egy emberi test– A Szentlélek éltet bennünket. Ő köt össze minket Krisztussal és egymással (pl. 1 Kor 12).

A testen szent Pál nem Jézus földi testét érti, hanem egy rejtett jelentést hordozó, amellett mégis igazi testet. Ezt misztikus, titokzatos testnek mondjuk.

E test sok tagja, a sok keresztény, más-más feladatot teljesít az Egyház javára. Például tanítói, vezetői, papi, szülői feladatokat. Mindegy, ki honnét, milyen körülmények közül került az Egyházba, a Lélek egyenlővé, az egész testet egyként szolgáló tagokká szentel bennünket. Egy mindenkiért, mindenki egyért: ez az egyén és a közösség viszonya. Mindegyikünk öröme közös, bármelyikünk fájdalma mindenkinek fáj.

A test egy, tehát nem szabadna, hogy a tagok között szakadás támadjon. Egységünk jele és ereje az Oltáriszentség, amelyben részesedünk.

Észrevehettük, hogy a szentírási helyek – a képek – eszményinek mutatják a tagokat és közösségüket. A valóság, a mi életünk – sajnos – néha elmarad ettől. Anyaszentegyházunk azonban hibáinkkal együtt is magáénak tart. Az Apostol szavaival kér bennünket:

Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok! (1 Kor 4,16).

Hiszem, hogy Isten megbocsátja a bűnöket

(Olvasmány az áteredő bűnről)

Az őskeresztény közösségekben keresztelések alkalmával így hangzott az egyik vizsgakérdés: „Hiszed-e a bűnök bocsánatát?” A válasz pedig: „Hiszem!”

Ez a „hiszem” a jelöltnek arról a meggyőződéséről vallott, hogy a keresztség Isten gyerme-kévé teszi őt az Egyházban, minden bűnét eltörli, a Szentháromság jósága és szeretete lakik ezentúl a lelkében: megkapja a szentté-tevő kegyelmet.

Napjainkban többnyire kisbabákat keresztelnek, akikben még nem „működik” az értelem és a szabad akarat – nincsen személyes bűnük, amiért felelősek lennének. Ők ugyancsak a keresztség által lesznek Isten szeretett gyermekei Jézus Egyházában.

Mi a bűn?

A bűn fogalma: Tudva és akarva Isten parancsa ellen rosszat tenni. A bűn Isten személyének és szeretetének elutasítása, a tőle való elszakadás. Megtérésünkig valamennyien ebben az állapotban éltünk. Ez az elszakítottság megsebezte emberi természetünket: természetes volt számunkra a bűn uralma, még ha mindezt nem is ismertük fel. A Róm 1,18-31 világosan tanít arról, hogy az egyes cselekedeti bűnök (lopás, hazugság, paráznaság, stb.) abból fakadnak, hogy az ember nem keresi, és nem imádja Istent. A bűn lényege a közömbösség, és a lázadás Isten parancsaival, akaratával, tiszteletével szemben. Ebből fakad az öntörvényűség. Az ember gőgjében nem akar más urat elismerni maga fölött.

Isten parancsainak teljesítése nem érzelem kérdése, hanem az akaraté. De lehet úgy is megfogalmazni, hogy a kötelességé. Minden érett, felnőtt ember tudja, hogy vannak kötelességei önmagával, gyermekeivel, szüleivel, munkahelyével, hazájával szemben. Ha gyermeked enni kér, nem mondhatod neki, „majd ha úgy érzem, adok neked enni”. Teremtett létünkből fakadóan kötelesek vagyunk Isten parancsainak engedelmeskedni. Ő mégis szabad akaratot adott, hogy ezt szeretetből vállaljuk.

Isten megteremtett téged, Jézus a kereszten megváltott téged (életét áldozta érted, hogy ne kerülj a pokolba), és meghívott mennyei házába, hogy örökre boldoggá tegyen. Ezért mindössze annyit kér, hogy mindennap imádkozz, vasárnap menj szentmisére, és tartsd meg a parancsokat. Mindezt nem magáért kéri, hanem kizárólag érted. Mert Ő nagyon jól tudja, ha mindezt nem teszed, akkor nem tudsz ellenállni a sátánnak, aki lesben áll (mint a paradicsomban), hogy ellopja tőled az örök életet és magával vigyen a pokolba. Nagyon ravasz ellenfél ő, ismeri gyenge pontjaidat, ezért könnyen el tud téríteni a helyes útról. Ki tudja, lesz-e rá módod, hogy kiszabadulj a fogságából, ha saját akaratod miatt kerültél bele? Sokan hitték már azt, hogy könnyen ki tudnak szabadulni, és csak akkor ébredtek föl, amikor összetört életük romjain tehetetlenül keseregtek.

