A második szabályban Szent Ignác bevezetett bennünket a lelki vigasztalásba, egy olyan tapasztalatba, amely Isten felé mozdít bennünket (függetlenül attól, hogy természetes érzéseink egybeesnek-e). A harmadik szabályban Szent Ignác a lelki vigasztalás pontosabb meghatározását adja: lényegében azoknak a tapasztalatoknak a felsorolását, amelyekben az Úr és a lelki szabadság felé vonzódhatunk.

Szent Ignác harmadik szabálya

„Vigasznak nevezem azt, amikor a lélekben valamilyen belső megmozdulás támad, aminek
következtében a lélek lángoló szeretetre gyullad Teremtője és Ura iránt.

Következésképpen, amikor a föld színén semmi teremtett dolgot sem tud önmagáért szeretni, hanem csak azok Teremtőjében.

Végül vigasznak nevezem a remény, a hit, a szeretet minden gyarapodását és minden bensô örömet, amely a mennyei dolgok felé és saját lelke üdvözítésére hívja és vonzza az embert, miközben megnyugtatja és megbékélteti lelkét az ő Teremtőjében és Urában.” (Forrás).

Röviden, a vigasztalás a szív és a lélek belső mozdulata Isten felé. A vigasztalás során megtapasztalhatod a remény, a hit vagy a szeretet növekedését, valamint a belső örömöt, amely közelebb visz Istenhez, és békességgel tölt el. A vigasztalás során lelked „szeretettől lángra lobbanhat”, amikor mélyebben érzed Isten jelenlétét, vagy látod, hogy jelenléte tükröződik a teremtésben, legyen szó a természetről vagy más emberekről. A vigasztalás során megtapasztalhatod a bűneidért való mélységes bűnbánatot, amely Isten kegyelme felé hajt, vagy személyesen meggyőző módon érzed, hogy Krisztus áldozata vagy tanítása megindít.

Ezeken a példákon keresztül felfedezhetjük, hogy a vigasztalás sokkal mélyebb, mint a puszta boldogság. Sokan azt hisszük, hogy vigasztalást keresünk, amikor valójában átmeneti megkönnyebbülést vagy múló örömöt keresünk. A felszínes boldogság olyan érzés, amely a körülményeinktől függően változik, és mulandó vigasztalásokat foglal magában, amelyeket folyamatosan hajszolnunk kell. A lelki vigasztalás ezzel szemben Isten mély és tartós békéje felé mozdít el bennünket – függetlenül attól, hogy az élet mit hoz számunkra.

Nemrégiben családunk a fokozott bizonytalanság időszakát élte át. Egy különösen nehéz napon beszélgettem a férjemmel, miközben ő támogatást ajánlott. „Mi az, amire a legnagyobb szükséged van?” – kérdezte egy ponton gyengéden. Egy darabig gondolkodtam, majd hosszasan válaszoltam: „Az azonnali reakcióm az, hogy biztonságot akarok. De legbelül tudom, hogy amire valójában szükségem van, az a béke.”

Rájöttem, hogy az „ideális”, gyakorlatias és céltudatos megoldásaim csak a biztonság illúzióját nyújtják – és csak korlátozott ideig. Nem tudnának valóban hosszú távú békét és vigaszt nyújtani nekem. Előbb-utóbb jönne valami más kihívás (ahogy ebben a világban mindig), amely megzavarja a felszínes szabadságérzetemet, és megzavarja a kényelemre berendezkedett biztonságomat. Amikor ezt megosztottam a férjemmel, megfogta a kezemet, és imádságra vezetett minket. Továbbra is azt kértük, amire vágytunk, de ezt egy őszinte kéréssel párosítottuk, hogy nagyobb bizalmat és békességet kapjunk Isten nagyobb tervében.

Átmeneti kényelem kontra túláradó béke

Az anyagi, érzelmi vagy világi vigasz hajszolása kezdetben talán elhozza, amit akarunk, de csak pillanatnyi nyugalmunk lesz. A lelki vigasz keresése lehetővé teszi számunkra, hogy körülményeinktől függetlenül örömtelibbek és békésebbek legyünk. Ahogy a Szentírás mondja, Isten békéje felülmúlja szűk emberi felfogásunkat, és jó és rossz időkben egyaránt a rendelkezésünkre áll (lásd Fil 4,7).

Ezt két, a kikötőben úszó hajóhoz hasonlíthatjuk: az egyik biztonságban van lehorgonyozva, a másik nem. Mindkét hajót megingatja a vihar, de a lehorgonyzott hajó csak néhány métert mozdul el, mivel továbbra is a kikötő fenekéhez van rögzítve, és az alatta lévő nyugodtabb mélység támogatja. A horgony nélküli hajó eközben arra sodródik, amerre a vihar viszi; mivel nem képes kormányozni magát, fennáll a veszélye, hogy felborul, vagy ami még rosszabb, hogy a sziklákhoz csapódik és megsemmisül. Biztonsága teljes mértékben a nyugodt víztől és az ideális körülményektől függ; ebben az állapotban nem tarthat sokáig.

