„A férfi és a nő minden érintése tisztességtelen, ha nem áll a szeretet alapján; minden élvezet a szeretet nagy szárnyai alatt – tiszta. A szeretet számára nem létezik szenny, aljasság, szégyen. A szeretet – fény, amely mindent megvilágosít, melegség, amely képes felolvasztani a jeget; méz, amely megsemmisít minden keserűséget. A szeretet mindent megvilágosít, amihez kézzel, tekintettel vagy gondolattal hozzáért az, akit szeretünk”.

Ezeket a szavakat nem egy mai romantikus lélek írta, hanem az Egyház egyik legnagyobb teológusa, aszkétája és misztikusa – Nazianzoszi Szent Gergely, aki több mint másfél évezreddel ezelőtt élt, a IV. században.

A „Foma” (Tamás) c. orthodox ifjúsági újság internetes fórumán zajlott, a szerelem és párkapcsolatról szóló beszélgetés-vita kommentárja

Először is, nem szeretem az internet-vitákat. Nem azért, mert rossznak tartom az internetet (gyakran használom a hálózatot tudományos munkálkodásomhoz), hanem azért mert úgy vélem, nem a legsikeresebb eszköze a kapcsolattartásnak.

Másodszor: a papok nem szeretnek komoly dolgokról „csak úgy” beszélgetni: ilyenkor valamiféle profanizációja történik mindannak, ami nagyon fontos, és ami előfordul, fájdalmas is az ember számára. Az ilyen profanizáció nem hozhat semmi jót. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a vita résztvevői nem őszinték vagy nem komolyak, de mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a pappal a templomban folytatott személyes beszélgetés és a legcsodásabb, legéleselméjűbb és legőszintébb netes hozzászólás között is nagyon nagy a különbség.

Harmadszor: egy orvos sem fog tanácsokat adni látatlanban, és egy pap sem ad semmilyen formális értékelést és tanácsot, ha nem érezte meg azt a problémát, amivel az ember hozzá fordult, vagyis amíg nem vált résztvevőjévé, együtt-érzőjévé a hozzá forduló ember problémájának.

Negyedszer: a papnak nagyon óvatosnak és tapintatosnak kell lennie minden ember szellemi világa iránt. Nem lehet nyomást vagy szellemi erőszakot gyakorolni: az embereknek szellemileg szabadnak kell maradniuk a választásban. Egyetérthetünk abban, hogy ez aligha lehetséges, amikor úgy kell kritikai kommentárt kell fűzni az ember őszinte, mély belső élményeit tükröző szavaihoz, hogy nem érzed a reakcióit, sem azt a fájdalmat, amelyek lehetséges, a szavak mögött rejlenek.

Végül pedig nem rendelkezem sem elégséges tapasztalattal, sem elégséges tudással ahhoz, hogy szakemberként nyilvánuljak meg a család és a házasság kérdéseiben: alig vagyok idősebb harminc évnél, papként még csak nyolc éve szolgálok, házasságban pedig csak kilenc éve élek és csak három gyerekem van.

Ez utóbbinál szeretnék egy kicsit részletesebben elidőzni. A vitában sok résztvevő nagyon bátran hivatkozott saját személyes családi, párkapcsolati életének tapasztalataira. Ezt láthatóan őszintén és komolyan tették, ezért hozzászólásaik meggyőzően hangzottak és tiszteletet váltottak ki. De én mindig megrettenek attól, hogy saját személyes tapasztalataimra hivatkozzak, mindenek előtt azért, mert nem szeretek nyilvánosan beszélni arról, ami számomra nagyon fontos és intim, másodszor pedig azért, mert az igazi szeretet abszolút mértékben kizárólagos és teljesen egyedi, nem hasonlít semmi másra, mások szeretettapasztalatára. A Biblia erről így beszél:
„Három dolog van, amit csodálatosnak látok, és négyet sehogy se tudok megérteni: a sasnak útját az égen, a kígyó útját a sziklán, a hajó útját a mély tengeren, és a férfi útját az asszony szívéhez”. (Péld 30, 18-19).

Shakespearenél arra a tanácsra, hogy „tekintsen a többi nő felé” Romeó így felel:

Ki megvakul, az nem feledheti Szemevilága régi, drága kincsét.
Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,
S arcáról én azt olvasom ki majd,
Hogy nála is különb, százszorta szebb.