A bűn engedetlenség és lázadás teremtményi kötelességünkkel szemben. Megkülönböztetünk halálos és bocsánatos bűnt, attól függően, hogy megszünteti-e Jézus bennünk való életét, vagy sem. János apostol írja: „Van halált hozó bűn is”. (1 Jn 5,16) „Halálos bűnről van szó, ha az ember tudatosan és szabadon, bármilyen indítékkal valamit elhatároz, ami súlyosan ellentmond az erkölcsi rendnek. Valójában az ilyen elhatározásban benne van az isteni parancs megvetése, Istennek az emberek és minden teremtmény iránti szeretetének visszautasítása: az ember elfordul Istentől és elveszti szeretetét.” (II. János-Pál: Kiengesztelődés és bűnbánat 17.) „A halálos bűn a természetfeletti szeretet elutasítása és megvetése.” (Haering)

Bocsánatos bűnt akkor követünk el, amikor kisebb dologban, nem teljes szándékkal vétkezünk. A halálos bűnöket mindig meg kell gyónni ahhoz, hogy Jézus szent testét magunkhoz vehessük. Aki halálos bűnnel áldozik, szentségtörést követ el.

-A bűn elkerülésének módjai: Imával, önmegtagadással, böjttel, a bűn-alkalmak elkerülésével, szentgyónással, szentáldozással.

Pál azt írja: „Sanyargassátok tagjaitokban azt, ami földies: a paráznaságot, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot”. (Kol 3,5)

„Az önmegtagadás a lemondás gyakorlását jelenti azokon a területeken, ahol az igazi szeretet útjában akadályok vannak. Az emberre jellemző az ösztönös ráhagyatkozás az érzékekre, és az ezekből fakadó vágyakra. Ahhoz, hogy az ember uralomra tudjon jutni felettük, rendszeresen ellenük kell cselekednie.

Az ember érzelmi, indulati, ösztönös életének megfegyelmezése és rendje nem érhető el komoly lemondások nélkül, melyeket az embernek saját magával szemben kell gyakorolnia.

Az önmegtagadás Krisztus követésének egyik föltétele. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét.”(Lk 9,23; Király Ernő: Keresztény élethivatás 476 o.)

A Biblia tud feleletet ad arra a kérdésre, hogyan fordulhat szembe az ember Istennel?

Amikor a Szentírás leírja az ősszülők bűnét és büntetését, folytatásképpen a bűnesetek egész sorozatáról számol be, amelyet a megromlott emberek egymást váltó nemzedékei követnek el: az ártatlan Ábel meggyilkolásától kezdve a vízözön, sőt a bábeli nyelvzavar idejéig. – Ehhez a bűnáradathoz az Úr szava magyarázatot fűz: „Az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra” (Ter 8,21).

A közénk jött Jézus ezt a bűnös világot találta a földön. Tanításában rámutatott a bűn okaira: a kísértő Sátánra, a rossz embertársakra és saját megromlott szívünkre. Amikor Isten országát hirdette, és amikor a kereszten meghalt, a bűn hatalmát is megtörte.

Bűnösségünk végső okát kereste szent Pál is. Úgy találta, hogy Ádám engedetlenség-bűne a végső ok. Ez a bűn száll át minden megszületendő emberre. Mint az ősszülőket, a Sátán bennünket is szembe akar állítani Istennel. Ha teheti, önmagához láncol, és sorsához, a pusztuláshoz.

„Ezért, amint a bűn egy ember által lépett a világba, s a bűn miatt a halál, így a halál minden emberre átterjedt, mert mindnyájan bűnbeestek.

Amint tehát egynek bűnbeeséséből büntetés szállt minden emberre, úgy árad minden emberre életadó megigazulás egynek igaz volta miatt. Amint ugyanis egynek engedetlensége miatt bűnössé váltak sokan, úgy sokan megigazulnak egynek engedelmessége miatt”. (Róm 5,12. 18–20.)