Amikor megpróbáljuk akaratunkat és boldogságunkat a világ ingadozó tengereihez kötni – általában csábítóbb horizontokat keresve -, sodródás közepette találjuk magunkat, kiszolgáltatva az élet minden viharos körülményének. Amikor azonban szabad akaratunkat a mi Urunk biztonságához horgonyozzuk le, akkor az Ő nyugodt, békével teli mélységei felülkerekedhetnek a felszíni viharokon; Isten kegyelmének kikötőjében biztonságban vagyunk.

Hogyan néz ki ez a kegyelem és vigasztalás nap mint nap? Talán meghatott már egy-egy szentírási ige, vagy az imádságban egy szó úgy tűnik fel, mintha eddig még soha. Talán bátorítást éreztél egy bizonyos áhítat által, vagy cselekvésre ösztönzött egy lelki olvasmány után. Lehet, hogy hirtelen megérezted bűneid súlyát, és valódi vágyat érzel, hogy megszabadulj tőlük a gyónás szentségében, vagy meghatott egy bizonyos szenttel való kapcsolat. A vigasztalás jöhet az utólagos kegyelem által – visszatekintve és felismerve Isten kegyelmét és irgalmát, amely mélyen munkálkodik az életedben még akkor is, ha abban a pillanatban nem voltál ennek tudatában.

Megtapasztalhatod a vigasztalás könnyeit az imádságban, akár érzelmes ember vagy, akár nem. Ezek a könnyek lehetnek örömteli, bűnbánó vagy tisztító könnyek, de bármi legyen is a kiváltó okuk, inkább közelebb visznek Istenhez, mint távolabb. Mindezekben a vigasztalásokban ezt az Isten felé irányuló mozgást látjuk, ami növeli a tudatosságodat az Ő jelenlétéről, személyes szeretetéről és a lelkedben végzett munkájáról.

Példák vigasztalásra

Amikor elsőéves főiskolás voltam, különösen elszigeteltnek, honvágyasnak és túlterheltnek éreztem magam. A West Pointra jártam, egy igényes katonai akadémiára, ahol az elsőéveseknek kevés szabadságuk volt, és számtalan feladatot kellett ellátniuk a felsőbb osztályú kadétok számára amellett, hogy a mérnöki órák nehéz tanterhét is egyensúlyban kellett tartaniuk. Valamikor megtudtam, hogy minden szerdán Eucharisztikus szentségimádás van ugyanabban a kápolnában, ahol kislányként elsőáldoztam. Minden szerdán szünetet tartottam a házi feladatomban, és szürkületkor felsétáltam a hegyre a kápolnához, hogy a gyertyafényben és a tömjénfüstben együtt üljek a mi Urunkkal. Valósággal éreztem, ahogy a stressz elolvad, ahogy az Úr mélységes békével árasztotta el szívemet és lelkemet. Bár a kötelességeim még mindig megterhelőek voltak, és az óráim sem lettek varázsütésre könnyebbek, ez a heti egy óra vigasztalás igazi menedékké vált, amely végig vitt az elsőéves koromban és azon túl is.

Néhány évvel később, elfoglalt, gyerekes anyukaként azt terveztük, hogy családostul részt veszünk a plébániánkon a keresztúton. Fáradt voltam egy hosszú hét után, és nem igazán volt kedvem elmenni, de a terv szerint cselekedtünk, és végigimádkoztuk a Liguori Szent Alfonz által írt keresztutat. Ugyanezt az elmélkedést már számtalanszor imádkoztam korábban, és még sokszor fogom imádkozni ezután is, de azon az estén, amikor kimerülten és fáradtan ott álltam, a szavak úgy hatoltak a szívembe, mint még soha. Azon kaptam magam, hogy könnyekig meghatódtam Krisztus szenvedése felett, és valóban megértettem, hogy Ő önként vállalta ezt a szörnyű szenvedést az irántam való szeretetért. Egy dolog volt ezt hallani prédikálni, de teljesen más dolog volt személyesen megtapasztalni Isten lankadatlan szeretetének igazságát a lelkemben.

Egy utolsó példa: Nemrégiben egy olyan helyzet miatt aggódtam, amely felett nem tudtam uralkodni. Pillanatokkal később kaptam egy sms-t egy barátomtól, aki ugyanezen ment keresztül. Azt mondta, hogy imádkozik értem, és megkért, hogy tájékoztassam őt. Hála és bizonyosság áradatát éreztem, hogy nem vagyok egyedül; rajta keresztül tudatosult bennem Isten jelenléte és figyelme a nehézségeimben.

Mindezekben a példákban észrevehetjük a vigasztalás közös szálát, amely segít megszabadulni a bűntől, és Isten szeretete és békéje felé mozdít bennünket. Isten vigasztalása mélyebb örömre hív bennünket a „kedvező” körülmények között és természetfeletti békességre a nehezebb körülmények között. A vigasztalás növeli az Istenbe vetett bizalmunkat, és segít, hogy jobban támaszkodjunk az Ő kimeríthetetlen erejére.

Ez a megértés segít nekünk abban, hogy Isten lelki vigasztalásának szűkebb útját keressük a múló öröm széles útjával szemben, amely a lelki sivársághoz vezet – ennek meghatározását Szent Ignác következő megkülönböztetési szabályában fogjuk együtt vizsgálni.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. szeptember 4.