Az igazi szeretet minden embernek mindig „mindennél jobbként” tekint a szeretett személyre, különleges, új és változatos, és csak a bűn és a paráznaság mindig tökéletesen egyforma és unalmas.

Miért egyeztem bele végül, hogy elmondjam a véleményem? Először is azért egyeztem bele, mert mint minden paphoz (még a legfiatalabbhoz és legtapasztalatlanabbhoz is), beleértve engem is, gyakran fordultak, fordulnak és fognak fordulni olyan emberek, akik átestek a parázna együttélés tapasztalatán. Megrettennek attól, hogy megérezték a bűn mindenre, érzéseikre, szívükre és általában lelkük minden erejére és képességére kifejtett pusztító erejét. Nagy sajnálatot ébresztenek, néha pedig nagy szánalmat is, különösen akkor, amikor maguk sem tudatosítják, hogy milyen nyomorúságos helyzetbe kerültek. Másodszor, a vitában elhangzottak ezek a szavak: „hiszen ettől senkinek nem lesz rossz” (értsd: attól, hogy az emberek együtt élnek, de nem házasodnak meg), de éppen hogy ez egyáltalán nem igaz! Sokaknak lesz ettől rossz. Nem csak nekem személyesen – ezt még el tudnám viselni, de gyermekeimnek is, erre azonban már nincs jogom.

Természetesen jó lenne valahogy elmagyarázni az Egyháznak a házasságra és az együttélésre vonatkozó szemléletét, de egy ilyen rövid kommentárban lehetetlen a maga teljességében kifejteni az Egyház tanítását. Ezért mindenek előtt arra szeretnék figyelmeztetni, hogy abban amit mondok, lehetnek pontatlanságok vagy homályos részek. Ezek miatt úgy tűnhet, hogy az Egyház álláspontja ebben a kérdésben nem meggyőző. A valóságban azonban nem ez a helyzet, ez csak annyit jelent, hogy én rosszul magyaráztam el, és mindenkinek magának kell kísérletet tennie arra, hogy mélyebben elgondolkodjék a kérdésen.

Az Egyház soha nem tartotta önmagában bűnösnek a két nem közötti testi kapcsolatokat. Ellenkezőleg, az ősi egyházi kánonok bűnnek nevezik azt a viszonyulást, amely a házastársak testi kapcsolatára mint valami undorító, bűnös dologra tekint.„A férfi és a nő minden érintése tisztességtelen, ha nem áll a szeretet alapján; minden élvezet a szeretet nagy szárnyai alatt – tiszta. A szeretet számára nem létezik szenny, aljasság, szégyen. A szeretet – fény, amely mindent megvilágosít, melegség, amely képes felolvasztani a jeget; méz, amely megsemmisít minden keserűséget. A szeretet mindent megvilágosít, amelyhez, kézzel, tekintettel vagy gondolattal hozzáért az, akit szeretünk” Ezeket a szavakat nem egy mai romantikus lélek írta, hanem az Egyház egyik legnagyobb teológusa, aszkétája és misztikusa – Nazianzoszi Szent Gergely, aki több mint másfél évezreddel ezelőtt élt, a IV. században.

Mi hát az, amit az Egyház nem fogad el? Mi iránt viszonyul abszolút mértékben kompromisszum nélkül és nevez bűnnek? Szent Gergely idézett szavaiban van egy nagyon világos utalás: „ha nem áll a szeretet alapján”. Valóban, az Evangéliumban nem találhatjuk meg a bűnök formális listáját vagy a bűnös cselekedetek tételes felsorolását. Azért nem, mert a bűnnek nem létezik és nem is létezhet formális meghatározása.

A bűn az, ami akadályozza az embert, hogy szeresse Istent és a felebarátait. Ez az, ami megosztja az embereket, ami az embert végtelenül magányossá teszi.

Ez a bűn egyetlen pontos meghatározása. Ebből teljesen nyilvánvalóan és elkerülhetetlenül következik az a kompromisszum nélkül álláspont, amelyet az Egyház foglal el minden rossz és bűn iránt. Az Egyház nem hagyhat jóvá és nem áldhat meg semmilyen olyan kapcsolatot az emberek között, amelyek megosztottsághoz, szakadáshoz vezetnek és ezeket bűnösnek nevezi. Feltétlenül meg kell érteni, hogy az Egyház az emberek közötti kapcsolatokat nem akkor nevezi bűnösnek, amikor azok valamilyen formális határozattal kerülnek ellentétbe, hanem amikor azok megosztottsághoz és elidegenedéshez, magányhoz vezetnek.