Az ősbűn azonban csak az egyik részről az okozója az emberiség szomorú állapotának.

Amint az imént említettük, az ősbűn elindította a személyes bűnök végtelen sorát. Ez pedig millió éves történelmünk során bűn-özönné növekedett.

Nem közömbös a gyermekek sorsára, ha szüleik bűnt bűnre halmoznak. Képtelenek vagyunk kivonni magunkat ennek hatása alól. Természetünkben van a bűnök szomorú hagyatéka. A világ bűnének, az emberiség bűnének nevezzük, és sokkal inkább közünk van hozzá, mint az ősbűnhöz.

Az ősbűnnek és a világ bűnének ezt a szomorú együttesét említi a Szentírás is, amikor a gonosz és sötét világról beszél. Ismerjük Jézus könyörgését is, hogy az Atya óvja meg övéit a gonosztól (Jn 17,15).

Az élet annyi szépsége és jósága ellenére, gyakran ijesztően titokzatos. Gonoszsággal és rabul ejtő bűnnel is találkozunk. Nyilván nem Isten akarta így. A szabadulás azonban egyedül tőle jön.

Nem lehetne elviselni az életet, ha nem volnának másfajta tapasztalataink. A Szentírás a bűn kegyetlen igazságával szembeállítja Isten kegyelmének igazságát, mely erőt ad a bűn leküzdésére. Ádám engedetlenségével szemben a második Ádám, Jézus Krisztus engedelmességét említi. Ez hozza meg számunkra Isten bocsánatát és szeretetét. A halál ellenében az életet, a bűn ellenében pedig a kegyelmet és a megbékélést.

Istenünk az áteredendő bűnhöz kapcsolta megváltásunkat, melyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk.

A húsvéti örömének így fogalmaz:

„Ó milyen csodálatraméltó atyai jóságod hozzánk!

Ó milyen kimondhatatlan szeretet és jóság:

hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted.

Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke,

hogy Krisztus legyen váltságának díja.

Ó szerencsés vétek,

mely ilyen hatalmas Megváltót kívánt és érdemelt. (Exultet: húsvét-vigiliáján)

Szomorú velejárója életünknek, hogyha meggyógyulunk is valamely betegségből, gyakran megmarad annak következménye (például baleset után). Mintha így járna az ember az áteredendő bűn eltörlése után is. A keresztségben megsemmisül ugyan a bűn, de következményei megmaradnak: így természetünk továbbra is hajlik a rosszra, és éppúgy fenyeget a félelmes halál.

A bűnre való hajlam önmagában nem bűn, csak ha tudva és akarva teszünk rosszat. A keresztség szentsége nem szabadít meg a bűnre való hajlamtól, ezt nekünk kell napról napra legyőzni Isten kegyelmével, és erős akarattal.

Jézus segítsége, megváltásának kincsei, sokféle kegyelme nagyobb jó, mint a bűn kára. Nem azonos ugyanis a bűn mértéke a kegyelem mértékével. A kegyelem felülmúlja a bűnt. Ha meggondoljuk, mit ad nekünk Jézus a szentségekben, hálával telhetünk el iránta:

– bérmálásban a Lélek jóra segítő erejét – ez erősebb, mint a félénkség;

– Oltáriszentségben a halhatatlanságot adó orvosságot;

– betegek szentségében a keresztény halál kegyelmét.

Szent Pál, akit annyira bántott a bűn szomorú öröksége, így örvendezik:

„A győzelem elnyelte a halált, halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

(1 Kor 15,55).

Sajnos, még így is azt tapasztalhatjuk, hogy mindig újra megkísért a bűn; hogy küzdenünk kell mindhalálig, és sokszor alulmaradunk. Ez nevel rá bennünket a szentek és a bölcsek tudományára: az alázatosságra.

Beszéljük meg:

Mi lesz azokkal, akiket nem keresztelnek meg?

Őket is szereti és segíti Isten. Jézus értük is meghalt, őket is megváltotta.

Nehezebb nekik megmaradni a jó mellett, mint nekünk, mert nem fogadják be azokat a segítő kegyelmeket, amelyeket mi megkaptunk. Mégis igen sok jóság és emberség jellemzi sokuk életét. Örök üdvösségük pedig – éppúgy, mint a miénk – Isten titka!

Létrehozva 2024. szeptember 8.