Halála előtt néhány hónappal, szentmise bemutatása közben Aquinói Szent Tamás misztikus tapasztalatban részesült: olyan dolgokat látott, olyasmit nyilatkoztatott ki neki az Úr, aminek fényében semminek tűnt előtte mindaz, amit addig gondolt vagy írt: „Elérkezett a munkám vége. Mindaz, amit írtam, csak szalmának tűnik mindazok után, amik feltárultak előttem.” Mivel a szentírás a mennyország boldogságáról mondja azt, hogy Isten abban azt készítette az őt szeretőknek, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. Iz 64,3 és 1 Kor 2,9), tehát minden elképzelést meghaladó boldogságot, már kortársai úgy vélték, hogy Szent Tamás a mennyországba és annak boldogságába kaphatott betekintést a szentmise alatt.

Ettől fogva Szent Tamás semmit sem írt többé, közeli halála pedig végleg befejezetlenül hagyta fő művét, a Summát. Így többek között pont arról nincs rendszerezett tanítása, amiből ízelítőt kaphatott e misztikus tapasztalatában. Nyilván Isten akarata volt, hogy ez így történjen, hogy ő „csak” ezzel járuljon hozzá az üdvösségünkhöz, de vajon azt jelenti-e ez, hogy valóban szalma minden, amit írt? Aligha. Sőt valójában ez a történés megerősítette műveinek hitelét, nemcsak a szent élete végén pecsétként kapott misztikus isteni megerősítéssel, hanem az isteni színelátásnak az emberi értelem minden természetes és kegyelmi tudását meghaladó jellegéről általa írottakat is. Pontosan úgy, ahogy Szent Tamás tanítása szerint kellett történnie.

Az Angyali Doktor azt mondja, hogy az örök boldogsághoz két feltétel szükséges: az üdvözült teljes tökéletessége és a birtokolt jó ismerete. Az első eléréséről, azaz a tökéletes szeretetre eljutásról szól a földi életünk, a második pedig az üdvösség lényegét jelenti: Isten örökké tartó élvezetét, a boldogságot, amely Isten lényegi látásából következik, ez a boldogító színelátás. Ez utóbbi viszont meghaladja az ember természetes képességeit: bár az emberi megismerés már feltételezi a természetes képességet a lényeg szerinti megismerésre – ez az, amit a filozófia a fogalomalkotás során végzett lényeg-megragadásban azonosít , de ez mégis csak analógiája Isten lényegi szemléletének. Annak megnevezésére, ami az Isten által belénköntött képesség az ő lényegi szemléletére, Szent Tamás vezette be a lumen gloriae, azaz a dicsőség fénye fogalmát, amit aztán a vienne-i zsinat is megerősített: a lélek testtől való elválásakor az üdvözültek Istentől kapják meg azt a képességet, az értelemnek azt az új minőségét, tomista meghatározás szerint teremtett tulajdonságát, amely képessé teszi őket (reményeim szerint: minket) Isten lényegi, tiszta és akadálytalan látására. XII. Benedek pápa szavai szerint: „Az igazak lelke intuitív, színről színre látás által látja az isteni lényeget, nem úgy, hogy a látás közege egy teremtmény lenne, hanem az isteni lényeg azonnal, világosan és nyíltan megnyilvánul számukra.”

A lumen gloriae a mennyei boldogságra fenntartott képesség, amelyből ugyanakkor a teológusok véleménye szerint néhány kiemelkedő szentnek is jutott ízelítő: a Szűzanyának, aki életének jelentős eseményeinél részesülhetett Isten lényegi szemléletében, vagy például Szent Pálnak, aki „elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor12,4), és talán a fentiekben említett alkalommal talán magának Szent Tamásnak is.

A lumen gloriae összefüggésben áll a tökéletességünkkel, így nem minden üdvözült azonos mértékben részesül benne. Erről ezt mondja a firenzei zsinat: „A lelkek a mennybe való belépéskor azonnal tisztán látják az egy és háromszemélyű Istent, ahogyan Ő van, egyik tökéletesebben, mint a másik, érdemeiktől függően”. A látás tökéletességében való különbség természetesen nem jelenti azt, hogy bárki is kevésbé boldognak tudja majd magát, mint az Istent tökéletesebben látó szentek, mert mindenkinek betelt lesz a saját mértéke. És talán senkit nem lep meg annak állítása, hogy mivel a Szűzanya érdemei, kegyelmei és szeretete nagyobbak mint minden angyalé és minden üdvözült szenté együttvéve, ő a lumen gloriae tekintetében, azaz Isten szemléletének tökéletességében is minden embert meghalad.

A Szűzanyáról szóló dogmák közül három az ő üdvösségtörténetben betöltött kulcsszerepére vonatkozik, a negyedik, (eddig) utolsóként kihirdetett dogma pedig az ő megdicsőülésére, arra, hogy ő testestül, lelkestül felvétetett a Mennyországba, ahol Szent Fián (és Illés prófétán – ld. Szent Tamás Urunk színeváltozásáról írt kommentárját) kívül a feltámadásig csak ő létezik dicsőséges testben. De ahogy a dogmák többsége az üdvösségünkben betöltött szerepére vonatkozik, a róla való teológiai gondolkodás is erre fókuszált. Mert amikor a teológusok a Szűzanya új hitetlenek által hevesen és haraggal tagadott társmegváltói és kegyelemközvetítői szerepéről gondolkodnak, az üdvösségig tartó emberi út nélkülözhetetlen szereplőjeként szólnak róla.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. augusztus 19.