E nézőpontból meg lehet próbálni kommentálni a vita egyes hozzászólásait. De mielőtt még ezt megtenném, még egyszer szeretném elmondani, hogy nem akarok senkivel vitatkozni vagy senkit sem megszégyeníteni. Különösen így van ez Tatyjána esetében (aki a vitában a „szabad szerelem” egyetlen „védelmezője” volt). Ezért, amikor nem értek egyet a vita egyes résztvevőinek bizonyos szavaival, akkor ez azt jelenti, hogy valamilyen hamis sztereotípiát akarok megkérdőjelezni, amely azokban tükröződik, de semmiképpen nem ítélem el azokat, aki e szavakat leírták.

Folytatván a bűn fogalmának témáját, szeretném felhívni a figyelmet Nyina hozzászólására: „A válás – nem annyira bűn, csúfság és rossz viselkedés, mint inkább fájdalom”. Ezek a szavak összességében teljesen igazak, de van egy árnyalat, amivel lehetne vitatkozni. Mégpedig: a bűnt a csúfsággal és a rossz viselkedéssel azonosítja és mintegy szembe állítja vele a fájdalmat. Csakhogy a valóságban a bűn egyáltalán nem mindig tűnik csúfnak, azonban mindig fájdalomhoz és magányhoz vezet.

Emlékezni kell arra, hogy a bűn az, ami ellentétes a szeretettel és összeegyeztethetetlen vele. Ezért amikor megpróbáljuk értékelni az emberek közötti viszonyt és megérteni, hogy az „bűnös-e” vagy sem, akkor elsősorban nem külső jeleket kell keresnünk (az emberek viselkedésében vagy a kapcsolat formájában), hanem azt kell megértenünk: segítik-e ezek a kapcsolatok, hogy egymás szeretetét tanulják, vagy pedig szeretetlenséghez, szakadáshoz vezetnek?

Amikor a kapcsolat még éppenhogy csak elkezdődik, akkor nagyon nagy a veszélye, hogy abban valamit komolyan elrontanak. Ugyanúgy, ahogy a terhesség ideje alatt kialakuló betegség oka lehet annak, hogy beteg vagy nyomorék gyermek születik. A férfi és a nő közötti kapcsolatban a szeretet legsúlyosabb „betegségei”, sőt lehetséges, még a „nyomorék” családi élet is gyakran a kezdeteknél, az ismerkedés és udvarlás idején elkövetett súlyos hibák következményei. Az Egyház jól tudja ezt és ezért figyelmeztet olyan erővel és fájdalommal ezekre a hibákra és ezért hív arra, hogy szigorúan őrizzük a tisztaságot a házasságig.

De miért jelent mindig hibát a házasság előtti testi kapcsolat? Hát nem segíti a két embert abban, hogy jobban megismerjék és megszeressék egymást? Hát miért ellentétesek a szeretettel és miért semmisítik meg azt? Az emberi kapcsolatok két szélső példájára fogok utalni. Minden normális ember érti, hogy az erőszakosan létrehozott parázna kapcsolat (nemi erőszak) – mindig rettenetes bűn és a másik ember elleni bűntettet jelenti. Valóban, ez a másik ember iránti szeretetlenség legrettenetesebb formában történő kifejeződése, amikor iránta, mint valamilyen tárgyhoz viszonyulnak, vagyis ez a kapcsolat meg van fosztva minden szellemi és lelki összetevőtől. Ez az egoizmus legszélsőségesebb formáinak egyike, amelyről az Egyház mint halálos bűnről beszél, mert ez arról tanúskodik, hogy az ember lelke halott, és képtelenné vált arra, hogy a másik ember iránt szeretettel viszonyuljon.

A másik szélső példa: a férj és a feleség testi kapcsolata, amelyben szellemi egységük és egymás iránti bizalmuk fejeződik ki és gazdagodik, vagyis ebben a viszonyban mindig a szellemi összetevő a legmeghatározóbb. A normális házaspárokban soha nem alakul ki törekvés arra, hogy különváljanak, még akkor sem, ha a kapcsolatuk fizikai összetevője eltűnik (ideiglenesen, amikor gyermek születik, vagy teljesen, ha egyikük megbetegszik, vagy amikor megöregednek). Ez a szeretet és önfeláldozás legfontosabb megnyilvánulása, amikor mindegyik házastárs kész arra, hogy önmagát teljesen, testestül-lelkestül ajándékba adja a másiknak.

A „szabad szerelem” pártolói azt mondják: „Mi valahol középen vagyunk”. De itt az Egyház teljes határozottsággal állítja: „Nincs középút: vagy mindent, vagy semmit”. Valóban, ha a férfi és a nő között létezik valamilyen, akár a legkisebb árnyalata is az erőszakos, vagyis az egoista, romlott és bűnös viszonyulásnak, akkor szívükben nem a szeretet fog élni, az többé-kevésbé gyorsan (az árnyalat mélységétől függően), de szüntelenül rombolódni fog. Ez elkerülhetetlenül a szakadáshoz fog vezetni. Mert a kapcsolatuk kezdettől fogva nem arra irányul, hogy egymással találkozzanak, hanem saját magukra, vagyis végső soron a szakadásra. Ezért ez – bűn.

Ez az árnyalat lehet nagyon durva: „Nem akarok megnősülni veled és nem akarok rólad gondoskodni”. De az árnyalat lehet nagyon finom és alig észrevehető is: „Tudni, hogy a szeretett személy az adósod” (idézetek a vitából). De mindenképpen az ilyen szavak valamilyen bizonytalanságot, az egymás iránti teljes és abszolút bizalom hiányát fejezik ki.Tehát, a következő kérdés: a kötelesség és a bizalom kérdése. A vita e tekintetben meglepett engem. Tatyjána néhányszor abban az értelemben szólalt meg, hogy a kötelesség feltétlenül megterheli és megnehezíti a családi kapcsolatokat, „kínozza” az embert, a vele vitatkozók pedig úgy vélik, hogy a kötelesség – súlyos, de elengedhetetlen része a szeretetnek. Ez egy nagy téma, de úgy gondolom, Júliának igaza van:

Hogy tiszta szívvel újra visszaadjam.
Ám arra vágyom, ami az enyém már:
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.

Minél többet adok, annál nagyobbra növök és annál gazdagabb vagyok. Júlia nagyon jól érti, hogy van a kötelességnek egy olyan fajtája, amely mindig örömteli, könnyű és szép: ez a szeretet kötelessége! A szeretet legfőbb csodája az, hogy minél többet adsz belőle, annál gazdagabbá válsz saját magad. Sőt, a szeretet megköveteli ezt a kötelességérzetet – hogy szüntelenül osztogassák, és ha ez nincs meg, akkor elhal.

Most pedig a bizalomról. A vitában ez a kérdés két formában merült fel. Először is, hogy meg lehet-e követelni a bizalmat a szeretett személytől? Tatyjána azt írja: „Azok az emberek, akiket szeretünk, társaságunk tagjai. Az ilyen embert el lehet ijeszteni azokkal a szavakkal, hogy „vagy házasság, vagy semmi”. Eközben ez egyáltalán nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető felelőtlen és aljas ember, – egyszerűen ma az a szokás, hogy elfogadjuk a szabadabb kapcsolatokat”.

Mellékesen megjegyezném, hogy míg Tatyjána, nőként, „nagylelkűen” megbocsát az „elfogadó” férfiaknak, én nem tudok ilyen nyugodtan viszonyulni az ilyen „elfogadás” iránt. Pontosan tudom, hogy legalábbis a férfi részéről az ilyen „elfogadás” – egyszerű aljasság. Méghozzá amikor közvetlen hazugságról van szó („később el foglak venni” – ez kisebb aljasság, mint amikor a férfi „becsületesen” megmondja: „Soha nem foglak feleségül venni”. Mert az első esetben legalább saját magában tudatosodik, hogy „aljas” (ezért hazudik), a második esetben pedig becsületes és méltó embernek tartja magát.

A bizalom kérdésének másik formája a vitában így hangzik: „Lehetek-e biztos saját magamban?” Ez valóban nagyon fontos kérdés. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy készek vagyunk a teljes egységre, hűségre és türelemre? Ellenkezőleg, minden normális ember nagyon erőteljesen érzi, hogy nem kész és nem méltó erre. Csak a korlátolt és gőgös ember képes kimondani magáról, hogy már felkészült arra, hogy úgy szeresse a feleségét, ahogy azt az Egyház elvárja, vagyis hogy kész érte feláldozni az életét.

E kérdésnek megoldására két megközelítés létezik. A „szabad szerelem” képviselői azt tanácsolják, hogy meg kell próbálni. Ebben az esetben a kapcsolatok fejlődésének három útja lehetséges. Az első és a legelterjedtebb, amikor a két ember két ellenkező irányba rohan el egymástól és elégedetten azt gondolja: „Jó, hogy nem házasodtunk meg, hiba volt”. Ez minden esetben rossz. Ha valóban hiba volt, akkor az ember egész életében elfelejthetetlen tapasztalatot szerez a hamis kapcsolatról, amely egész életében akadályozni fogja, hogy valóban képes legyen szeretni.

De még rettenetesebb a másik lehetőség, vagyis hogy nem volt semmilyen hiba. Az Úr küldött neked egy embert, hogy te örök és szép szeretettel szeresd őt, te pedig saját kezeddel, saját bizalmatlanságoddal és „próbáiddal” szentségtörően megsemmisítettél mindent. Elvetetted a legértékesebb ajándékot vagy, ha úgy tetszik: egyetlen boldog lehetőségedet, és lehet, hogy több már nem lesz az életedben. Tatyjána meggyőződése, hogy az „azok az emberek, akiknek szükségük van egymásra” mindig találkoznak, nem tűnik meggyőzőnek. Az életünk során sokszor találkozhatunk „hozzánk való” emberrel, és nem ismerjük fel ezt.

A kapcsolatok fejlődésének másik variánsát Tatyjána írta le: „Jó volt, a házasság megkötése után pedig rossz lett”. Ez az események legtermészetesebb kifejlődése és maga Tatyjána kiválóan kielemzi ezt. Az emberek megszokják, hogy egymás iránt bizalmatlanságban éljenek (legyen az a legrejtettebb és legfinomabb bizalmatlanság, mint például az olyan, Szergej szavai szerint „provokatív” gondolat megjelenése, hogy „hátha találkozom jobbal”). Hát azt várjuk, hogy ha megházasodnak, akkor viszonyuk egyik napról a másikra meg fog változni? Természetesen nem. Azonnal kényelmetlenséget fognak érezni, ugyanis már „megszokták a bűnt”, vagyis a hamis viszonyulást.

Annak idején publikáltak szociológiai vizsgálatokat ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Azok a házasságok, amelyeket előbb „kipróbáltak”, majd utána kötöttek házasságot, minden jószándék ellenére kétszer olyan gyakran esnek szét, mint amelyeket „nem próbáltak ki” előbb. Tehát: „kipróbálni” – annyit jelent, hogy tudatosan tesszük ki magunkat a rizikónak.

Végül a harmadik variáns: a bűnbánat. Ha a bűn az, ami akadályozza a szeretetet, akkor a bűnbánat, a legáltalánosabb értelemben a szeretet keresése, amelyhez feltétlenül szükség van a kapcsolat megváltoztatására, a különféle bélyegek és saját sztereotípiáink elhagyására.

Tehát a „próbálkozások” útja – mindig negatív irányba vezető út. Nem ad reménységet a sikerre. Ebben az esetben a siker, vagyis az igazi szeretet és a bizalom csak a bűnbánaton keresztül jöhet létre: elvetvén a kapcsolatok „próbálgatásának” módszerét.

A hívő ember számára nyilvánvaló egy másik mód: ismervén saját gyengeségét, Isten segítségét kéri. Ezért létezik a Házasság Szentsége, amikor a két egymást kereső ember kétségeit és félelmeit, kölcsönös törekvésüket a szép és abszolút szeretet felé elviszik Isten elé, és kérik, hogy Ő segítsen nekik mindig megtalálni az egymáshoz vezető igazi utat.

A Szentség természetesen egyáltalán nem mágikus eszköze a boldog házaséletnek. Ez Egyházban nincs semmi mágikus. A mágia – rabság, Isten és az Egyház az embert mindig meghagyják a szabadságában. A Házasság Szentsége – kegyelmi segítség a két egymást szerető ember örök és örömteli útján az Abszolút Szeretet felé. Akkor egymás megtalálása örök és abszolút perspektívát nyer.

Ha az ember elhatározza, hogy szeretete csak abszolút, egyedi és örök lehet, akkor nem csak a „személyi igazolványba történt bejegyzés” iránt fog áhítattal és szent félelemmel viszonyulni. Igyekezni fog, hogy elkerülje még a legkisebb apróságot is, ami megalázhatná szeretetét, megalázhatná a viszonyulását azon személy iránt, akit szeret.

Hiszen a házasság – nagyon sokrétű és összetett fogalom. A házasság – szellemi közösség, mert az, aki szeret és valóságosan szeretni akar, az megházasodik. De a házasság nem csak a házastársak közötti viszonyt jelenti. Az igazi szeretet mindig törekszik a „túlcsordulásra”.

A Házasság Szentségének szertartásában van egy gyönyörű ima arról, hogy a házasságra lépők szeretetüket „osszák meg az azt kérőkkel is”, vagyis azokkal, akiknek szükségük van rájuk: szüleikkel, rokonaikkal, barátaikkal és ismerőseikkel és később: gyermekeikkel is. Ezért az, aki szeret, megosztja az esküvői örömöt is a hozzá közel állókkal. Végül a házasság jelent társadalmi és anyagi és testi kapcsolatot is, mert az, aki valóságosan akar szeretni, nem tartja semmisnek a polgári házasságot sem, vagyis a polgári törvény előtti rendezést, sem a közös családi élet elrendezését, még a menyasszony fehér ruháját és a vőlegény fekete kosztümét sem.

Volt még egy momentum a vitában, amelyet nem lehet említés nélkül hagyni. Tatyjana úgy véli, hogy a „szabad szerelem” olyan kapcsolat, amely „senkinek nem okoz rosszat”. Kommentárom elején kijelentettem, hogy ez nincs így. Először is, a bűn nem valami ártatlan dolog. Ha az ember megszokja, hogy ne bízzon meg abban, akit megpróbál szeretni, akkor ez a bizalmatlanság, ez a szeretetlenség növekedni fog benne és nem csak a szeretett személyre fog kiterjedni, de más emberekre is. A legrettenetesebb esetben kiterjed a gyermekekre is: az abortuszban. És akkor az úgynevezett „szeretet” következménye gyilkosság lesz.

Másodszor: nem véletlen, hogy idézőjelbe rakom a „szabad szeretetet” szókapcsolatot. Mert szabad csak az igazi szeretet lehet, a bűn pedig mindig rendkívül agresszív. Úgy tűnik azok, akik a „szabad szerelem” mellett kardoskodnak, elvetik az igazi szeretetet, méghozzá nem csak személyesen saját maguk számára, de más emberek jogát is a normális családi életre.

Minden sokgyermekes anya tudja, hogy milyen dühöt, vagyis gyűlöletet vált ki azokban az emberekben, akik a bűn „szabadsága” mellett kardoskodnak. („Mi? Te mindenkinél jobbnak tartod magad? Elítélsz azért, hogy én abortuszt végeztem, te pedig gyerekeket szülsz?”). Elég megnézni a mai filmeket, a női lapokat és bulvár újságokat és láthatjuk, hogy azok nem hagyják meg az ember választási szabadságát. Agresszív módon csak egy utat propagálnak.

Lelkipásztori szolgálata során minden pap a gyakorlatban találkozik azzal, hogy az emberek a „szabad szerelmet” választják minden belső ellenállásuk és undoruk ellenére, mert másképpen úgy érzik, nem viselkednek normálisan. Minden pap tudja, hogy sok fiatal fiú és lány, kortársaik társaságában kénytelenek romlott magatartásmintákat felvenni, hogy ne tűnjenek „fehér hollóknak”. Eközben el sem gondolkodnak azon, hogy társaiknak legalább a fele szintén kényszerből veszi fel ezeket a magatartásmintákat. Az emberek félnek önmaguk lenni, elveszítik belső szabadságukat.

Ezért amikor halljuk a gőgös kijelentéseket, hogy a „szabad szerelem” normális és természetes, és a társadalom „elfogadóan” viszonyul ehhez, az ember szívét összeszorítja a gyermekek miatt érzett félelem és fájdalom. Önkéntelenül arra gondolsz, hogy mit fognak velük csinálni az ilyen „szerelem” hirdetői.

A szerző pap, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Teológiai Karának dékánhelyettese

Létrehozva 2019. február 5.